Jókora pofon a szurkolóknak

Kedden délután mély lélegzetet vettem, és beálltam egy meglehetősen hosszú sor végére a Groupama Arénánál. Amikor sorra kerültem, ezerötszáz forint leperkálása után – plusz vénaszkenner, ahogy az mostanában dukál – kezembe adták a Fradi szurkolói kártyát, amellyel mindjárt beállhattam volna egy másik, még hosszabb sor végére, hogy jegyet vegyek a szerdai Ferencváros–FK Partizani mérkőzésre. Inkább az online megoldást választottam, ahol háromezer-egyszáz forint átutalása után meg is lett a belépőm. Az albán csapat beugróként került ide – a helyi bajnokságot megnyerő csapatot bundagyanú miatt eltiltották –, és a futballszakmában mértékadó Transfermarkt.de portál szerint feleannyit ér, mint a magyar bajnokcsapat. A Fradi egy-egyet játszott velük idegenben, tehát itthon elég lett volna null-null is a továbbjutáshoz. Minden adott volt ahhoz, hogy a meccsre jegyet váltó majd kilencezer néző jó mérkőzést, hazai győzelmet és továbbjutást lásson a gyönyörű stadionban.

Itt álljunk meg egy pillanatra! A magyar labdarúgás a júniusi Európa-bajnokság óta kegyelmi pillanatban van. A válogatott vártnál jobb szereplése nemcsak összekovácsolta az országot, de ráirányította a figyelmet a focira. Talán ennek is köszönhető, hogy például nyár közepén Debrecenben tízezer ember ment ki egy gyakorlatilag tét nélküli mérkőzésre (az Európa-liga selejtezőkörében a Loki a San Marinó-i La Fiorita ellen idegenben öt-nullra nyert, ezután következett a hazai találkozó). Igaz, ingyen lehetett bemenni – nem emlékszem, hogy valaha focimeccsen többen lettek volna az új nagyerdei stadionban. És ha már az ingyenes belépésnél tartunk, Dárdai Pálnak volt egy megfontolandó javaslata a sikeres Eb-szereplés után. A tréner azt javasolta, hogy a most induló NB I-es szezon elején ingyen kellene beengedni a szurkolókat a stadionokba, hogy a nyári eufóriát átmentve a klubcsapatok szurkolótábora is erősödjön. Információim szerint az MLSZ felkarolta a javaslatot, de az megbukott a klubok ellenállásán.

A szerdai Fradi-meccs jól kezdődött, már a tizenharmadik percben vezettünk Gera tizenegyesével, majd nem kaptunk meg egy jogos tizenegyest. Utána azonban jött a hidegzuhany. A hátvéd Leandro kétszer is akkorát hibázott, hogy ezért a falusi bajnokságban is lezavarnák a pályáról, de ebből még nem lett gól – ahhoz a fradista Oliver Hüsing kellett, aki a saját kapujába bombázott védhetetlenül. Ami utána történt, az maga volt a szenvedés (egyetlen valódi gólhelyzet volt, Böde melléfejelt a második félidő elején), és a szégyen. Hosszabbítás után tizenegyesekkel (és milyen megalázó volt az első, atyaég!) estünk ki úgy, hogy a Fradinál még a cserejátékosok is értékesebbek, mint az albán csapat legdrágábbja, a kapus. Egyébként a mezőny legdrágábbja, a fradista Marco Djuricin (átigazolási értéke 1,5 millió euró) volt az egész mezőny második leggyengébbje az InStat indexe alapján.

Így lett futballünnep helyett mérhetetlen csalódásban részünk, amit csak tetőzött a csütörtöki televíziós élmény, a debreceni csapat fehéroroszországi vergődése. Itt győzni kellett volna (itthon 2-1-re kikaptunk), voltak is nagy fogadkozások, de úgy nehéz, ha az első valamirevaló gólhelyzetet a 84. percben sikerült csak összehozni. Addigra az egyáltalán nem világverő fehéroroszok már lőttek egy gólt nekünk, valamint túl voltak két kapufán. A leltár elkeserítő: négy magyar csapatból három az augusztust sem érte meg a nemzetközi porondon, és ugyan a Videoton továbbjutott egy nálánál értékesebb szerb klub ellen, de alighanem a következő forduló lesz számára is a végállomás.

Focis berkekben azt beszélik: a magyar bajnokság topcsapatainak (Fradi, Videoton) játékosai havi 15-20 ezer euró körül keresnek. Szerdán a Ferencváros pályára lépő tizennégy játékosa közül hét volt külföldi (tudom, Leandro már magyar állampolgár, de nem hazai nevelés). Ennyire jól állunk, hogy van havi 5-6 milliónk import-kutyaütőkre? Egy hazai átlag NB I-es csapatban is jut havonta 3-4 ezer euró egy játékosra, ez akár 1,2 millió forintos havi fizetést is jelent (egy forrásom úgy fogalmazott: a nemzeti bajnokságban havi félmillió alatt nem lehet keresni akkor sem, hogy csak kerettag vagy, de soha nem lépsz pályára). Tényleg tíz-tizenkétszer hasznosabb társadalmi szinten egy mezei NB I-es labdarúgó, mint egy havi kilencvenezer forintért robotoló bolti árufeltöltő? Ráadásul könnyen lehet, hogy az utóbbi fizet több adót – a játékosok általában a menedzserükön keresztül kapják a fizetést, és azoknak jellemzően hangzatos nevű offshore-paradicsomokban van bejegyezve a cégük.

Elképesztő mennyiségű közpénz áramlik a magyar klubfutballba (is), de az eredmény közelít a nullához. Talán ideje volna az egészet beszántani, és újrakezdeni az építkezést – külföldi edzőkkel, magyar fiatalokkal, szerénységgel és alázattal. A válogatott a nyáron megmutatta, hogy minőségi munkával van esély az eredményre.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »