Káposztatorzsák Balzac fején

Káposztatorzsák Balzac fején

Ezernyolcszázhatvanháromban egy különös könyv késztette találgatásra a párizsi és európai irodalmi világot. Victor Hugo, aki családjával III. Napóleon császár hatalomra jutásakor, 1851-ben emigrált Belgiumba, alig egy évvel nagy sikerű regénye, a Nyomorultak után önéletrajzi munkát adott ki ezzel a címmel: Victor Hugo, Raconté par un témoin de sa vie, vagyis Victor Hugo élete egy tanú által elbeszélve. Miközben a modern, XX. századi kiadások némelyike már bátran kiteszi a könyv szerzőjeként a feleség, Adele Foucher (Adele Hugo) nevét, úgy tekintvén, hogy férje életrajzírója valóban ő volt, a korabeli lapok még kételkedtek ebben, s arra gyanakodtak, hogy Victor Hugo különös, rejtőzködő játékáról van szó, vagyis nem életrajzi, hanem önéletrajzi munkát adott ki: felesége legfeljebb íródeák(né) lehetett mellette.

A szerzőségen túl azonban más érdekességei is vannak a kötetnek, leginkább azok az irodalmi harcok, amelyek Hugo drámaírói fellépését kísérték. Hugo első két drámája, a Cromwell és a Marion de Lorme nem került színre, csak a Hernani, de annak előadását is többszörösen megszenvedte. Első csatáit a primadonnával, Mars kisasszonnyal vívta, aki a próbák során sehogy sem volt kibékülve a szöveggel. Játék közben olykor megállt, megrázta szép fejét, kisétált a színpad szélére, tenyerét homloka fölé helyezte, s úgy kémlelte a sötét nézőteret, hogy Victor Hugót felfedezze (noha pontosan tudta, hol ül), s megmondja neki a magáét. Mert ugyan miféle mondat az, hogy „Te vagy az én oroszlánom, büszke nemes”? Mennyivel finomabban hangzana úgy: „Oh, ön, nagyságos úr…!”

A valódi veszélyt azonban nem Mars kisasszony jelentette, hanem az irodalmi ellentábor, amely csapdát állított Hugo és a romantikusok elveszejtésére. Még zajlottak a próbák, amikor a klasszikus párt lapjai már támadták a leendő előadást. Csakhogy Hugo barátai, Achille és Eugene Deveria, Balzac, Berlioz, Auguste Maquet (Dumas famulusa), Gautier és a többiek sem maradtak tétlenek, hatásos ellentámadást, népes tapsgárdát szerveztek. Az előadás napján ahányan voltak, annyiféle öltözetben jelentek meg, provokálva az ellentábort: volt, aki spanyol köpenyt viselt, mások Robespierre-mellényt, Gautier piros selyem mellényben, derékig érő, leomló hajjal tüntetett, s így akartak bevonulni a nézőtérre. Az irodalom szent berkeit védő klasszikai párt azonban utolsó leheletéig védte állásait. Begyűjtötték a színház kukáiból a szemetet, felmásztak a Théâtre France és a szomszédos házak tetőire, és onnan dobálták a romantikusokat lerágott csontokkal, krumplihéjjal s mindennel, ami dobható volt. Balzac fejét egy méretes káposztatorzsa találta el. Az ifjak bosszankodva törölgették magukról a rothadt zöldséget, de támadni nem mertek, mert botrány esetére készen állt a párizsi rendőrség, hogy begyűjtse őket, s így az előadáson nem vehettek volna részt. „Bűz helyett bűzt!” – hangzott fel a jelszó, merthogy ők is jó előre felszerelkeztek fegyverekkel: a spanyol köpenyek szalonnát, kolbászt, hurkát, vereshagymát és igen sok fokhagymát takartak. Délután háromkor bevonultak a színházba, és bezárták maguk mögött az ajtót. A bársonyszékekben, páholyokban akkurátusan megterítettek, és ott lakmároztak, daloltak, beszélgettek estig, az előadás kezdetéig. Még akkor is ettek, amikor az előkelő, estélyi ruhás közönség gyülekezni s ájuldozni kezdett a fokhagyma- és kolbászszagban.

A nézőtér zsúfolásig megtelt kíváncsi nézősereggel, köztük a romantikusok fésületlen, bozontos fejeivel és a klasszikai tábor felbérelt pisszegőivel, nagyjából hasonló erőviszonyt alkotva. Az előadás során a tetszés épp olyan hangos volt, mint a kacagás. A nevetés főként a páholyokból hallatszott, ahol selyemruhás, felékszerezett hölgyeknek nyújtottak külön szórakozást a klasszikai ízlés védelmezői. A színházban kettős mulattatás zajlott, az egyiket a színészek próbálták megteremteni, a másikat az ellentábor. Voltak, akik hatalmas újságokat vittek magukkal, kiteregették és olvasták őket az előadás alatt; mások a páholyajtókat csapkodták; ismét mások tüntetőleg hátat fordítottak a színpadnak. Ettől függetlenül a darab még vagy negyven előadást megért akkor is, ha Hugót éjjel-nappal a barátai oltalmazták az utcán rá-rá támadó ellentáborral szemben. Hugót pedig már az előadás harmadik szünetében megkereste egy kiadó, hogy megvásárolja tőle a darabot. Hugo azt válaszolta, várja meg az előadás végét, de a kiadó előrelátó volt: attól félt, hogy a végére még inkább megemelné a tiszteletdíjat. Az első felvonás végén ezer, a második felvonás végén ötezer, a harmadik végén hatezer frankot akart ajánlani, de tízezerig nem akart elmenni.

Történt mindez 1831 februárjában, fél évvel az előző évi júliusi forradalom, a legitimisták elűzése és az orléans-isták előretörése után. Ám még X. Károly és Lajos Fülöp, a polgárkirály harca mellett is kedélyeket tudott borzolni a kérdés, vajon létezik-e erkölcsös kurtizán (Marion de Lorme), becsületes haramia (Hernani) és lehet-e másképpen, életszerűbben szólítani egymást a szerelmeseknek. Vajon az irodalomhoz diploma kell-e, vagy tehetség? Ahogyan a korszak egyik ismert alakja, Royer-Collard fogalmazott, amikor egy fiatal nő megkérdezte tőle, mi a különbség a klasszikusok és a romantikusok között, s ő azt válaszolta, „a klasszikusok minden klasszist elvégeztek, a romantikusok pedig jól tennék, ha követnék a példájukat”. Az azonban senkinek nem jutott eszébe, hogy ezek másodrendű kérdések lennének. Még a sokat kárhoztatott cenzúra is arra utalt, hogy az irodalmat valóságos tényezőnek, tényszerű valóságnak tekintették. A Bourbonok, a kurtizánok becsülete és a kifejezés mikéntje egyformán fontos volt valamikor kétszáz évvel ezelőtt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »