Kardlap helyett gumibot: Kádárék és március 15.

Kardlap helyett gumibot: Kádárék és március 15.

Március 15-e a szabadság, a forradalom napja. A nem demokratikus hatalom nézőpontjából rendkívül veszélyes, de be nem tiltható ünnep, ok a kardlapozásra, a gumibotozásra. Ezelőtt harminc évvel a hanyatló Kádár-rendszer hatósága addig nem tapasztalt brutalitással verte szét a hivatalos megemlékezéstől külön ünneplők tömegeit.

Örökbecsű nap a mai. Történelmünk hegyvonulatain több mint kilátó – kezdte jól fésült tudósítását a Magyar Televízió híradója 1986. március idusán este fél nyolckor, és beszámolt a párt- és KISZ-vezetők, ifjúgárdisták koszorúzásáról a Petőfi-szobornál. A békét, önfeledt ünneplést sugalló beszámolót követően nem sokkal véres leszámolás kezdődött a Lánchídon. Erről azonban a kedves nézők – ha nem hallgattak nyugati rádiókat – nem értesülhettek, mint ahogy a nevezetes nap igazán fontos budapesti eseményeiről sem. Legfeljebb hetekkel később, ha elolvasták a Népszabadság rendbontásról szóló mínuszos hírét, vagy meghallgatták Szandtner Iván KISZ-funkcionárius tájékoztatását a Hírháttér című esti műsorban.

Megtűrt jeles nap

– Csak nem akar kardlapoztatni?! – kérdezte nem sokkal 15-e előtt a kb-titkárok és a miniszterek hét végi informális találkozóján Horváth István adminisztratív titkártól Kádár János. A pártfőtitkár a renitensek lehetőleg békés módszerekkel való „kezelését” kívánta, a megelőzést, akár a legveszélyesebb ellenzékiek időleges begyűjtésével.

Hogy március 15-e a mindenkori hatalom szempontjából problematikus ünnep, azt az „öreg” nemcsak saját praxisából, de ifjúkori emlékeiből is jól tudhatta. Alig volt harmincéves, amikor 1942-ben például a Petőfi-szobornál koszorúzással kezdődő, a Magyar Történelmi Emlékbizottság által szervezett néma tüntetés viszonylag gyorsan hangos háborúellenes tiltakozássá vált. A többezres tömeg a Parlamenthez indult, ám a rendőrség feltartóztatta a résztvevőket, majd a Lánchídnál kardlapozással feloszlatta a tüntetést. (A Monarchia idején nem lehetett hivatalos ünnepnap, a húszas évek elején nyilvánították azzá.)

Tömeg a rendőrség által nem engedélyezett 1987-es megemlékezésen a Batthyány-örökmécsesnél. Ébren tartani a forradalmi lángot Fotó: Wéber Lajos / MTI

Bár a kommunisták a kezdetektől hivatkoztak március 15-ére – Rákosi például egy szónoklatában Petőfire mint az első kommunistára –, s az ötvenes évek kurucos-rebellis hagyományból táplálkozó nacionalista propagandája is előszeretettel formálta-torzította a maga képére 1848–49-et, valójában egyszerre igyekeztek kisajátítani és elfeledtetni az ünnep legfontosabb üzenetét. Március 15-e 1951-ben, a legnagyobb Petőfi- és Táncsics-kultusz idején piros betűs nemzeti ünnepből egyszerű hétköznap lett.

A forradalom után hatalomra kerülő Kádár kényszerű engedményként provizórikusan visszahelyezte ugyan jogaiba március idusát, ám amint tehette, visszakozott. Negyvennyolc és ötvenhat között egyrészt túl sok volt az áthallás, másrészt a konszolidálódó rend szeretett volna minden kényes kérdést, ügyet, ünnepet legalább ideiglenesen szőnyeg alá söpörni. Március 15-e így lett felemás megoldásként munkanap a dolgozóknak, egyúttal szünnap a diákságnak. A megtűrt jeles napot a párt ifjúsági szervezete, a KISZ vette pártfogásába: a hatvanas évek végétől kitalálták a forradalmi ifjúsági napokat, ami a szocializmus felé vezető „történelmi fejlődésbe” illesztette be március 15-ét, amelyet a sorban március 21-e és április 4-e ünnepe követett. Ahogy nyolcvanhatban a tévéhíradó megfogalmazta: „Történelmünk eredményeit eggyé fogjuk. Negyvennyolc márciusát 1919-cel és 1945-tel. Így válik folyamattá az a távoli tavasz, amely voltaképpen sohasem távolodik el.”

Megfogta a gumibotját és megkérdezte: Megmagyarázzam?

A hatalomtól független bármily tüntetést a Kádár-rendszerben sokáig nem is mert/tudott szervezni senki. Az első jelentősebb megmozdulásként 1971-ben több száz fiatal sereglett össze a Petőfi-szobornál, de szinte azonnal feloszlatták az engedély nélkül gyülekezőket. Egy évvel később már a gumibotokat is bevetették a többezressé nőtt tömeg ellen, a hatóságok pedig 88 embert állítottak elő. Az esemény hangulatát érzékletesen írja le a tüntetésen részt vevő Hobo (Földes László) „uszító tartalma miatt” elkobzott, a levéltárban ránk maradt korabeli levelében: „Megjelentem egy rakás hapsival még az ünnepély előtt, és virágokat osztottunk szét több csokorral, majd többen szóltak ismeretlenek, hogy ötkor találkozó a Párisi udvarnál. Onnan lementünk a Petőfi-szoborhoz, szirénázó rendőrautók között rohanva, majd letettük virágainkat. Utána egy zsaru odajött hozzánk, természetesen engem szemelt ki magának, és felszólított, hogy távozzunk. Amikor megkérdeztük, hogy miért, megfogta a gumibotját és megkérdezte: »Megmagyarázzam?« Erre én felemeltem mindkét kezem, és egy kb. 100-200 főnyi csoport között végigmentem a kokárdával a mellemen, felemelt kézzel az utcán, hátam mögött 30 hapsival. Ekkor odajött Boldizsár Gábor (KISZ-kb), és kirángatott a sorból, hogy menjek haza, mielőtt bevisznek, és én haza is mentem, gondolva kis útlevélkérelmemre, meg azt hittem, már nem lesz semmi. Ekkor háromnegyed hét volt már. Közben a Batthyány-örökmécsesnél Babits Petőfi koszorúi című versének sokszorosított példányait osztogatták…”

Ezek után – olvashatjuk Ungváry Krisztián történész témával foglalkozó tanulmányában – a hatalom alaposan felkészült 1973 márciusára. Mozgósították a munkásőrséget, az Ifjú Gárdát s az ügynököket. Egyiket közülük – 1969-ben szervezték be presszióval maoista nézetei miatt – március 14-én „begyűjtötték”, hogy szintén őrizetbe vett 11 társától a zárkában érdemi információkat szerezzen. Emellett, mint Ungváry említi, 13 személyt szabadlábon terheltté nyilvánítottak, 10 főt rendőrhatósági felügyelet alá helyeztek, 11 személyt figyelmeztettek és 125 személlyel „nevelő jellegű” beszélgetést folytattak. Azonban sem a rendőri prevenció, sem az előző évi március 15-ét követő megtorlások – a Hobo által említett, a Petőfi koszorúit osztogató Ulveczki Gábor például egy év tíz hónap fegyházat kapott „bűnéért” – nem tartották vissza a tüntetőket. 1973-ban az addigiaknál is nagyobb megmozdulás után 444 embert vontak felelősségre – köztük négy KISZ-titkárt, 26 magas rangú pártfunkcionárius gyerekét –, a börtönre ítélteket pedig a hírhedt baracskai büntetőhelyre vitték. A következő esztendőben már sokkal elővigyázatosabb volt a hatalom. A nem kívánt jelenségek elhárítását a fiatal Fejti György – később a nemzeti kerekasztal keményvonalas tárgyalója, a rendszerváltozás után sikeres üzletember – végezte jelentős apparátus élén, nem is eredménytelenül. Nagyobb rendbontás nem történt, igaz, a korábbiaknál jóval többeket helyeztek előzetesbe.

Pangásból a válságba

A Kádár-rendszer delelőjén, egészen a nyolcvanas évek elejéig fokozatosan csökkent a március 15-ei független megmozdulásokon részt vevők száma. A béke és a megelégedettség időszaka volt ez, pillanatnyi megnyugvás, „szélárnyék”, ahogy többértelműen Illyés jellemezte a hetvenes éveket. A pangást azonban természetszerűen egyre terebélyesedő válságidőszak követte, amelyben az ellenzék, ha szűk körben is, de megerősödhetett. Sorra jelentek meg új szamizdat kiadású könyvek, majd újságok is: a Beszélő (Kis János), a Demokrata (Nagy Jenő), a Hírmondó (Demszky Gábor).

Az illegálisan napvilágot látó, stencilezéssel vagy az úgynevezett szitamódszerrel sokszorosított anyagok bekerültek az egyetemekre, főiskolákra, rendszeres olvasmányai lettek főként a budapesti értelmiségi családoknak. Hogy a mai köztudatban homogén egységként élő, a Szabad Európa Rádió által elkeresztelt demokratikus ellenzék valójában mennyire heterogén volt, s milyen különböző eszmék alapján szerveződött, jól mutatja, hogyan váltak el útjaik a rendszerváltozás után. Az ellenzék olyan kulcsemberei szorultak margóra a kilencvenes évek elején, mint Krassó György, Nagy Jenő vagy a később a belső magányába visszavonuló Solt Ottilia. (Nagy Jenő Demokratája – amelynek a címét s címében hordozott erkölcsi tőkéjét egy radikális jobboldali hetilap igyekezett lenyúlni utóbb – az illegális Beszélőhöz hasonlóan megérdemelne egy összkiadást.)

Gyülekező tömeg a Petőfi-szobornál 1987-ben. A kardlapot gumibotra cserélték Fotó: Rózsa Gábor

Az egyre aktívabb „ellenzéki-ellenséges” tevékenységre a párt központi bizottsága két határozatában is reagált. Amikor 1983 végén aztán a régi Mozgó Világot betiltották, bizonyos egyetemeken lázadásközeli hangulat uralkodott; a pesti jogi karon a hallgatók számára összehívott gyűlésen, ahol Tamás Gáspár Miklós is felszólalt többek között, Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes s a kar KISZ-titkára, az utóbb sikeres üzletember Enyedi Nagy Mihály igyekezett „helyes irányba” terelni a hangulatot – eredménytelenül.

Kétségtelen, a Nemzetközi Valutaalaphoz csatlakozó, egyre inkább a Nyugattól függő Magyar Népköztársaság vezetése nem engedhette meg magának, hogy túlzottan kemény fellépéssel elvesztegesse nehezen megszerzett Lajtán túli bizalmi tőkéjét. Kádár János ezért is emelte föl szavát bizalmas körben a „kardlapozás” ellen. Ez, továbbá az a tény, hogy például Donáth Ferencen vagy Vásárhelyi Miklóson keresztül informális kapcsolat kötötte össze az ellenzék és a pártvezetés egy részét – az illegalitásban 1944–45-ben Kádárral együtt bujkáló, a Nagy Imre-perben életfogytiglanira ítélt Donáth, persze nem hivatalosan, többször is tárgyalt az ország első emberével –, bizonyos helyzetekben némi védelmet is jelentett a megtorlással szemben. (Nem feltétlenül mindenkinek: Nagy Jenő Kalászi utcai otthonában a hetvenes évek végétől több mint tizenöt alkalommal tartottak házkutatást.)

Berecz elvtárs akarta is, meg nem is a brutalitást

A romló politikai helyzetben, főleg 1983-tól, a március 15-ei „rendbontások” is egye nagyobb tömeget vonzottak, ami a belügyi és rendőri vezetést határozottabb fellépésre ösztönözte. Az 1986-os ünnepet szigorú állambiztonsági készület előzte meg; Ungváry Krisztián szerint a brutális hatósági fellépésre Berecz János kb-titkár és Harangozó Szilveszter, a III-as főcsoport főnöke adott utasítást. (Berecz utóbb másként emlékezett. „Én megmondom őszintén, meg voltam döbbenve. Ezt nem vártam, hogy ennyire keményen bánnak a srácokkal” – nyilatkozta.)

Az események irányításába a kezdetektől igen aktívan bekapcsolódott a titkosrendőrség. Még a tüntetések előtt, 15-e reggelén civil ruhás férfiak Eszter utcai lakása elől elrabolták a korábban hosszú börtönnel büntetett s politikai okokból pszichiátrián „kezelt”, leginkább elektrosokkolt, injekciózott ismert ellenzékit, Pákh Tibort. Autóba tuszkolták, majd a második kerületi kapitányságra hajtottak vele. Mindez az akkori jogszabályok szerint is törvénytelen akció volt, a nap folyamán azonban számos hasonló visszaélés történt. (Az egy évvel korábbi ünnepen Pákh Tibort sikertelenül próbálták kiemelni a tömegből, a mellette állók védelmére keltek.)

Hamarosan megtörtént a második emberrablás is. Nem sokkal 15-e előtt Nagy Jenőnél házkutatást tartottak. Ez vezette Diószegi Olga egyetemi hallgatót, az Égtájak Között című, akkor még legális egyetemi, utóbb illegálissá váló periodika egyik szerkesztőjét, hogy a tüntetésen pénzt s szolidaritási aláírásokat gyűjtsön a munka nélküli filozófus és a Demokrata számára. („Kedves Jenő! A sajtószabadság ünnepe alkalmából fogadd szeretettel ezt az 1000 forintos támogatást!” – szerepelt a papíron.) A hivatalos koszorúzást követően a Petőfi-szobornál összegyűlt emberek a délelőtti órákban megindultak a Lánchíd felé; Diószegi a menet szélén tartózkodott. A lassan többezresre növekvő tömegtől egy ismeretlen, vele beszédbe elegyedő férfi kérésére aztán lemaradt, s az Akadémia és a Steindl Imre utca sarkán valaki hátulról megfogta a vállát. „Jöjjön csak félre, jöjjön csak félre!” – mondta az ismeretlen. „Dehogy jövök!” – válaszolta. Abban a pillanatban három civil ruhás férfi leteperte az aszfaltra.

„Senki nem fog hiányolni”

– Sikítottam, egyiküket sípcsonton rúgtam – mondja kérdésemre –, de a hatalmas emberekkel szemben nem volt esélyem. Befogták a számat, mint egy zsákot, belöktek egy Lada hátsó ülésére, majd a Tolnai Lajos utcai rendőrségre vittek.

Az egyetemista lány a kapitányságon sírógörcsöt kapott; kihallgatói közben elmentek ebédelni, majd visszatérve közölték vele: senki nem fogja hiányolni, ha esetleg örökre kivonják a forgalomból. Éjfélig benn tartották; koldulással, ellenséges tartalmú nyomtatvány terjesztésével vádolták, továbbá hogy a Steindl utca sarkán nem mutatta meg személyijét az őt leteperő ismeretleneknek.

A másik lefogott, a jogász Pákh Tibor közben a törvénytelen eljárást kifogásolva többször is követelte szabadon bocsátását. Megígérték, hogy elengedik, majd egy autóba tessékelték: a kocsi, elhagyva a Hűvösvölgyet, Pilisszentiván felé indult. Solymár mellett, a téglagyári tavaknál a civil ruhások kiszállították az idősebb férfit, s elindultak vele a tó felé. „Popieluszko holttestére is egy tóban találtak rá. Ezúttal nem fog kiderülni, mi történt” – emlékeztették a másfél évvel korábban meggyilkolt lengyel pap esetére. Már este volt, amikor végül hazaengedték.

Az időközben a Batthyány-örökmécseshez érkező tömegben a szemtanúknak, Hodosán Rózának és Szent-Iványi Istvánnak köszönhetően elterjedt Diószegi Olga elrablásának híre. Keszthelyi Zsolt egyetemista és Szalai József színházi díszletező javaslatára még a Margit hídon elhatározták, hogy a lány szabadon engedéséért ülősztrájkba kezdenek a Batthyány téri Kölcsey-szobornál. Délután háromkor, miután elhangzott a Himnusz, a Szózat, a székely himnusz, megkezdődött a sztrájk.

Ütlegelő gumibotok sorfala

Mint az 1986-os Beszélőben Solt Ottilia írja, „néhány perc múlva a Bem rakparton AI-s rendszámú kocsi állt meg, három rendőr és egy civil szállt ki belőle. A Diószegi Olgával szolidarizáló békés tüntetést kezdeményező fiatalember odament hozzájuk tárgyalni.” A fiatalember, Szalai József közölte, addig maradnak, amíg el nem engedik a lányt. Amikor az egyik rendőr megpróbálta berántani az autóba, a közel ezer főt számláló tömegből sokan a kocsi köré gyűltek, hogy megakadályozzák az újabb emberrablást. „Hozzák ide! Hozzák ide” – kiabálták. „A civil férfi látványosan telefonálgatott a kocsiból, de a Deák téri főkapitányság sem tudott semmit – írja Solt Ottilia. – Aztán azt igyekezett szép szóval elérni, hogy legalább az úttestet és az ő kocsijának útját hagyják szabadon. Az autót körülfogó többszörös gyűrű azonban nem mozdult.”

Fotó: Fortepan

Négy óra körül az Angelika presszónál szabályosan felfejlődve megjelentek a BM forradalmi rendőrezredének erői, majd hangosbeszélőn felszólították a jelenlévőket, hogy készítsék elő irataikat, igazoltatás lesz. (A hírhedt rendőrezred parancsnoka, Vörösmarti Mihály a rendszerváltozás után is fontos szerepet kapott. Ő vizsgálta ki a Gyurcsány-kormány megbízásából a 2006–2007-es erőszakos rendőri visszaélések ügyét.) A megijesztett tömeg nagy része elszéledt, aki maradt, annak, megint csak törvénytelenül, elvették a személyijét. Szinte a végsőkig kitartott Szalai József és Rusai László, akit az egyik rendőr, hogy távozásra bírja, közvetlen közelről lefújt könnygázzal. (Rusai jó példája annak, hogyan tette tönkre az állambiztonság egy-egy ember életét. A kisebb rendszerellenes egyéni akciókat kezdeményező, egyetemre készülő, szem előtt viszont nem lévő, hatvani lakos fiatalembert politikai büntetés gyanánt a pszichiátrián több alkalommal hosszabb időre „kényszergyógykezelésnek” vetették alá, aminek hatására összeroppant.)

Este hétkor a Jégbüfénél és a Petőfi-szobornál újabb tömeg gyülekezett, majd a Vörösmarty tér érintésével a Roosevelt (ma Széchenyi István) térre vonult. Már az gyanút keltett többekben, hogy a rendőrök a tüntetőket terelve bizonyos utcákat lezártak. Ismeretlen vagy csak látásból ismert emberek közben „Erre gyertek!” kiáltással a híd felé irányították a tömeget. Az egyiket, aki akkor fontos KISZ-funkcionárius volt, később üzletember és médiaszemélyiség lett, többen felismerték, nevét személyiségi jogi okokból nem közölhetjük.

A hídra érkező tömeg mögött a pesti hídfőt lezárták, s a rendőrök gumibotozva szorították az embereket a rendőrsorfallal őrzött budai oldal felé. Mint Ungváry írja, a Horváth József III/III-as csoportfőnök által kitalált „akció rendkívül felelőtlen volt, mert ha pánik tört volna ki a tömegben, sokan akár a Dunába is eshettek volna”. A bekerítettekkel brutálisan bántak, volt, akit a földön rugdostak véresre, mást a budai aluljáróban vertek meg hasonlóan, többeknek vesszőfutásszerűen, ütlegelő gumibotok sorfala között kellett eltávozniuk a helyszínről. Közel ötszáz ember személyijét kobozták el, majd vitték magukkal nagyobb nejlonszatyorban a rendőrök.

Pongor Sándor alezredes, oszlatóparancsnok a rendszerváltozás után Solt Ottiliának adott interjújában a „lánchídi csata” részleteire meglepő módon már alig-alig emlékezett. Arra igen, hogy a közönséget felszólították a távozásra, amely ezt azért nem hallhatta, mert „a régi technika annyira rossz volt”. Hogy törvénytelenül cselekedtek-e? „Lehet, hogy rosszul hangzik, de akkor praktikus döntésnek tűnt. Egyébként nem szokták megkérdezni ilyenkor az embertől, hogy most egyetért-e vagy sem” – tette hozzá cinikusan.

A személyiket a diákok a március 24-én kezdődő héten kapták vissza iskolájuk igazgatójától, a Hírháttérben meginterjúvolt KISZ-funkcionárius, Szandtner Iván szavaihoz nagyon hasonló kísérőszöveg mellett. Azaz, megint csak Solt Ottilia interpretációjában: „Nem szabunk ki súlyos büntetést, alapjában véve ártalmatlan, jóhiszemű, bár kicsit felelőtlen nyájnak minősítjük a tüntetőket, akiknek tulajdonképpen szabad is a maguk módján ünnepelni március 15-ét, s a régi, jól bevált recept szerint konstruálunk egy sátáni kis csoportot, valamilyen misztikus bajkeverőt, az ellenzéket, amely a báránykákat sikertelenül megkísértette.”

A következő héten adták át az okmányokat a felnőtt tüntetőknek, gyakran 550–3000 forintos pénzbüntetés kíséretében. A 3000 forintos csekket kapó Keszthelyi Zsolt a lánchídi csata másnapján meglepve hallotta, hogy nevét a többi, a mozgalom által összegyűjtött áldozatéval együtt bemondta a Szabad Európa, a pénzt pedig ismeretlenek egy borítékban bedobták Visi Imre utcai lakásának postaládájába. Időközben megalakult a meghurcoltak felderítésére, védelmezésére a „Március 15.” Polgárjogi Mozgalom Hodosán Róza, Solt Ottilia, Modor Ádám részvételével. Valószínűleg ők segítettek a szintén 3000 forintos bírsággal sújtott Diószegi Olgának is.

A belügy is visszakozott, s zárt ajtók mögött önkritikát gyakorolt. 1987. március 15-én már nem támadtak rá a tüntetőkre. Ez azonban nem az egyébként hiányzó társadalmi ellenállásnak, hanem a rendszer gyengülő pozícióinak köszönhető elsősorban.

Amikor harminc év múltán az egyik jeles, azóta nyugdíjas közreműködőt megkérdeztem, hogyan látja manapság akkori szerepüket, csöndes lemondással ennyit válaszolt: „Balekok voltunk.”

(A cikkben felhasználtuk Dékány István A lánchídi csata című filmjének visszaemlékezéseit.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »