Jelenlét és párbeszéd – Beszélgetés Barna Máté domonkos tartományfőnökkel

Jelenlét és párbeszéd – Beszélgetés Barna Máté domonkos tartományfőnökkel

Nyolcszáz évvel ezelőtt, 1216. december 22-én erősítette meg III. Honoriusz pápa „Religiosam vitam” kezdetű bullájában a domonkos rend megalakulását. A jubileum alkalmából Barna Máté általános vikáriussal, a magyarországi rend vezetőjével beszélgettünk.

– Mesélne arról, miként került kapcsolatba a prédikáló renddel?

– Egy elméleti és egy konkrét út is a domonkos rend felé vezetett, s mind a kettőnek egyforma jelentősége volt az életemben. Az is igaz, hogy e belső intuíciókat igen nehéz körülírni. Huszonhárom éves koromban fogalmazódott meg bennem, hogy szerzetes leszek. Az már sokkal nehezebben született meg, hogy melyik rendhez csatlakozzak. Kerestem, kutattam, miközben azt is tisztáznom kellett, hogy hol tudom majd otthon érezni magam. Két érvet tudnék ma felhozni a domonkosok mellett. Egyrészt a nagy intellektuális vonzerőt, másrészt a közösségi életformát, amely nemcsak az együtt imádkozást jelenti, hanem az életünket, tevékenységünket érintő kérdések közös megvitatását is.

Még két személyes szempontot hozzátennék ehhez. Hódmezővásárhelyi születésű vagyok, ebben a városban a szerzetesrendek feloszlatásáig jelen voltak a domonkosok. Nagy hatással volt rám Majoros Mária Armella nővér, akiről persze akkoriban nem is tudtam, hogy szerzetes. Tanúságtétele, apostoli élete magával ragadó volt. A másik fontos élményem a rendszerváltás körüli időhöz köthető, amikor egy domonkos testvér beöltözésén vettem részt. Erre külföldről is jöttek domonkos szerzetesek. Jelenlétük, figyelmük feledhetetlen élményt jelentett számomra. 1991-ben léptem be a rendbe.

– A nyolcszáz éves múltból sok mindent ki lehetne emelni. A rend teológusokat, művészeket, jogászokat és pápákat is adott az egyháznak, és nagy szerepe volt a rózsafüzér ájtatosság elterjesztésében. Ön mit hangsúlyozna mindebből?

– Éppen ezt a sokszínűséget. Úgy látom, hogy a rend megalapításának célja hozta magával ezt a sokoldalúságot. Szent Domonkos nem egy szerzetesrendet akart létrehozni. Számára a rend eszköz volt egy cél elérésében. Meggyőződésévé vált, hogy az egyházban gyenge lábakon áll a misszió, a hit védelme, és természetesen a prédikáció hatékonysága is. Mindennek a képzetlenség is oka volt. Domonkos egy olyan fejlődő korban lépett színre, amikor megnőtt az egyéni szabadság, s ezzel együtt nagyobb lett az igény a világi ember személyes hitének megélésére.

Szent Domonkos korában sem mindenkinek volt joga prédikálni. Arról nem is beszélve, hogy a prédikálás nem csak a liturgiára korlátozódott. Mivel mindenkit meg kellett tudni szólítani, nagyon sokféle érdeklődésű ember lépett be a Domonkos-rendbe.

– A domonkosokkal kapcsolatban gyakran emlegetik kritikai éllel az inkvizíciót…

– Szent Domonkos nem vehetett részt az inkvizícióban, mert ezt a hivatalt csak a halála után hozták létre. Az sem elhanyagolható szempont, hogy abban az időben a vallás elleni fellépést a világi hatóság az állam elleni akcióként értékelte. Ma már ezt nehezen fogadjuk el, mert az egyház, a vallás és az államhatalom szétvált. Ráadásul tévesen sokan úgy tudják, hogy a túlkapások tömegesen fordultak elő – ezt egyébként a Szovjetunióban kiadott kézikönyvek vitték be a köztudatba –, holott ez nem igaz. Sokkal inkább az volt a jellemző, hogy az inkvizíció megmentette az embereket a világi hatóságoktól. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy az egyház feje az égben van, de a lába a földön. Vagyis az egyháziak is érintettek lehetnek történelmi bűnökben. Bátran ki kell mondanunk, ez a korszak hibázott abban, hogy nem ismerte fel a lelkiismeret szabadságát, amelyet mi, 21. századi keresztények már alapvetőnek tartunk. Az inkvizíció nem a büszkeségünk. A valós kép kialakításához ugyanakkor szükséges, hogy mind a korszakokat, mind a földrészeket külön-külön vizsgáljuk meg. A domonkosok egyébként képzettségük révén kerültek kapcsolatba az inkvizícióval, hiszen egyedül ők voltak alkalmasak arra, hogy a kényes teológiai kérdésekben eljárjanak.

– Ön nemrég úgy fogalmazott: „Szent Domonkos életének művét kell továbbvinnünk, nem írásba foglalt tételeit.” Hogyan lehet ma egy nyolcszáz éve élt szent lelkületét képviselni?

– Valóban, Szent Domonkosnak egyetlen sora sem maradt ránk. Személyiségében azonban minden kor fel tudott fedezni olyan vonásokat, amelyeket akár modern módon is meg lehet közelíteni. Talán a legfontosabb ezek közül a párbeszéd. Szent Domonkos úgy beszélt Istenről, a hitről, mint ami mindig aktuális. Aquinói Szent Tamás a Summa contra Gentilesben ezt úgy fogalmazta meg, hogy a prédikátornak mindig figyelembe kell vennie a közönségét. Másként beszélünk az eretnekekkel, akik az Újszövetséget tartják tekintélynek; másként közelítünk a zsidókhoz, akik számára az Ószövetség a kiindulási pont; és másként szólítjuk meg a pogányokat, akik a filozófia nyelvén értenek. Jól megvilágítja a dialógus kiemelt szerepét az a történet, mely szerint Szent Domonkos egy egész éjszakát rászánt arra, hogy megtérítsen egy fogadóst.

A domonkos lelkület fontos vonása a compassio, az együttérzés, a másik ember sorsának átérzése. Ez is lehet nagyon modern – a mi korunkban, amikor az egyén került a középpontba, különösen az –, holott eredete igen messzire nyúlik vissza.

– „Nem túlzás azt állítani, hogy a 13. században a szerzetesség mentette meg az egyházat” – írta Gabriel Le Bras vallásszociológus. Milyen helyzetben van a rend a mai világban?

– A 13. századi kolduló rendek jól tudtak válaszolni koruk legsürgetőbb kérdéseire. A szerzetességnek ma is feladata ez, még akkor is, ha nehéz megfogalmazni, miben is áll ez konkrétan. Azt látom, hogy a domonkos szerzetesség súlya ma is érezhető a világban. Éppen a már említett párbeszédre való készség miatt. Azon a határon vagyunk jelen akár a politikában, akár a teológiában vagy más tudományokban, amely elválasztja, ugyanakkor össze is köti az egyházat a világgal. A teológia művelésében különösen aktívak a domonkos testvérek. A kairói iszlám intézet vagy a jeruzsálemi biblikus iskola jó példa erre. De jelen van a rend olyan országokban is, ahol bizonytalan a kereszténység helyzete, például Irakban és Pakisztánban. És meg kell említeni az ENSZ melletti missziónkat is.

– Magyarországon van utánpótlása a rendnek?

– Sajnos itthon minden szerzetesrendnek igen gyenge az utánpótlása. Ez alól mi sem vagyunk kivételek, jelenleg egyetlen testvér sincs képzésben. Nehezen éljük meg ezt a helyzetet, mert lelkiismereti kérdésként tekintünk rá. Vajon meg tudjuk-e mutatni a rendet a kívülállók számára? Hitelesek vagyunk-e? Az pedig már az egész kereszténység számára kihívást jelent, hogy Európában a vallás nem képes erősödni, sem a hétköznapokban, sem a közéletben.

– Napjainkban a tettet többre tartjuk, mint a beszédet. Ferenc pápa is azt hangsúlyozza, hogy a keresztény ember lépjen ki a komfortzónájából. A fiatalokat arra buzdította, hogy „keljenek fel a díványról”, és keressék fel azokat, akik a leginkább rászorulnak a segítségre. A domonkosok karizmája viszont a prédikálás…

– Más megkülönböztetést tennék, mert én a beszédet az aktivitások közé sorolom. Szerintem a pápa itt arra céloz, hogy a világ egyfajta vallásosságot lát, amely nem azonos a kereszténységgel, hanem inkább a keresztény élet alapeszköze. Egy régi tapasztalatommal világítanám meg a mondandómat. A prágai taizéi találkozón – amelyen magam is részt vettem – a magyarok a franciákkal voltak egy csoportban. A beszélgetések során mi állandóan azt hangsúlyoztuk, hogyan imádkozunk, hogyan tesszük bensővé az evangéliumot. A franciák lépten-nyomon arról beszéltek, hogy mit csinálnak. Mind a két megközelítést túlzásba vihetjük. Beszoríthatjuk magunkat a vallásosságba, de az aktivizmus sem jó irány. A kettő összefügg, mert minden cselekedetünk Isten szeretetének belső megtapasztalásából fakad. Aquinói Szent Tamás mondta, hogy a prédikáció nem más, mint annak megfogalmazása, átadása, amit a szemlélődés során átéltünk.

– Ön szerint a modern kommunikációs eszközökkel is lehet prédikálni?

– A mai kommunikációs csatornák nem konkrét eszközei a prédikációnak. Szerintem az említett dialógushoz, a tanúságtételhez szükséges a személyes kapcsolat. Az interneten nem hallják a hangomat, nem tudunk egymás szemébe nézni. A modern kommunikációs eszközök alkalmasak a hit meghirdetésére, de nem alkalmasak az igehirdetésre.

– Ahhoz, hogy a prédikáció hatásos legyen, szükséges, hogy „legyen fülünk a hallásra”. Ehhez még azt is hozzátenném, hogy sokszor érezzük úgy, Isten nem hallgat meg minket…

– Jézus több helyen is arra buzdít az evangéliumban: soha ne hagyjuk abba az imádkozást. Lukácsnál olvassuk, hogy „kérjetek, és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. Melyik az az apa közületek, aki, ha a fia halat kér, hal helyett kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, talán skorpiót nyújt neki?” (Lk 11,9–12) De a folytatásban azt is ott találjuk, hogy mit kell kérnünk: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!” (Lk 11,13) Az „egy, ami szükséges”, a Szentlélek. Őt kell kérnünk szüntelenül.

Ahhoz, hogy meghalljuk Istent, a jelenlétébe kell helyeznünk magunkat. Mindehhez szükséges az alázat, amit úgy fogalmaznék meg, hogy reálisan látom önmagamat. Isten teremtéséhez képest az ember porszem csupán. Az alázat azt is jelenti, hogy megfelelően helyezem el magamat és a célomat a teremtés és a megváltás művében. Érhet betegség, szegénység, de tudnom kell, Isten nem azzal mutatja meg a jóságát, hogy elveszi a nehézségeket, hanem azzal, hogy ott van mellettünk.

Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita

(Az interjú az Új Ember november 13-i lapszámában jelent meg.)


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »