Kárpátaljai ötvenhatosok: a benei szovjetellenes csoport

Három ifjú Budapestre indul

Úgy indult minden, mint a mesékben. Három fiatal benei legény – miután több mint két héten át a rádióból először azt hallották, hogy Magyarországon kitört a forradalom, majd, hogy annak leverésére orosz katonákat küldtek –, gondolt egy merészet, és útnak indult a magyar testvérek megsegítésére. Reggel iskola helyett felültek a Beregszász felé tartó vonatra, majd onnan irány gyalog a határ menti kis település, Asztély. Alig fél óra alatt oda is értek.

November 16-át mutatott a naptár, így nem meglepő, hogy továbbra is nagy volt arrafelé a mozgás. Tankot nem nagyon láttak, inkább ponyvával letakart rakterű teherautók vonultak konvojban a határ felé. A három fiatalember úgy tervezte, hogy ezek egyikére felkapaszkodva jutnak el a magyar fővárosba. Nappal kockázatos lenne megközelíteni az amúgy lassan haladó, többször megálló járműveket. Arra alkalmasabb lesz az éjszaka. De most még alig múlt dél. Így úgy határoztak, hogy a falu elején épülő félkész házak egyikében húzzák meg magukat.

Mindösszesen egy kenyerük van. Annak elfogyasztását későbbre tartogatják. Szerencsére az egyik udvaron – kerítést egyelőre nem húztak a porták közé gazdáik – van egy ásott kút, így tudják a szomjukat oltani. Laci, aki a legidősebb közülük, nemrég talált a kertben két karalábét, Józsi a magával hozott tőrkéssel ezeket meghámozta és felszeletelte. Most éppen azt rágcsálják. Majdhogynem ennyi az összes felszerelésük. A táskákat az iskola fáskamrájában dugták el. Ja, s hogy el ne feledjük, Sanyinál van még egy üvegcse jódtinktúra, ha sebeket kellene ellátni…

De ki is ez a három fiatalember, akik közül kettő akkoriban a benei hétosztályos iskola tanulója, idősebbik társuk pedig azt az előző évben fejezte be, s ’56 őszén a beregszászi bútorgyárban az asztalos szakmát tanulja és gyakorolja is egyben?

– A három jó barát közül a bátyám, Váradi Sándor volt a legfiatalabb. 1956-ban mindössze 14 éves – emlékezik vissza Váradi János, aki hat évvel volt fiatalabb testvérénél. – Egy délután Sándor bátyám nem jött haza az iskolából, s estére sem került elő. Édesanyám nagyon sírt. Közben megtudtuk, hogy két barátját, a vele egy osztályba járó Holozsai Józsefet és a nála három évvel idősebb Sulkó Lacit szintén nem találják. A falubeliek közül egyesek látni vélték, hogy reggel mindhárman felszálltak a Beregszász felé tartó vonatra. Majd’ három napig hírt sem kaptunk felőlük, aztán értesítették szüleinket a járási milíciáról, hogy menjenek a fiukért, s amúgy is beszélni szeretnének velük. Később tudtam meg, hogy a KGB munkatársai hosszasan kikérdezték őket, s végül írásban megígértették velük, hogy felelősséget vállalnak gyermekeik magaviseletéért. Persze azok mindent megígértek, de még az a jókora verés is elmaradt, ami pedig eleinte kinézett. (Édesapám, aki megjárta a sztálini lágereket, attól tartott, hogy kiteszik az állásából, akkor ugyanis már a helyi kolhozban brigádvezetőként dolgozott.) Látták ugyanis a szüleim, hogy a három fiú erősen meggyötört állapotban van. A fejmosás persze nem maradt el nemcsak otthon, hanem az iskolában sem. Az egész iskola növendékei és pedagógusai előtt újra el kellett mondani, hogy mi is történt.

Amúgy bátyám később többször is beszélt azokról a napokról. Kiváló focista volt, életében a labdarúgás központi szerepet töltött be, s akinek a tehetségére a járási központban is felfigyeltek. Éveken át sikeres játékos edzője volt a benei futballcsapatnak. Úgy vélem, hogy ez az eset semmiféle negatív hatást nem gyakorolt a további életére. Mindvégig megmaradt magyar érzelmű, a nemzetét forrón szerető embernek. 2000-ben temettük el.

– A Budapestre induló három fiú közül bátyám, Sulkó László, a maga 17 évével, volt a legidősebb – kezdi a visszaemlékezést Holozsiné Sulkó Aranka, aki akkoriban töltötte be tizenhetedik életévét. – Édesapánk ugyan szlovák volt – 1934-ben költöztek ide Pozsonyból, hat hold földet vettek, meg egy nagyobb parcella földet, s azon gazdálkodtunk –, de Lacinak az ő kérésére később a személyi igazolványába azt írták be, hogy magyar. Bátyám többször emlegette Petőfi Sándor családját – ugye, köztudott, hogy a nagy költő édesanyja, Hrúz Mária, szlovák volt. Amúgy a nagymamánk szlovákul szólt hozzánk, mindketten megtanultuk édesapám anyanyelvét. Laci nagyon szeretett olvasni, főként a történelmi regényeket bújta, később rengeteg ilyen tárgyú könyvet vásárolt meg. Asztalos inasként kezdte, később éveken át vagonkísérőként dolgozott, családja nem volt. Tavaly, hetvenhat évesen halt meg. Csendes, halk szavú ember volt, az ötvenhatos kalandjukat nem nagyon emlegette, de hogy a lelkében mit érzett, azt elárulta a következő eset.

Néhány évvel ezelőtt magyarországi szakemberek segítségével került felújításra a falu református temploma. Bátyám többször is megszemlélte, miként haladnak az ottani munkálatok, összebarátkozott a magyarországi építőkkel, akiknek elmesélte, mi történt velük azokban a napokban. A magyarországiak arra biztatták, hogy álljon a nyilvánosság elé ezzel a történettel, s talán még azt is elérheti, hogy szegényes nyugdíját a magyar állam kiegészíti. De erre ő csak legyintett, s azt mondta, úgy cselekedett, ahogy a szíve diktálta, ezért nem vár el senkitől semmiféle ellenszolgáltatást.

– Hogy mit éltek át szüleink, amikor megtudták, hogy a három fiút Beregszászon tartják fogva, azt jellemzi a következő akkori eset. Édesanyám kétségbeesve kérdezte a közelben lakó Maruszja nénit, aki családjával Oroszországból a háború után költözött a falunkba, hogy ugyan mi lesz most.

– Hogy mi lesz? – kérdezett vissza az orosz asszonyság. – Rasztrel. Agyonlövés.

A három Magyarországra induló ifjú szabadságharcos-jelölt közül ma már csak Holozsai József él. Neki aztán volt oka gyűlölni a szovjet rendszert. 1944 őszén édesapját és nagybátyját a lágerbe hurcolták, ahonnan egyikük sem tért haza. De mondja el ő, mi történt azon a nevezetes délutánon és az azt követő napokban.

– Kerültük a feltűnést, mégsem voltunk eléggé óvatosak. Amikor Beregszász felől a város iskoláiból hazatérő lánycsapat elment az előtt a félig kész ház előtt, ahol meghúzódtunk, közülünk ketten is kint voltunk az udvaron. Éppen vizet húztunk a kútról. Nem gondoltuk – ez csak később derült ki –, hogy a lányok között van a határőrség parancsnokának a lánya, meg két-három itt szolgáló orosz tiszt gyermeke, akiket szüleik éberségre neveltek. Ők hazaérve nyomban jelentették, hogy idegeneket láttak a falu szélső házainál. Csakhamar terepjárókon vagy húsz katona érkezett kutyákkal. Körbefogták az épületet, s felszólítottak, hogy adjuk meg magunkat. Aztán a sok katona határőrkutyáikkal végigkísért bennünket a főutcán, a falu szélén álló határőrlaktanyába. Az emberek kint álltak a kapuban és nem értették, hogy mi történt, s hogy miért kell három gyerek őrzésére ennyi katona. A laktanyában egy-egy fához kötöztek bennünket, és egyesével – tolmács segítségével – megkezdték a kihallgatást. Főként az érdekelte őket, hogy a környezetünkben élő felnőttek közül ki volt a felbujtó, ki beszélt rá bennünket, hogy elinduljunk Magyarországra. Netán a pap? Vagy más magyar érzelmű felnőtt? Talán éjfélig tartott a kihallgatás, amikor mindnyájunktól azt a választ kapták, hogy saját elhatározásból döntöttünk így. Kihallgatóink valamelyest megnyugodtak, és bezártak bennünket a kapcaszárítóba. Eddig nem emeltek kezet ránk, de a kapcaszárítóba benyitó katonák közül egyik-másik durván ránk förmedt és belénk is rúgott. Mások csillapították ezeket, mondván: nem látjátok, hogy gyerekekkel van dolgunk?

– Csöppet sem bántak kesztyűs kézzel velünk a KGB beregszászi nyomozói. A városba másnap reggel vittek be bennünket, s a kihallgatások közötti időben a milícia fogdájában azok közé zártak, akiket különböző bűncselekmények miatt előzetes letartóztatásba helyeztek. Itt bizony már elcsattant néhány pofon. Kihallgatóink sok mindennel rémisztgettek bennünket, többször azt hangoztatva, hogy sohasem látjuk szüleinket, testvéreinket. Őket is legfőképpen az érdekelte, hogy ki biztatott bennünket arra, hogy nekiinduljunk a határnak. Ezek a nyomozók még inkább nem akarták elhinni, hogy egyetlen felnőttel sem beszéltünk tervünkről, hogy szüleink sem tudják, merre indultunk. Ennek, gondolom, gyorsan utána is jártak. Mindezek ellenére három napig tartottak fogva bennünket. Folytatódott a kihallgatás és a megfélemlítés. Ma is úgy érzem, pokoli rémálom volt az egész. Amikor végre hazaértünk, arcunk annyira meggyötört volt, és testtartásunk is erről árulkodott, hogy a velünk együtt érző falubelijeinknek, ha velünk találkoztak, az volt az első dolguk, hogy vigasztaltak és bátorítottak bennünket. Jól emlékszem a Fekete Veronika nénivel való találkozásra. Amikor az idős asszony látta, hogy időnként még mindig beleborzongok abba, amit az előző napokban átéltem, azt mondta többször is: „Józsikám, ne félj, nem jön már érted senki, nem fognak bántani”. A nyilvános megszégyenítés azonban még hátra volt. Összehívták az egész iskolát, és mindenki előtt részletesen el kellett mondanunk, hogy mi történt. A városból ez alkalomra kiszállt bőrkabátos emberek vezényelték le az egész gyűlést. Igyekeztek negatív színben feltüntetni mind a magyar forradalmat, mind a mi, úgymond, meggondolatlan tettünket, mellyel nagy bajba sodorhattuk volna nemcsak magunkat, hanem egész családunkat. Egyértelművé tették, ha sikerül átjutnunk a határon, egészen más elbírálásban lett volna részünk. A gyűlés összehívásával végül is azt érték el, hogy a faluban mindenki tudomást szerzett a dologról, az eset sokáig beszédtéma volt. Mint ahogy időnként én is felelevenítem a történteket a fiaimnak, unokáimnak. Végül is csak azt tettük, amit a szívünk diktált, amit minden rendes magyar megtett volna, ha hasonló helyzetbe kerül.

Idősebb Molnár László, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke beszámolt róla, hogy a forradalom közelgő évfordulója kapcsán többször szóba került a három bátor fiú tette. Végül is döntés született arról, hogy az ötvenhatos szabadságharcnak az iskola udvarán korábban kialakított történelmi emlékhelyen olyan emlékjelet állítanak, amely felidézi a község ifjú szabadságharcos-jelöltjeinek cselekedeteit, hősies helytállását.

Kovács Elemér

Kárpátinfo hetilap évfolyama: Kárpátinfo hetilap 20. évf. 41. számRovat: KülföldTelepülés: MagyarországCímkék: 1956-os forradalom és szabadságharcBeneKárpátaljaMagyarországSzovjetuniókárpátaljai magyarságtörténelemForrás: Kárpátinfo hetilap


Forrás:hetilap.karpatinfo.net
Tovább a cikkre »