Kelet-Ukrajnában kalandoztunk

Kelet-Ukrajnában kalandoztunk

És akkor Dobropolje falunál letértünk egy földútra – a hely nevével ellentétben („jó föld”) az út saját kategóriájában is rossznak számított, még szerencse, hogy az autó két tengelye az átlagnál magasabban volt, így is tizenöt-hússzal zötyögtünk jó kilométeren át. Mindezt Kelet-Ukrajna két ipari központja, Doneck és Mariupol térségében, Szlavjanszk felé tartva. A távolság bő kétszáz kilométer, és az út még az amúgy gyakran ramaty állapotban lévő autópályát tekintve sem lenne több három óránál, de Doneck már „odaát” van, a helyiek által csak „nyepodkontrolnüj territorii”–nek nevezett részeken, vagyis a „házukat, gyermekeiket őrző békés bányászok, traktoristák” által uralt területen – ahogy azt két éve magától Vlagyimir Putyintól hallhattuk éppen Budapesten.

Így viszont marad a kertek alatti csalinkázás, útközben a már említett Dobropoljével, igaz, a körülményeket most még az is nehezítette, hogy a falu határában húzódó főutat (ami azért már látott aszfaltot, ha nem is mostanában lefektetettet) éppen felújítják, így az autópálya-elterelő útvonal elterelésén vagyunk kénytelenek haladni, nem csoda, hogy szegény GPS nagyjából harminc-negyven kilométerenként akar megőrülni. Egy tízperces kávészünetet beiktatva röpke hat óra alatt el is jutunk Mariupolból Szlavjanszkba.

A konfliktus kitörése óta Kelet-Ukrajnában természetesen minden másképp van, mint korábban, a Donecki Terület régiós központja így 2014 óta Mariupol, de az adminisztratív funkciók egy részét Kramatorszkba helyezték át. Kramatorszkot látva – előre is elnézést kérek minden kramatorszki lokálpatriótától – nem tudtam kiverni a fejemből a találkozásom emlékét még évekkel ezelőtt egy orosz röplabdázóval, aki amikor megtudta, hogy magyar vagyok, lelkesen kezdte mesélni, hogy egyszer járt Magyarországon, egy nagyon szép, rendezett, tiszta kis városban, Tatabányán… (Természetesen minden tatabányai lokálpatriótától is elnézést kérek.) Minden relatív. Kramatorszk tipikus lepattant posztszovjet iparváros hatalmas pályaudvarral, üzemekkel és lakótelepekkel. Egy hete itt járt az egyik legjobb ukrán alternatív együttes, az Okean Elzi – erről már pont lemaradtunk, bezzeg az Iljicsev Mariupol meg pont a hétvégén játszik otthon, akkor már ott nem leszünk pont, maradt az Ukrajna–Koszovó vb-selejtező – tévén egy közepesen lerobbant zaporizzsjai étteremben. (Ez alapján egyébként enyhén szólva nem hozta lázba ukrán barátainkat a meccs.)

  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

Pedig ha elsőre picit bonyolult is (bár annyira azért ez sem az, Bécsből naponta indul repülő Dnyipropetrovszkba), azért érdemes Kelet-Ukrajnába ellátogatnia annak, aki egy kicsit is érdeklődik a „nem feltétlenül szép, de nagyon érdekes” helyek iránt, hogy első minősítésünket rögtön meg is hazudtoljuk, ugyanis mind Zaporizzsja, mind Mariupol fekvése gyönyörű. Előbbi a Dnyeper két partja mentén fekszik, és „mellesleg” itt működik Európa egyik legnagyobb (egyes források szerint építésekor, a 30-as években A legnagyobb) vízi erőműve és legnagyobb atomerőműve.

  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

Utóbbi persze nem látogatható, de előbbit elkerülni sem lehet, mivel a 800 méter hosszú duzzasztógát egyben a város hídja is (egy másik most épül mellette, az eddig látható pilon alapján igen látványos lesz majd, igaz, egyelőre a helyiek sem nagyon merik megtippelni, mikor közlekedhetnek rajta, a nagy beruházások már csak ilyenek, erről nekünk nem kell mesélni), amikor keresztülautózunk rajta, látható a tízemeletnyi vízszintkülönbség. A gátat annak rendje és módja szerint a második világháborúban kétszer is felrobbantották, először a németek elől visszavonuló szovjet csapatok, majd két év múlva fordítva.

A Dnyeperen egy sziget is található Zaporizzsjánál (pontosabban több is, de ez volt lakott), ezen pedig amolyan skanzen jelleggel egy kozák falu, a környéken ugyanis sokáig ők voltak az urak. Ma már kevesen vallják magukat kozáknak, a folyó viszont meghatározó szerepet játszik a város életében. Nemcsak az erőmű miatt, hanem azért is, mert valahogy úgy osztja ketté Zaporizzsját, mint a Duna Budapestet, a jobb partján több a park és kevesebb a lakos, a balon működik a legtöbb gyár, itt található az igazi városközpont, és Európa egyik legszélesebb bulvárja (pontosabban proszpektje) is. Ha folyó, akkor természetesen nem hiányozhatnak a „friss hal” feliratú autók sem, melyek reggelente hordják szét az előző napi fogást, sokszor egyszerűen csak megállva egy utcasarkon, és úgy árulva a kárászt, keszeget, pontyot, amurt.

Friss halat természetesen Mariupolban is bármikor könnyen találni, de itt már az Azovi-tenger kínálata dominál. Klasszikus halpiac azért nincs, a „Centralnüj Rünok” nagyjából mindent kínál, amit el lehet képzelni, a legkülönfélébb kétes eredetű, világmárkajelzésekkel ellátott ruhaféleségtől a valahogyan az év egészében fantasztikusan kinéző zöldségeken és gyümölcsökön túl a garancia nélküli műszaki cikkeken át a házi kedvencként hazavihető vadászgörényig. Mariupol fekvése szintén gyönyörű, tengerpart, parti sáv, majd dombok-hegyek következnek, persze az épületek nagy része kissé elhanyagolt állapotban van, de a rengeteg part és zöldterület (ez egyébként Zaporizzsjára is jellemző) még így is vonzóvá teszi a várost.

Mariupolt 2014. augusztus 20-án lőtték a békés traktoristák, tizennyolcan haltak meg, a polgármesteri hivatal és egy másik adminisztratív épület teljesen kiégett. Utóbbi nem messze fekszik a Lenin tértől (még mindig így hívják, bár Iljicsünket már rég ledöntötték persze), az utcafronti részén hatalmas molinó, rajta ukránul, oroszul és angolul is a felirat: Mariupol Ukrajna. (Láttunk olyan graffitit is, hogy Mariupol = Oroszország, ironikus módon kékkel fújták egy sárga gázvezetékre.) Az Azovi-tenger természetesen a nyáron a legjobb, mint egy, a parton tornászó nénitől megtudhattuk, a víz ásványi anyagokat is tartalmaz, így a bőrnek és a vérkeringésnek különösen jó – ha a 71 éves nyugdíjas fizioterapeuta néni a rendszeres fürdéstől volt még ilyen fitt, akkor érdemes neki elhinni.

Kelet-Ukrajna azért természetesen klasszikus szépségeket és történelmi emlékeket is kínál, az egyik minden szempontból idilli település éppen amellett a Szlavjanszk mellett fekszik, ahol az egész konfliktus kitört 2014-ben. Szvetagorszkban azonban ebből semmi nem látszik, az Északi-Donyec folyó mentén elterülő kisváros régóta felkapott üdülőhely. Nemcsak fürdeni lehet itt, de a környező erdők is nagyon szépek, az 1850-ben befejezett kolostor pedig valóban olyan a maga hófehér falaival és kék-arany hagymakupoláival, amilyet az ember egy képeslapra képzel. A városka fölé magasodó hegyen áll Artyom, azaz Fjodor Andrejevics Szergejev szobra, az újságíró-kommunista agitátor emlékművéből nem sajnálták a betont, igaz, a feje mára egy kicsit deformálódott, a helyiek szerint egy második világháborús találatnak köszönhetően. Szvetagorszk egyébként sosem került a békés traktoristák kezére, még a konfliktus tetőpontján sem, amikor az alig húsz kilométerre fekvő Szlavjanszkot elfoglalták.

Egy nyári estén egy hideg sör az Északi-Donyec partján, miközben Artyom tekintete vigyázza a kolostor hagymakupoláit – mi kell még?


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »