Kalandvágyó olvasónk: Most már tényleg a zsömle a kicsi

Kalandvágyó olvasónk: Most már tényleg a zsömle a kicsi

Pár nappal ezelőtt Szajlai Csaba úgy gondolta vagy gondoltatták vele, a kényszerűségből külföldön élő, becsületesen dolgozó magyar emberekbe rúgni kell egy nagyot (Szajlai cikke ide kattintva olvasható). Összekeveri az okot az okozattal, mintha ők lennének minden gondnak okozói, minden jónak elrontói.

A publicista jobban tette volna, hogy a rendszerváltó pártok egykori és jelenlegi élharcosait kérdezné meg, vajon ők mit tettek azért, hogy a több százezernyi honfitársunk ne menjen külföldre, hanem tudását, szakértelmét itthon kamatoztassa. Hiszen ez a folyamat nem most kezdődött, hanem jóval korábban, úgy két évtizeddel ezelőtt, majd az uniós csatlakozás további lendületet adott a reményvesztett és kiábrándult emberek tömegeinek.

Írásában (förmedvényében) a hazájuktól távol lévőket olcsójánosoknak, esetleg már-már rákosista szellemiséget idézve „nép ellenségeinek” állítja be, akik tönkreteszik a magyar gazdasági rendszert, nyomorba taszítva a Magyarországon élő embereket. Miattuk kell béreket emelni, ágazatok szűnnek meg a nem elegendő munkáskéz miatt, miattuk nem lesz nyugdíj. Csak mellékesen, hová lett a magánnyugdíjpénztárakba befizetett magánvagyon? Szerencsére az itthon maradottak nevében elrettentő büntetést, kötelet nem követel a nép vezérétől.

Szót ejt a gazdasági fejlettségről is, összehasonlítva az 1989-es évvel. Szavai hatására szinte látom a szárnyalást, minket irigyel Európa, Ázsia pedig reszket a konkurenciától. Publicistánk a különböző adatok összehasonlításakor elfelejtkezett a bérek reálértékéről, a nemzeti vagyon mértékéről. Pedig ezek is beszédes adatok, mekkora kár érte az országot a privatizációnak nevezett szabadrablás ideje alatt.

A megoldást, a helyzet felelőseit itt kell keresnünk, nem pedig a munkavállalókon elverni a port. Nem mi játszottuk idegen kézre a nemzeti vagyont, zártunk be jól működő üzemeket, gyárakat. Lehetne naphosszat sorolni ezek neveit, de nem akarom, mert könnyel telik meg szemünk. Előttünk zajlott az ország tönkretétele, láthattuk, hogyan élték fel a jövőnket, tettek bennünket reményvesztetté, hitehagyottá. A nemzetet néppé gyúrták, hazát országgá silányították. Aki e folyamat ellen felszólalt, megbélyegezték, kirekesztették. Nem maradt más hátra, akiben a szabad élni akarás lángja lobogott, útra kelt és új otthont keresett, ahol tisztességes életet, kiszámítható jövőt tudott magának megteremteni. A mai Magyarországon az erkölcstelenség az úr, csak az marad életben, aki ügyeskedik, lop, csal, hazudik. Erre sajnos az állam kényszeríti a vállalkozókat, különben nem tudnak becsületesen vállalkozni. A többiekre az alkalmazkodás, megalkuvás, kizsákmányolás, jogaik tiprása vár. Erre nekem személy szerint nincs szükségem. Mindannyian ismerünk rémtörténeteket, hogyan dolgozik a karosszéria-lakatos, az autószerelő, a festő, a kőműves stb. A hazára felesküdött rendőrök, honvédek egyenruháinak minősége nem éri el a kívánt minőséget, a nővérek alig kapnak valamit a felelősségteljes munkájukért, a NAV-ot a párt öklének tartják, mint korábban az ÁVH-t, következmények nélkül lehet bármit megtenni a közvagyonnal, el lehet venni a pótlékokat (hol vannak a szakszervezetek, a munkáskamarák?), senki nem bízik a másikban, a sort hosszasan lehetne még folytatni. Így lehetetlen egy országot felemelni és a helyes úton tartani. Szajlai Csabának a politikusoknak kellene egy levelet írni „Hogyan hívjuk haza a több százezernyi magyart?” címmel. Talán elegendő lenne első lépésben a közállapotokon változtatni. Szeretném, ha Magyarországon nem érne hátrány magyarságomért, ne legyek másodosztályú állampolgár az idegenekkel szemben. Ugyanis ma annyi jogom van otthon magyarként élni, mint Ausztriában. Felvehetem a címeres pólómat, és itt ki is merült az összes lehetőségem. Az állam ne úgy tekintsen az állampolgárokra, mint egy megszálló hatalom, hanem kezelje őket sajátjaként, és védje meg az ellenségtől, legyen az külső vagy belső. (Gárdistáknak pofon lett beígérve, az országba szabálytalanul, törvénytelenül érkezők pedig állami támogatásban részesülnek.) Az adóbevallás – igaz, még mindig nem akkora, mint egy söralátét- legyen egyszerűbb, átláthatóbb. (Az osztrák adóbevallás formanyomtatványa négy oldalas, s nem kötelező évente kitölteni.) Magyar nyelven itt lehet megtekinteni.

Becsüljék meg jobban – mind erkölcsileg, mind anyagilag a közjóért dolgozókat, biztosítsák számukra a normális, emberhez méltó munkafeltételeket. Minden ágazatban legyen kollektív szerződés, mely garantálja a béreket. Még az iskolában tanultuk a „Vörös Csepel” című munkásmozgalmi dalt, mely szerint „az ország harmada éhen gebed”. Ma mennyien vannak a létminimumon élők száma? Tehát szolidárisabb hozzáállás várható el a mágnásoktól.

Ha már evésnél tartunk, mutatok két zsemlét. Az egyik Ausztriában, a másik Magyarországon kapható ugyanannál az áruházláncnál. Forintosítva 45, illetve 30 forintba kerül darabja. Sajnos az ízeket érezni kell, azt nem tudom éreztetni, de el lehet képzelni. Ez a kiragadott példa jól mutatja az osztrák és a magyar viszonyok közötti különbséget.

Annak idején, mikor az Aranyfüst című reggeli műsort még nem tiltották be, az egyik adásában egy hosszas interjú volt a külföldön dolgozó, de hazatérést fontolgató emberekkel. Megszólaltattak olyanokat is, akik hazajöttek, de visszamentek. Okok többek között a következők voltak: teljesítmény nem volt elismerve, nem kell hatékonyan dolgozni. Én is megpróbáltam hazajönni, jelentkeztem különböző cégeknél. A cégvezető feltette a kérdést, beszélek-e angolul. Igennel válaszoltam, és hozzátettem, németül is. Ahelyett, hogy örült volna, annyit mondott, akkor menjek tolmácsnak, és letette a telefont. Végül találtam egy munkahelyet, ahol megismerkedtem a XX. századi kizsákmányolás fogalmával. Pár hónapon belül visszamentem Ausztriába, ahol azóta is dolgozok.

Nem tudom, hogy Csabika mit szívott, mit ivott, de belegondolt-e abba, ha hirtelen mindenki hazajönne, hol tudná őket elhelyezni, ki gondoskodna róluk? Aztán arról is beszélhetnénk, hogy önkormányzati dolgozóknak mondanak fel, majd ugyanabban a munkakörben közmunkásként alkalmazzák őket, és nincs senki, aki megvédené őket. Ebbe az állapotba térjünk vissza?!

Adókérdésben pedig messzire nem kellett volna mennie, ki sem kellett volna lépnie a szerkesztőségből, elég lett volna Bayer Zsoltot megkérdeznie, miért járt külföldi rendszámú autóval…

Egy kérdés maradt hátra, kinek a megbízásából írta ezt a társadalmi csoportokat megosztó cikket?

Gerd Wiesler


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »