Kártyavár a Brexit árnyékában

Káosz és zűrzavar. Leginkább ez látszik a brit politika felszínén, mióta az Egyesült Királyság uniós tagságáról szóló június 23-i referendumon az ország kilépésére, vagyis a Brexitre voksolt a brit választók nem sokkal több mint a fele. Egyelőre nem világos hogy mikor és milyen feltételekkel távozhat az Egyesült Királyság az Unióból, miközben a sértődött Brüsszel a lehető leghamarabb körön kívül tudná már a szigetországot.

A felszín alól kikandikáló jelek arra engednek következtetni, hogy a bizonytalanság légkörén túl, az egykori konzervatív politikus, sikeres író, Michael Dobbs Kártyavár (House of Cards) című regényének (a köny alapján a brit BBC és az amerikai Netflix is filmsorozatot készített) hangulatát idéző kíméletlen intrikák és harcok szövik át a brit politikát. Az a kérdés, hogy ki lesz képes betölteni azt az űrt, ami a Brexit győzelmével és David Cameron miniszterelnök lemondásával keletkezett? Kié lesz az az irigylésre egy cseppet sem méltó felelősség, hogy kivezesse az Egyesült Királyságot az Európai Unióból?

Az ma már világosan látszik, hogy a Brexitben valójában senki nem hitt, még azok a politikusok sem, akik mellette kampányoltak. A népszavazás nem volt más, mint egy eszköz arra, hogy mindegyik fél megpróbálja a saját politikai térnyerésére, pozíciójának erősítésére felhasználni. A brexitesek a parlamenti erőviszonyok átrajzolását tűzték ki célul, míg a Brexit ellen kampányolók, de a népszavazás kiírását támogatók éppen a hatalmi státuszuk stabilizálását remélték. David Cameron miniszterelnök ebből a szempontból kettős játékot játszott, mert miközben az uniós tagságról szóló népszavazást nyomásgyakorlásként használta a brit érdekeknek megfelelően Brüsszelben, addig a népszavazás ígéretével és meglobogtatásával a kormányzó Konzervatív Párt megosztottságát kívánta kezelni, saját székébe kapaszkodva.

A népszavazás váratlan eredménye azonban, amelynek kampányában tőrdöfések sorozatát szenvedte el saját pártjából Cameron, végül a miniszterelnök selyemzsinórja is lett. Azt pedig, hogy senki nem készült fel az indulatok felkorbácsolásával kivívott Brexit győzelmére és annak következményeire, mi sem bizonyítja jobban, hogy a leghangosabb brexitesek is lépéselőny helyett inkább hátralépésre kényszerültek.

„A tömeg közönséges. Mindig a tömegnek játssz, dicsérd a hétköznapi embert, és hitesd el vele, hogy ő a király”

– olvasható Michael Dobbs Kártyavár című regényében a főszereplő, a gátlástalanul, elvtelenül előretörő politikus, Francis Urquhart (az amerikai filmsorozatban Francis Underwoodként jelenik meg) egyik krédója. Ennek szellemében a brit értékek és érdekek megvédését hirdető, de valójában egy politikai sakkjátszma táblájául szolgáló népszavazási kampány bizonyára elnyerte volna Urquhart tetszését. Persze, ha egy politikus „kiesik a szerepéből”, a „közönséges tömeget” sem lehet folyamatosan hülyére venni. Hatalmas felháborodás övezte, hogy a brit euroszkeptikus UKIP elnöke, Nigel Farage a népszavazás után egy tévéinterjúban ismerte el, hiba volt a kampányban azt állítani, hogy az uniós költségvetésbe befizetett 350 millió fontot a kilépés után az egészségügyre fogják költeni. A döbbent riporter kérdésére válaszul bevallotta, hogy nem tudja garantálni kampányígéretük betartását.

Farage beégésénél sokkal érdekesebb, hogy Cameron egykori barátja, majd a Brutusává vált Boris Johnson bejelentette, hogy nem pályázik a kormányzó brit Konzervatív Párt vezetőjének tisztségére, így a brit miniszterelnöki posztra sem. Eddig Johnsont emlegették David Cameron miniszterelnök legesélyesebb utódjelöltjének. A konzervatív párti politikus volt a Brexitet pártoló tábor egyik leghangosabb frontembere. Hogy hirtelen Johnson miért adta be a kulcsot, arra csak spekulálni lehet. De vélhetően az állhat a háttérben, hogy az Unióból való kilépés levezénylése nem éppen hálás és kockázatmentes feladata egy politikai karrier betetőzésének.

„A politika áldozatokat követel. Természetesen másoktól. Értékelendő, ha az ember áldozatokat hoz a hazájáért, de mindig célravezetőbb, ha módot adunk rá másoknak, hogy megelőzzenek bennünket”

– olvasható Dobbs regényében Francis Urquhart egy másik krédója. Ha Johnson valóban így taktikázik, akkor nagyobb manipulátor, mint eddig sejthető volt. Ám Cameron Brutusának meghátrálásához hozzátartozik, hogy őt is elárulta egy szövetségese. Michael Gove igazságügyi miniszter eddig Johnsont támogatta, most pedig már alkalmatlannak nevezte, és belépett a miniszterelnökségért indulók versenyébe. Vélhetően közte és a bentmaradás párti Theresa May belügyminiszter között dől el a miniszterelnöki szék sorsa.

A legnagyobb brit ellenzéki erő soraiban, a Munkáspártban is előkerültek a Brutus-tőrök, és már le is sújtottak velük a Brexit-kampány bukásáért felelősnek tartott Jeremy Corbynra, a párt vezetőjére, akitől megvonta a bizalmat a brit parlament alsóházi Labour-frakciója. Corbynt a szavazás semmire sem kötelezi, és esze ágában sincs elvéreznie. Akárcsak a Konzervatív Pártra, a Munkáspártra is kaszabolós kardcsörte vár. Ha ehhez még hozzávesszük a bentmaradás párti Skócia elszakadással való fenyegetését, akkor a valóság Michael Dobbs Kártyavár című regényénél, és a ráépülő filmsorozatoknál is izgalmasabb és váratlanabb fordulatokkal szolgálhat.

Remélhetőleg azért egy Francis Urquhart/Underwood nélkül…


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »