Kardfogú tigris: a növények barátja

Kardfogú tigris: a növények barátja

A jégkorszaki hatalmas növényevők túl nagyok voltak, hogy bármitől is félniük kelljen – tartják sokan. Viszont ha semmi nem vadászott rájuk, akkor hogyan nem szaporodtak túl, és nem pusztították el az összes növényt lakóhelyükön? Egy új felfedezés szerint a nagyragadozók igenis előszeretettel ettek mamutot, csak éppen a borjakat, így tartották zölden bolygónkat.

Divatos kifejezés manapság az ökológiában az ökoszisztéma-mérnök. Azokra a nagy testű állatokra mondják ezt, amelyek élettevékenységükkel képesek gyökeres változást okozni környezetükben. A legutóbbi jégkorszak legendás növényevői, a mamutok, a masztodon, az óriáslajhár, az ősi bölények voltak a megtestesült ökoszisztéma-mérnökök. Hatalmas mennyiségű növényt fogyasztottak el vagy tapostak le, ami vélhetőleg visszavonhatatlanul átalakította számos élőhely vegetációját. Székletürítésük egész mikrokozmoszt teremtett a kistestű állatoknak, férgeknek, rovaroknak, teljes lényük meghatározó volt a környezetükben élő egész flóra és fauna szempontjából.

Ahol nagy növényevők – potenciális prédaállatok – élnek, ott logikusan hangzik, hogy a ragadozók is sokan és nagyok lesznek. Hiszen fel kell nőni a feladathoz, egy mamutot nem képes elejteni egy róka vagy egy menyét. Kérdés azonban, hogy a mai szemmel félelmetesen óriási, fenyegető fegyverzettel felszerelkezett ragadozók – a kardfogú tigrisek, az óriási hiénák, a farkasok – elég nagyok voltak-e, hogy egy prehisztorikus növényevőt levadásszanak. A jégkorszakról szóló népszerűsítő irodalom illusztrációinak, de a rajzfilmeknek is elengedhetetlen toposza, amint a kardfogú tigris belemélyeszti kardfogait valamilyen gyapjas, vastag bőrű növényevő tarkójába. Nagy húshoz nagy evőeszköz kell – jegyzi meg a Scientific American magazin.

A valóság ezzel szemben az, hogy a kifejlett mamutok és masztodonok még a kardfogú tigrisek számára is túl nagy falatnak bizonyultak. A jelenkori nagyragadozók hasonlóképpen viselkednek. A magányosan vadászó oroszlánok nem támadnak meg felnőtt elefántokat, egyszerűen azért, mert túl kockázatos. Bár rengeteg hússal kecsegtet, nagy a sérülés veszélye, nem éri meg. A csontleletek tanúsága szerint a kardfogú tigris sem evett felnőtt mamutot, tevéket és bölényeket azonban annál inkább. De legjobban a fiatal nagy testű növényevőket kedvelte.

Az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (a PNAS-ben) a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem munkatársai azt igyekeztek meghatározni, hogy a jégkorszaki nagyragadozók milyen „predációs nyomást” fejthettek ki a mamutokra és társaikra – és ezáltal hogyan járultak hozzá a vegetáció fennmaradásához. Az első megállapításuk, hogy a jégkorszak idején sokkal több, több fajhoz tartozó és nagyobb testű ragadozó élt, mint napjainkban. Például szinte minden földrészen élt legalább egy, de sok helyütt több kardfogútigris-faj is. Mindez a nagy növényevők létezésének következménye. Ezek nemcsak táplálékul szolgálhatnak, de tevékenységükkel maguk teremtik meg a ragadozók sikeres vadászatához szükséges körülményeket. Nagy területen letarolják a növényzetet, így önmaguk nem tudnak elbújni, de – mint a jelenkori szavannákon – a ragadozók számára mindig marad elég bújóhely, ahonnan támadhatnak.

Támadáskor pedig a fiatal állatokat választották ki. A testméretekből arra következtethetünk, hogy egy mára kihalt barlangi oroszlán képes lehetett akár egy négyéves mamutborjút is leteríteni. A mai oroszlánok sokszor még a kétéves elefántborjúkkal sem bírnak, de azért próbálkoznak: a felmérések szerint Botswanában négy év alatt 74 kiselefántot öltek meg oroszlánok. Texasban feltártak egy kardfogútigris-odút, amely tele volt kis masztodonok csontjaival. Ez is azt a feltételezést erősíti, hogy e nagyragadozók étlapján kitüntetett helyet foglaltak el a kifejletlen növényevők.

A mérések szerint az összes jégkorszaki nagyragadozó le tudott teríteni egy növényevő borjút annak hatéves koráig. Ha megérték ezt a kort, onnantól kezdve biztonságban tudhatták magukat. Mondhatni, a nagy testméretük menedéket nyújtott nekik. Ez még akkor is így van, ha figyelembe vesszük, hogy vélhetőleg – mai leszármazottaikhoz hasonlóan – több jégkori nagymacska és más ragadozó is vadászott csoportosan. A kicsik vadászata útján a ragadozók azonban még így is kordában tudták tartani a növényevők populációméretét, ezáltal nem engedték, hogy azok túlszaporodva feléljék az élőhely teljes növényitáplálék-készletét.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »