Jobb lenne őszintén félni

Jobb lenne őszintén félni

Új motívum jelent meg a terrorizmus elleni harcban. S mivel az Európai Unió Pató Pál úr módjára halogatja teendőit, köreikben népszerű lesz az a gondolat, hogy az iszlamista szélsőségeseket fékezzék meg maguk a muszlimok. Miért is tétlenkednek? Tegyenek rendet ők. Európa mossa kezeit.

A délibábos konfliktuskerülés új hajtása ez. Már szárba szökkent Ankara és az EU múlt heti megállapodása után, de mérgező virágai még nem nyíltak ki teljes pompájukban. A felvilágosítás bigott hívőinek legújabb ötlete ez. Ott a helye a múlt század naftalinos illúziói mellett. Hogy a parasztság a haladás gátja, visszahúzó erő, lassú elsorvadását hagyni kell. Hogy el fog tűnni a falu és a város közti különbség. Az ilyen típusú illúziók foglyai mindenkor úgy akarják átalakítani a valóságot, hogy annak lényegétől tekintenek el. A huszadik század harmadik harmadában aztán világossá vált, hogy nem annyira jó egy városokká változott világban élni, különösen ha azok egyre kevésbé élhető helyek.

Laptársunk, a Népszabadság a terrorcselekmények másnapján az „Erős mondatok” rovatban számos jeles vagy jelet maga után valószínűsíthetően nem hagyó, mindenesetre közismert személyiségtől, elsősorban politikustól közölt közvetlen reflexiókat. Van köztük miniszterelnök és uniós kül- és biztonságpolitikai megbízott, de a mondataikkal megidézettek körében ott van a pápa és a magyar külügyminiszter is. Összeszedtük a jellemző megnyilvánulások fő motívumait. Érthető, hogy a szavakat a megrendülés diktálja, de vegyük észre, milyen kínosan túltengenek az együttérzés kliséi, a tanácstalanság közhelyei. S ez a következő napokban csak folytatódni fog. A tavalyi párizsi, majd a közelmúltban történt ankarai terrortámadások után most már valami férfiasabb megnyilvánulást várnánk.

Szomorúság, szolidaritás, félelem és a félelem tagadása, összefogás. Továbbá megtudjuk, hogy az erőszak nem megoldás. De kinek szól ez az üzenet? A radikálisok ezt nem hallják meg, a metrón utazni akaró brüsszeli vagy budapesti átlagpolgár pedig nem mondható erőszakosnak. Az „erős mondatok” tükrében aktivitás mindössze két embernél jelenik meg: Donald Trumpnál, feltételes módban („én lezárnám a határainkat”), és a magyar miniszterelnöknél, akinél a „küzdés” szó szerepel. Obama támogatást ígér, arról nem szól, hogy Európának az lett volna nagy segítség, ha Amerika nem támogatta volna a szíriai polgárháborúban az ellenzéket, ezáltal nem növelte volna az áldozatok számát és az Európának nekiinduló migránsok tömegét.

Mindazok, akik a tavaly novemberi párizsi és most a brüsszeli merényletek után afféle passzív rezisztenciára szólítják föl Európa őshonos polgárait, kerülőútra tévedtek. „Megmutatjuk, hogy nem félünk” – szajkózzák egymás után politikusok és egyszerű állampolgárok, de a hangjuk remeg, a mosolyuk hideglelős. Csakhogy más dolog nem félni testőrökkel körbevéve egy páncélozott autóban, és megint más nem félni abban a metróban, ahol robbantottak. Egy Brüsszelben dolgozó magyar a párizsi merénylet után úgy döntött, nem száll metróra. Nem akarnék az áldozatok kontójára bon mot-kat gyártani, de az tény, hogy a merényletekben meghaltak több mint fele azokból került ki, akik a londoni, a madridi meg a párizsi merényletek után bátran metróra ültek, és megmutatták, hogy nem félnek.

A híradókban bejátszott rémisztő felvételeknél a sötét, füstös, pokoli metróalagútban érdemes figyelni a hangokra is. Kihallatszik a sikoltozások közül egy vagy több gyerek iszonyú, kétségbeesett sírása. Hol voltak azok a gyerekek? Anyjukért, apjukért sírtak a metróalagút valamely sötét sarkában, akik hozzájuk hasonló kétségbeeséssel keresték a robbantásban elvesztett magzataikat. A nagyokos politikusok és közéleti emberek, akik most arról fecsegnek, hogy a radikális iszlamistáknak kell legyőzniük saját szélsőségeseiket, menjenek le a brüsszeli metróalagútba, és maradjanak ott addig, amíg meg nem hallják a kétségbeesett gyereksírást. Ha ez megtörtént, jöjjenek fel a fényre, és ismételjék el: nem félünk, a radikális iszlamistákat meg győzzék le a kevésbé radikálisak.

Azt szokták mondani, ha egy nő kudarcot vall érveivel, racionális indokaival, akkor neki még mindig van egy utolsó eszköze, lehetősége: elsírja magát. Federica Mogherini uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselő ehhez a végső érvhez fordult, de mivel túl fontos pozíciót tölt be, hasznos lenne, ha záros határidőn belül vagy az asztalra tenne egy épkézláb tervet Európa megvédésére, vagy sírdogáljon inkább a háttérben. Ja, és még egy: Brüsszel sosem volt Európa szíve. Párizs igen, akár Bécs is, vagy Róma. Brüsszel Európának még csak nem is agya. Talán inkább a kontinens elrontott gyomra, esetleg Európa füle, amely belelóg az Északi-tengerbe, de néha kiemeli onnan, hogy jobban hallja a magvas tengerentúli üzeneteket.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 25.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »