Itt a magyarázat minden háborúra

Itt a magyarázat minden háborúra

Miért vagyunk ennyire állatok? Mert túl gyorsan győztünk. Tudják, mi az ember legfőbb tápláléka? A csontvelő! És még arra is van magyarázat, miért fáj annyit a hátunk és a nyakunk. Elképesztően izgalmas könyvből matinézzuk a Homo sapiens önpusztító diadalát. Érthetetlen, miért nőtt meg az agyunk.

Egy jelentéktelen állat

Mintegy 13,5 milliárd éve, a ma ősrobbanásként ismert esemény során létrejött az anyag, az energia, az idő és a tér. Univerzumunk ezen alapelemeinek története a fizika.

Megjelenésük után mintegy 300 ezer évvel az anyag és az energia összetett struktúrákká, úgynevezett atomokká kezdett összeállni, melyek később molekulákba csoportosultak. Az atomok, molekulák és kölcsönhatásaik története a kémia.

Nagyjából 3,8 milliárd évvel ezelőtt egy Föld nevű bolygón bizonyos molekulák elkezdtek különösen nagy és bonyolult szerkezeteket, úgynevezett organizmusokat alkotni. Az organizmusok története a biológia.

Körülbelül 70 ezer évvel ezelőtt a Homo sapiens fajba tartozó organizmusok még bonyolultabb szerveződésekké, úgynevezett kultúrákká kezdtek formálódni. A kultúrák ezt követő fejlődése a történelem.

A történelem folyamatát három fontos forradalom alakította. Mintegy 70 ezer éve a kognitív forradalom indította be. Aztán úgy 12 ezer éve felgyorsította a mezőgazdasági forradalom. A tudományos forradalom, amely csupán 500 éve vette kezdetét, talán véget is vet a történelemnek, és útjára indít valami egészen mást. Ez a könyv annak a történetét beszéli el, hogy miként hatott ez a három forradalom az emberekre és a többi organizmusra.

Már jóval a történelem előtt éltek emberek. A modern emberre nagyon hasonlító állatok körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt jelentek meg. Számtalan nemzedéken át azonban egyáltalán nem lógtak ki a tömérdek más organizmus sorából, amelyekkel élőhelyükön osztoztak.

Ha 2 millió évvel ezelőtt kirándulást tettünk volna Kelet-Afrikába, ismerős emberi lények csoportjába botolhattunk volna: csecsemőjüket aggodalmasan dédelgető anyák, a sárban gondtalanul játszadozó gyerekek; a társadalmi előírások ellen lázadozó indulatos fiatalok, és törődött öregek csoportjába, akik csupán nyugalomra vágynak; és voltak még mellüket verő macsók, akik a helyi szépségeket igyekeznek lenyűgözni, és bölcs, öreg mátriárkák, akik már mindent láttak. Ezek az ősi emberek szerettek, játszottak, barátságokat kötöttek, és versengtek a rangért és a hatalomért – de ugyanezt tették a csimpánzok, páviánok és elefántok is.

Nem volt bennük semmi különleges. Senki sem sejtette, legkevésbé maguk az emberek, hogy leszármazottaik egyszer majd a Holdon sétálnak, széthasítják az atomot, megfejtik a genetikai kódot és történelemkönyveket írnak. A legfontosabb tudnivaló a történelem előtti emberekről, hogy jelentéktelen állatok voltak, semmivel nem gyakoroltak nagyobb hatást a környezetükre, mint a gorillák, a szentjánosbogarak vagy a medúzák.

A biológusok fajokba sorolják az organizmusokat. Az állatokat akkor tekintik egy fajba tartozónak, ha képesek egymással szaporodni, és termékeny utódot nemzeni. A lovak és a szamarak egy nem túl régi közös őstől származnak, és sok közös fizikai jellemzővel rendelkeznek. Párosodnak is egymással, ha ráveszik őket erre – utóduk, az öszvér azonban meddő. A szamár DNS-ének mutációi ezért soha nem kerülnek át a lóba, és megfordítva. A kétféle állatot ezért két külön fajnak tekintjük, amelyek eltérő evolúciós úton járnak. Ezzel ellentétben egy bulldog és egy spániel külsőre nem hasonlít egymásra, de egyazon fajhoz tartoznak, azaz DNS-készletük lehetővé teszi termékeny utód nemzését. Boldogan szaporodnak egymással, kölykeik pedig más kutyákkal, további kölyköket hozva létre ezzel.

A közös ősből kifejlődött fajokat nemekbe soroljuk. Az oroszlánok, tigrisek, leopárdok és jaguárok a Panthera nemhez tartozó különböző fajok. A biológusok kéttagú latin névvel címkézik fel az organizmusokat, előbb a nemet, majd a fajt nevezik meg. Az oroszlán tudományos neve például Panthera leo, vagyis a Panthera nembe tartozó leo faj. Feltehetőleg mindenki, aki ezt a könyvet olvassa, Homo sapiens – vagyis a Homo (ember) nem sapiens (gondolkodó) fajához tartozik.

A nemek családokat alkotnak, például a macskafélék (oroszlánok, gepárdok, házi macskák), a kutyafélék (farkasok, rókák, sakálok), vagy az elefántfélék (elefántok, mamutok, masztodonok) családját. Egy család minden tagjának vérvonalát egy alapítóhoz lehet visszavezetni.

Például minden macskaféle, a legkisebb házi cicától a legfélelmetesebb oroszlánig egy közös őstől származik, amely körülbelül 25 millió évvel ezelőtt élt.

A Homo sapiens is egy családhoz tartozik. Ez az elcsépelt tény valaha a történelem egyik legjobban őrzött titka volt. A Homo sapiens sokáig jobban szerette magát az állatoktól elkülönítve, családjavesztett árvaként szemlélni, akinek se testvérei, se unokatestvérei, de legfőképpen szülei nincsenek. Csakhogy nem ez a helyzet. Tetszik vagy sem, egy nagy és meglehetősen zajos család tagjai vagyunk, az emberféléké. Legközelebbi ma élő rokonaink pedig a csimpánzok, gorillák és orangutánok. A legeslegközelebbiek a csimpánzok. Úgy néz ki, hogy csupán 6 millió évvel ezelőtt egy nőstény majomnak két lánya volt. Egyikük lett a csimpánzok őse, a másik pedig a mi nagyanyánk.

Csontvázak a szekrényben

A Homo sapiens egy még nyugtalanítóbb titkot is rejtegetett. Nem csupán bőséges számú civilizálatlan unokatestvérrel rendelkezünk; valaha bizony volt jó pár testvérünk is. Korábban úgy gondoltunk magunkra, mint az egyetlen emberekre, mivel a legutóbbi tízezer évben valóban a miénk volt az egyetlen emberi faj. Az ember szó valódi jelentése azonban „a Homo nemhez tartozó állat”, és ennek a nemnek valamikor több faja is volt a Homo sapiens mellett. Sőt, mint azt majd ennek a könyvnek az utolsó fejezetében is látjuk, lehet, hogy a nem túl távoli jövőben majd ismét nem sapiens fajú emberekkel kell versengenünk. Ezt tisztázandó a Homo sapiens egyedeinek jelölésére gyakran a sapiens szót fogom használni, míg az ember megnevezéssel a Homo nem minden tagját illetem.

Az emberek először Kelet-Afrikában fejlődtek ki 2,5 millió évvel ezelőtt, a majmok egy korábbi, Australopithecus nevű neméből, amely név jelentése „déli majom”.

Körülbelül 2 millió éve néhányan ezek közül az ősi emberek közül elhagyták szülőföldjüket, hogy átkeljenek és letelepedjenek Észak-Afrika, Európa és Ázsia hatalmas területein. Mivel Észak-Európa behavazott erdeiben más tulajdonságok szükségeltetnek a túléléshez, mint Indonézia párálló dzsungeleiben, az emberi populációk különböző irányokba fejlődtek. Ennek eredménye több különböző faj lett, amelyek mindegyike fenséges hangzású latin nevet kapott a tudósoktól.

Európában és Nyugat-Ázsiában az emberek Homo neanderthalensisszé, (Neander-völgyi emberré) fejlődtek, akiket általában csak Neander-völgyiekként emlegetünk. A Neander-völgyiek testesebbek és izmosabbak voltak, mint mi, sapiensek, és alkalmazkodtak a jégkorszaki Nyugat-Eurázsia hideg klímájához. Ázsia keleti területeit a Homo erectus („felegyenesedett ember”) népesítette be, aki közel 2 millió évig maradt fenn, mind ez idáig a legtovább az emberi fajok közül. Nem valószínű, hogy a mi fajunk megdöntené ezt a rekordot. Az is kétséges, hogy ezer év múlva itt lesz-e még a Homo sapiens, 2 millió évvel tehát szinte biztosan nem számolhatunk.

Az indonéziai Jáva szigetén élt a Homo soloensis („Solo-völgyi ember”), aki a trópusi élethez alkalmazkodott. Szintén a mai Indonéziában – az aprócska Sapiens Flores szigetén – az ősi emberek a törpévé válás folyamatán mentek keresztül. Az emberek akkor érték el először Florest, amikor a tengerszint rendkívül alacsony volt, és a szigetet könnyen meg lehetett közelíteni a szárazföldről. Mikor a tenger ismét megemelkedett, néhányan ott rekedtek a szigeten, amely szegény volt erőforrásokban. Először a nagy emberek haltak meg, akiknek sok élelemre volt szükségük. A kisebbeknek nagyobb esélyük volt a túlélésre. A nemzedékek során aztán Flores lakói törpék lettek.

Ez a sajátságos faj, amelyet a tudósok Homo floresiensis néven ismernek, legfeljebb 1 méteres magasságot és 25 kilogrammos testsúlyt ért el. Képesek voltak viszont kőeszközök készítésére, és alkalmanként még a szigeten élő elefántok közül is sikerült elejteniük egyet-egyet – habár meg kell jegyeznünk, hogy az elefántok ugyancsak egy törpe növésű fajhoz tartoztak.

2010-ben újabb elveszett testvérünk menekült meg a feledéstől, amikor a szibériai Gyenyiszova-barlangban ásató tudósok felfedeztek egy megkövesedett ujjpercet. A genetikai elemzés bebizonyította, hogy a csont egy eddig ismeretlen emberfaj egyedéé volt, amely a Homo denisova nevet kapta. Ki tudja, hány elveszett rokonunk vár még felfedezésre más barlangokban, más szigeteken és más éghajlatokon.

Mialatt Európában és Ázsiában kifejlődtek ezek az emberek, Kelet-Afrikában sem állt meg az evolúció. Az emberiség bölcsője számos új fajt dajkált, mint például a Homo rudolfensis, vagyis „Rudolf-tavi ember”, a Homo ergaster, vagyis „dolgozó ember”, és végül a saját fajunk, amelynek a szerénytelen Homo sapiens, azaz „gondolkodó ember” nevet adtuk.


Testvéreink feltételezett külsejének rekonstrukciója (balról jobbra): Homo rudolfensis (Kelet-Afrika); Homo erectus (Kelet-Ázsia); és Homo neanderthalensis (Európa és Nyugat-Ázsia). Valamennyien emberek
Néhány faj egyedei óriásira nőttek, mások törpék lettek. Egyesek félelmetes vadászok voltak, mások szelíd gyűjtögetők. Voltak, akik egyetlen szigeten éltek, míg sokan egész kontinenseken rajzottak szét. De mindegyikük a Homo nemhez tartozott. Valamennyien emberi lények voltak.

Elterjedt tévhit ezeknek a fajoknak leszármazási sorba rendezett elképzelése, valahogy úgy, hogy az ergaster nemzette az erectust, az erectus a Neander-völgyit, és a Neander-völgyiből fejlődtünk ki mi. Ez ahhoz a téves következtetéshez vezet, hogy egy adott pillanatban mindig csak egyetlen emberfaj élt a földön, és hogy a korábbi fajok pusztán önmagunk korábbi modelljei. A valóság ezzel szemben az, hogy úgy 2 millió évvel ezelőttől mintegy 10 ezer évvel ezelőttig a világ egyszerre több emberi faj otthona volt. Miért is ne? Ma is több róka-, medve- vagy disznófaj él.

Száz évezreddel ezelőtt pedig legalább 6 különböző emberfaj járta a földet. Nem a többfajú múlt, hanem mostani egyediségünk az, ami furcsa – talán egyenesen gyanús. Mint azt hamarosan meglátjuk, nekünk, sapienseknek jó okunk van elnyomni magunkban testvéreink emlékét.

A gondolkodás ára

A számos különbség ellenére van néhány olyan jellemző, ami minden emberfajban közös.

A legfontosabb, hogy az emberek agya a testméretükhöz viszonyítva sokkal nagyobb a többi állaténál. A 60 kilogrammos emlősök agyának térfogata átlagosan 200 köbcentiméter. A legkorábbi, 2,5 millió évvel ezelőtt élt emberek agya körülbelül 600 köbcentiméteres volt. A modern sapiensé pedig átlagosan 1200–1400 köbcentiméteres. A Neander-völgyiek agya még ennél is nagyobb volt.

Azt hisszük, arra gondolni, vagy olyasmit megállapítani is fölösleges, hogy az evolúció során a nagyobb agyúak maradnak fenn. Annyira szerelmesek vagyunk önnön intelligenciánkba, hogy azt feltételezzük, ha agyról van szó, minél nagyobb, annál jobb. Ha azonban ez igaz lenne, akkor a macskafélék is kitermeltek volna matematikai számításokra képes macskákat. Miért a Homo az állatok egyetlen neme, amelyik ilyen teljesítményű gondolkodógépet fejlesztett ki?

Az a helyzet, hogy a gigantikus agy nem kevésbé gigantikus energiákat von el a test többi részétől. Már cipelni sem könnyű, főleg, ha masszív koponya védi. Működtetni még nehezebb.

A Homo sapiens agya a testsúly 2-3 százalékát teszi ki, a test nyugalmi helyzetében azonban az energiafogyasztás 25 százalékáért felelős. Összehasonlításképpen, az emberszabású majmoknál ugyanez az arány csupán 8 százalék. Az ősi emberek kétféle árat is fizettek nagyméretű agyukért.

Először is, több időt töltöttek élelemkereséssel. Másodszor: elcsökevényesedtek az izmaik. Ahogy egy kormány von el pénzt a honvédelemtől, és csoportosítja át az oktatásba, úgy csoportosította át az ember az energiáit a bicepszéből a neuronjaiba. Nem valószínű, hogy a szavannán ez jó túlélési stratégia lenne. A csimpánz vitát ugyan nem tud nyerni a Homo sapiensszel szemben, viszont olyan könnyedén tépi darabokra, akár egy rongybabát.

Nagy agyunk ma már kifizetődik, mivel képesek vagyunk autót és puskát gyártani, és így gyorsabban mozogni a csimpánznál, vagy biztonságos távolságból lelőni birkózás helyett. Az autó és a puska azonban nagyon új jelenség.

Az emberi idegrendszer 2 millió éven keresztül csak nőtt és nőtt, de néhány kovakőkéstől és kihegyezett bottól eltekintve ennek nem sok látszatja volt. Akkor mi ösztönözte a hatalmas emberi agy evolúcióját ebben a 2 millió évben? Őszintén szólva, fogalmunk sincsen.

Szintén egyedi emberi vonás, hogy felegyenesedve, két lábon járunk. Így könnyebb zsákmány vagy ellenség után kutatva fürkészni a szavannát, és a karok, amelyek nem működnek közre a helyváltoztatásban, használhatók egyéb célokra, például kődobálásra vagy jeladásra. Minél több mindent tud csinálni a kéz, annál sikeresebb a tulajdonosa, így aztán az evolúciós nyomás hatására egyre nőtt az idegek és finommozgásra alkalmas izmok koncentrációja a tenyérben és az ujjakban. Ennek eredményeként az ember nagyon bonyolult műveleteket is képes elvégezni a kezével. Legfőképp képes kifinomult eszközöket készíteni és használni. Az eszközkészítés első bizonyítékai 2,5 millió évesek, és az eszközök előállítása és használata az a kritérium, amelynek alapján az archeológusok megkülönböztetik az ősi embereket a többi állattól. A felegyenesedett járásnak is megvan azonban a hátránya. Őseink csontváza évmilliókon keresztül egy négy lábon járó, aránylag kis fejű lénynek megfelelően fejlődött.

A felegyenesedett tartáshoz való alkalmazkodás nagy kihívás volt, különösen akkor, amikor a váznak az extra méretű koponyát is meg kellett tartania.

A kitágult látótérért és dolgos kézért az emberiség derékfájással és nyakmerevedéssel fizetett.

És a nők még valami egyébbel is. A felegyenesedett járáshoz keskenyebb csípő szükségeltetett, ezáltal a szülőcsatorna leszűkült – éppen akkor, amikor a csecsemők feje nőni kezdett. Az emberi nőstények számára komoly fenyegetéssé vált, hogy belehalnak a gyerekszülésbe. Azok a nők, akik korábban szülték meg gyermeküket, amikor annak feje még viszonylag kicsi és rugalmas volt, nagyobb eséllyel maradtak életben, és szülhettek még több utódot. A természetes kiválasztódás tehát a korai szülést részesítette előnyben.

És valóban, az ember a többi állathoz képest korán születik, akkor, amikor több létfontosságú szervrendszere még meglehetősen fejletlen.

Egy csikó röviddel a születése után már képes ügetni; egy kismacska néhány hetes korában elhagyja az anyját, hogy maga kutasson táplálék után. A csecsemők azonban évekig magatehetetlenek, táplálásukról, védelmükről és nevelésükről a szülőknek kell gondoskodniuk.

Ez a tény nagyban hozzájárult mind az emberiség különleges szociális adottságaihoz, mind egyedi szociális problémáihoz. A magányos anyák, miközben a gyerekeikről is gondoskodniuk kellett, aligha lettek volna képesek maguk és ivadékaik számára is elegendő élelmet gyűjteni. A gyerekneveléshez a családtagok és szomszédok állandó segítségére is szükség volt. Egy egész törzs kellett, hogy felneveljen egy embert. Az evolúció ezért azokat támogatta, akik erős szociális kötelékeket tudtak kialakítani. Ezenkívül, mivel az emberek fejletlenül születnek, sokkal nagyobb mértékben nevelhetők és szocializálhatók, mint bármely más állat. A legtöbb emlős úgy kerül elő a méhből, mint a mázas agyagedény az égetőkemencéből – az átformálásukra tett minden kísérlet megsérti vagy akár össze is töri őket. Az emberek viszont úgy kerülnek ki a méhből, akár az olvadt üveg. Meglepően szabadon csavarhatók, nyújthatók és formálhatók.

Ezért tudjuk ma a gyerekeinket kereszténynek vagy buddhistának, kapitalistának vagy szocialistának, háborúpártinak vagy békeszeretőnek nevelni.

Azt feltételezzük, hogy a nagyméretű agy, az eszközhasználat, a kiváló tanulási képesség és az összetett szociális struktúra hatalmas előnyt jelent. Magától értetődőnek tűnik, hogy ezek tették az emberiséget a legerősebb állatfajjá a Földön. Csakhogy az emberek teljes 2 millió évig maradtak gyenge és jelentéktelen állatok úgy, hogy már élvezték ezeket az előnyöket. Ezért az 1 millió évvel ezelőtt élt emberek, nagy agyuk és éles kőeszközeik ellenére, a ragadozóktól való állandó félelemben éltek, ritkán vadásztak nagyvadra, és leginkább növények gyűjtögetéséből, kisebb állatok és rovarok összefogdosásából, valamint az erősebb húsevők által meghagyott tetemek elfogyasztásából tengődtek.

A korai kőeszközök használatának egyik fő célja a csontok feltörése volt, hogy hozzáférjenek a velőhöz. Egyes kutatók úgy vélik, hogy eredetileg erre „szakosodtunk”. Ahogy a harkály arra specializálódott, hogy kipiszkálja a rovarokat a fatörzsből, az első emberek arra, hogy kinyerjék a velőt a csontból.

Hogy miért épp a velőt? Nos, tegyük fel, hogy végignézzük, amint egy oroszlánfalka leterít és felfal egy zsiráfot. Türelmesen várunk, amíg végeznek. De még most sem mi jövünk, mert először a hiénák és sakálok – amelyekkel nem merünk kikezdeni – vetik rá magukat a maradékokra. Csak ekkor merjük társainkkal együtt megközelíteni a tetemet, óvatosan körülnézünk – majd nekiesünk a még megmaradt ehető szöveteknek.

Ez a kulcsa történelmünk és lélektanunk megértésének. A Homo nem helye egészen a legutóbbi időkig szilárdan a tápláléklánc közepén volt. Az ember évmilliókig kisebb állatokra vadászott, és összegyűjtötte, amit tudott, miközben a nagyobb ragadozók őrá vadásztak. Csupán 400 ezer évvel ezelőtt kezdett el néhány emberfaj rendszeresen nagyvadra vadászni, és csak az elmúlt 100 ezer évben – a Homo sapiens felemelkedésével – ugrott az ember a tápláléklánc tetejére.

Ennek a bámulatos ugrásnak a középmezőnyből az élre komoly következményei lettek. Más állatok, például az oroszlánok vagy a cápák fokozatosan, millió évek alatt jutottak el a csúcsra. Az ökoszisztémának ez alatt az idő alatt lehetősége volt olyan fékek és ellensúlyok kifejlesztésére, amelyek megakadályozták, hogy az oroszlánok és cápák túl nagy pusztítást végezzenek. Ahogy az oroszlánok egyre halálosabbá váltak, a gazellák gyorsabban futottak, a hiénák jobban együttműködtek, az orrszarvúak pedig egyre ingerlékenyebbek lettek.

Az emberiség ellenben olyan gyorsan ugrott az élre, hogy az ökoszisztémának nem volt ideje alkalmazkodni. Sőt, maguknak az embereknek sem. A bolygó legtöbb csúcsragadozója fenséges teremtmény. Az uralkodás évmilliói önbizalommal töltötték el őket. A sapiens viszont olyan, akár egy banánköztársaság diktátora. Mivel nem is olyan rég még a szavanna elnyomottjai közé tartoztunk, tele vagyunk félelemmel és aggodalommal a pozíciónk iránt, ami kétszer olyan kegyetlenné és veszedelmessé tesz bennünket.

A történelem számos csapása, öldöklő háborúktól ökológiai katasztrófákig, ennek az elsietett ugrásnak az eredménye.

24.hu


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »