Kárpátaljai magyarság az identitásmegőrzés tengerében

Kárpátaljai magyarság az identitásmegőrzés tengerében

Életem meghatározó élménye, amikor 1990 júniusában egy kárpátaljai ünnepségen meglengettem a magyar zászlót. Először életemben. Kárpátaljáról addig is sok mindent tudtam, olvastam. Bár földjére nem léphettem, sokszor éreztem a lélegzetét.

Avereckeiemlekmu_bA vereckei emlékmű

Szülőhelyemről, a Máramaros megye szélén fekvő Szinérváraljáról Mára­marosszigetre menet autónk mindig érintette Kistécsőt és a Tisza vonalát. Ott, a folyó árterét nézegetve minduntalan felsejlettek Kárpátalja körvonalai. Egyetemista koromban a Máramarosi-hegyekben kirándultunk, a határtól néhány kilométerre lévő Várkő-csúcs lábánál fekvő Vércse-tóhoz. Később eljutottam a Szárazberek utáni hármas határ környék csodálatos tavaihoz. De mindannyiszor a határ innenső oldalán maradtam.

Először 1989 nyarán jártam a Szov­jetunióban. Rendhagyó módon, a Szekuritáté „közbenjárásának” köszönhetően a feleségemmel külön utakon jártuk meg a saját nászutunkat. Őt elfogadták a Moszkva–Leningrád repülőútra, engem viszont nem. A külföldi utazáshoz elengedhetetlen tucatnyi aláírás birtokában és a közös nászút szertefoszló álma alternatívájaként repülő helyett vonattal utaztam, orosz föld helyett ukrán vidékre – Kijev, Harkov és Zaporizzsja városaiba. Akkor nem reméltem, hogy néhány hónap elteltével megbukik Európa egyik meghatározó diktatúrája. Nem álmodtam, hogy egy éven belül megint a Szovjetunióban leszek, ezúttal Kárpátalján, és saját szememmel gyönyörködhetek Ungvár és Beregszász épületeiben, Munkács várfalaiban, a Vereckei-hágó szépségeiben.

1995-ben jelent meg Magyarok a nagyvilágban című riportkötetem, amelyben az első két interjú a kárpátaljai magyarsággal foglalkozik. A Balla D. Károly költő-szerkesztővel készített beszélgetés címe: Vérveszteséget okoz a kivándorlás, míg a Dalmay Árpáddal készített interjúé: Elfuserált autonómia Kárpátalján. Beszédes címek és annak megfelelő tartalom. Mindkettőből idézek néhány mondatot: „A kivándorlás, a lehetetlen hazai életkörülmények, a magyarság demoralizálódása és a hasonló jelek, amelyeket nagyon komolyan kell vennünk, mindezek nem töltenek el túlzott optimizmussal. Amit mondhatok, csupán annyi: sorsunkért mi magunk is felelősek vagyunk.” Továbbá: „A kulturális autonómia attól kezd működni, hogy valóban vannak magyar iskoláink és művelődési intézményeink, ahol nagyrészt magyarul folyik a munka.”

Többször jártam Kárpátalján, de mindig rendezvények, célzott programok kapcsán. Ezért évek óta készülök arra, hogy egészében megismerhessem. Hogy az egykori emlékeim felelevenítésén túl új vidékekkel, épített örökségekkel, kulturális és természeti látnivalókkal gazdagodjak. Erre nyújtott lehetőséget nemrég az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) marosvásárhelyi szervezete által szervezett átfogó és tartalmas kirándulás. Bármiféle élménybeszámolót mellőzve, csupán néhány tanulságot, következtetést és javaslatot szeretnék megosztani másokkal.

Innen ered a legmagyarabb folyó

Kárpátalja egy nagyon értékes és gazdag földrajzi, történelmi, kulturális, természeti tájegység, országrész. Várak és falmaradványok, turulmadaras emlékművek és Árpád-vonalas bunkerek, országgyűlésnek otthont adó ódon falak és ruszin fatemplomok, skanzenek és népművészeti múzeumok, vízesések és hegyvidéki tavak teszik változatossá a tájat. Innen ered a legmagyarabb folyó, a Tisza, amely jelenleg öt ország népeinek biztosít megélhetést. Innen indult a világhírnév felé Munkácsy Mihály és Bartók Béla – első koncertje révén –, vidékein megfordult Balassi Bálint és Kölcsey Ferenc. Nekünk, magyaroknak annál nagyobb a lelki vonzódásunk földjéhez, hiszen őseink
több mint ezerszáz éve lépték át a Vereckei-hágót, hogy új hazát teremtsenek Kárpátalján és szerte a Kárpát-medencében, ott, ahol élünk.

Hozzánk viszonyítva Kárpátalján többnyire nehezebb sorsú magyar közösségek élnek. Idegen ideológiák, mesterséges elzártság, gazdasági nyomor és helyenként árvizek sújtotta magyar emberek. Akinek nincs mellékfoglalkozása, havi kétezer hrivnyás (nyolcvaneurós) átlagkereseten túli jövedelme, annak mindennapi megélhetési gondokkal kell számolnia, kisebb-nagyobb mértékben. No meg az országhatárokon belül leépült infrastruktúrával, gödrös utakkal és pocsolyákkal, az előbbiekből és a vízumkényszerből fakadó mozgáskorlátozottsággal, vagy éppen az esedékes behívó gondolatával.

Helyenként pedig olyan nacionalista megnyilvánulásokkal, amiket mifelénk is tanulniuk kellene másoknak. Ezért a nagycsaládra jellemző aggódás jóleső érzése, az együttérzés és a szeretetteljes rágondolás máris erősíti a nemzeti összetartozás élményét és erejét. A nehézségekkel küzdő egyén számára már az is megtartóerő lehet, ha lelki közelségbe kerül másokkal. Jobb közérzetéhez és megélhetéséhez járulhat hozzá mások részéről a cselekvő kapcsolat, amennyiben embertársaiban világítani kezd a szándék, hogy lehetőségei szerint támogassa Kárpátalja magyarságát.

Időutazással is felérő látogatás

Már az is támogatás, ha minél több magyar emberben megfogalmazódik és tetté érlelődik az igény, hogy ellátogasson Kárpátaljára. Ha a nyugati jólét hajszolása helyett időutazásra vállalkozik, és dacol a határon és azon túl tapasztalható nagyobb mértékű kiszolgáltatottsággal, igénytelenséggel. Megéri. Az épített örökség és a természeti látványosságok mellett bizonyára kárpótolni fogja az emberek vendégszeretete is. De nemcsak a magyar faluturizmus fellendítése, a meglátogatott katolikus vagy református templomok perselyébe elhelyezett adomány, a felkínált szolgáltatások igénybevétele lehet segítőerő a helybeliek számára. Az adakozáson túl kölcsönös emberi kapcsolatok kialakítása és működtetése, egyházi és civil testvérkapcsolatok létrehozása, közös tevékenységek szervezése, az együvé tartozás folyamatos átélése éppúgy cél lehet.

Jó lenne szorgalmazni a kölcsönös látogatásokat, honismereti autóbuszos kirándulással egybekötött nyaralásokat, kiemelten a gyermekek, fiatalok számára. Hiszen a kárpátaljai szórványban élő, vagy akár a vegyes iskolába járó – és ott gyakorta egymással ukránul beszélő – gyermekeknek a Székelyföldön eltöltött néhány nap, a magyar vidékek megismerése egy csepp lehet az „identitásmegőrzés tengerében”. De a székelyföldi vagy partiumi gyermekek, felnőttek számára éppoly tanulságos lehet a Tiszán túli látogatás, amely megtaníthatja még jobban értékelni itthoni helyzetünket.

Aszolyvaiemlekpark_bA szolyvai emlékpark

„Sztálin elvitt egy ördögöt, és hazaküldött egy angyalt!” – mondotta fanyarú humorral az a feleség, akinek a férje visszatért a poklok poklából, a málenkij robotról, és idehaza megtanulta értékelni minden napnak az örömét. 1944 novemberében negyvenezer magyar férfit küldött a halálba a szovjet rezsim, hogy Kárpátalja hovatartozását és a kommunizmus vívmányait senki se merje megkérdőjelezni. Az egykori gyűjtőtáborból a Szovjetunió lágereiben elhelyezett és ott elpusztult húszezer áldozatnak állít emléket a szolyvai emlékpark. Szinte minden kárpátaljai magyar család fájdalmának a siratófala, egyúttal az egész Kárpát-medencei magyarság egyik központi kegyeleti helye. Jó lenne Erdélyben is megemlékezni a sztálini terror áldozatairól! Már az idén, de a 75. évfordulón feltétlenül.

Kárpátaljának szüksége van zarándokhelyre. A Vereckei-hágón átkelő, honfoglaló őseink a Latorca partján pihentek meg végső hazára lelve. Ezen a – magyarság Mekkájának tekinthető – szent helyen többszöri próbálkozást és akadályoztatást követően 2008 óta új emlékmű áll – azóta helyreállítva, itt-ott megperzselve és idegengyűlölő barbár kezek által kivésve, ma már térfigyelő kamerák őrizetében. A kápolna alakú emlékjelet hét kőtömb alkotja, a hét honfoglaló törzset jelképezve. Középen gránitoltárkő található, ami a vérszerződéshez használt kehely szimbóluma.

Az ukránok is büszkék Rákóczira

Kárpátalja számos helyszíne szorosan kötődik II. Rákóczi Ferenc fejedelem Habsburg-ellenes sza­bad­ságharcához. A munkácsi vár Kö­zép-Európa egyik legeredetibb erődépítménye, és bár a csaták színtereitől távol esett, mégis a Rákóczi-felkelés eseményeinek egyik központja volt. Az Erdélyből idekerült pénzverdéjében nyomtatták ugyanis a „Pro libertate” jelszót tartalmazó érméket. Vezérszállás, Rákócziszállás – a nagyságos fejedelem nevét és emlékét őrző helyek a Toronyai-hágó közelében, ahol a Lengyelország felől érkező, majd nyolc év után ugyanitt távozó nagyurat a ruszinok fogadták és búcsúztatták. Rákóczi-forrás, Rákóczi-tölgyfa, Rákóczi-asztal. A bojkó ruszinok büszkén vallják azt, hogy ők II. Rákóczi Ferenc hű népe. A magyarokkal, székelyekkel és az összes néppel együtt, akik az Úr nevében a szabadságért és a hazáért harcoltak, és harcolnak ma is.

Úgy tűnik, ez az a pont, ami összetart. A szabadság őszinte szeretete. Rákóczi neve – latin és cirill betűkkel – ott hivalkodik Munkács és Ungvár váraiban, arcképe számos múzeumot ékesít, és nagyon sok helységben utcát neveztek el róla. Sehol sem tagadják, sőt a Kárpátalját többségében lakó ukránok is büszkék rá. Ezt az egyetemes büszkeséget kellene életre kelteni fejedelemmé iktatása helyén, Marosvásárhelyen, vagy éppenséggel a majtényi síkon. Az 1703–1711 között zajló kuruc szabadságharc 310 éves évfordulója alkalmára pedig milyen jó lenne kiépíteni a Rákóczi-utat Rákócziszállástól Marosvásárhelyig, Sárospatakon és Szatmárnémetin át (ahol évről évre színvonalas megemlékezéseket szervez az EMKE). Ez által – a Mária-út mellett – az egyetemes (és magyar) szabadság útjával gazdagodhatnánk.

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »