Ítéletidő

Ítéletidő

Kiss László ügyéről már mindent tudunk, amit tudni akarhattunk. Lehet, hogy annál sokkal többet is. Az úszóválogatott bukott szövetségi kapitánya néhány nap alatt szimbólummá vált, és nem csupán egyvalamié. A férfitársadalom és az úszósport erőszakosságáé, a feltáratlan-temetetlen múlté, a Kádár-rendszer negyed század után is továbbélő zárványaié.

Ám egyúttal az is nyilvánvalóvá vált, hogy olyan sztori nincs – bármilyen elsöprő erejű legyen is –, amely valamifajta kollektív bölcsesség felé mozdíthatna bennünket. Ezt a mai közhangulat és a nyilvánosság természete együttesen teszi lehetetlenné. A tisztánlátás, a megtisztulás, a katarzis kizárt.

A végletek emberei vagyunk, csak két opciót ismerünk: bagatellizálunk, mismásolunk, áldozatot hibáztatunk az egyik, ítéletet hirdetünk, megkövezünk, vért kívánunk, diadalt ülünk a másik oldalon. Sem itt, sem ott nincs szükségünk a részletek, a körülmények, a kontextus alapos ismeretére, és sziklaszilárd, kérlelhetetlen álláspontunk kialakítása, majd mindenáron való hangoztatása közben minimálisan sem befolyásol bennünket a körülmény, hogy ami történt, ötvenöt évvel ezelőtt történt, egy másik korszakban és egy másik világban. Bónusz: a legharcosabbak szemében akár csak ennyit megjegyezni is alighanem az erőszak védhetetlen relativizálása, tolerálhatatlan egyrésztmásrésztizmus.

Mindegy, a lényeg, hogy nem Kiss Lászlóról szól már a történet, hanem rólunk. A magyar emberekről, a társadalomról, sőt a politikáról is a maga konkrétságában. Célszerű visszalapozni a balhé kirobbanása után röviddel született publicisztikákhoz. A markánsabban kormánypárti lapok jegyzetírói a sportpolitika elleni otromba támadásként értékelték a történteket akkor, az ellenzékinek mondható szerzők meg azonnal a porban akarták látni Kiss fejét.

Ugyanígy érdemes felidézni azt is, hogy kezdetben érezhető volt némi tanácstalanság. Részben mert az ügyet olyan felületeken robbantották ki, amelyeket nem tekinthetünk a sajtó részének, amelyeket soha nem olvasunk, amelyektől undorodunk. Voltak nagy, sok százezres olvasottságú internetes lapok, amelyek órákat vártak a sztori átvételével. Meglehet, nem voltak biztosak a hitelességében, és kísérletet tettek a tények ellenőrzésére, de itt-ott az is felmerülhetett: egyértelmű vajon, hogy ennyi idővel az események után ügynek kell lennie ennek az ügynek?

Hogy erre a kérdésre igen a válasz, azt nem egyes újságírók vagy szerkesztőségek – nyilván nem is az érintettek – döntötték el. Az egymás után bezuhanó fejlemények a közösségi média közreműködésével információs lavinaként temettek alá minden stratégiát, taktikát vagy menetrendet – már amennyiben voltak ilyenek. Mert hát az még titok, hogy ki ásta elő az archívumok mélyéről ezt az egészet, és hogy mi volt vele a célja. Nagy hadvezér nemigen lehetett. Ha az lett volna, aligha ott és úgy indít, ahogyan tette.

Igaz, olyan stratéga sincs, bármennyire okos, cinikus, aljas vagy akár igazságos, aki kiszámíthatta volna, hogy Kiss László kinyírása és a nagy dolgokra – riói olimpiára, budapesti világbajnokság-rendezésre – készülő magyar úszósport megtörése mellett képes egy fél évszázados bűneset által tükröt tartani mindannyiunk elé. Megmutatva, milyenek voltunk, lettünk és vagyunk, és azt is elérve, hogy mostantól jobban undorodjunk ettől a rusnya tükörképtől, mint azelőtt.

Ehhez az eleve szomjas sajtó mellett – még egyszer aláhúzom – a közösségi média is kellett. Nem szeretném túldimenzionálni a jelenséget, de egyre egyértelműbb: a kollektív bölcsességnek a közösségi média tömegesedése után nem osztanak többé lapot. Hasztalanul, balgán hittük-reméltük sokáig az ellenkezőjét, el kell ismernünk, hogy az internet nem békét és megnyugvást akar, hanem háborút. Adrenalint, győzelmeket, vért, veszteseket. Azonnali ítéleteket, nyilvános kivégzéseket. Hiába több az információ, nem jár több tudással. Hiába megyünk előre társadalmi-kulturális értelemben, morális haladás nem létezik. Hangozzék bár harsány és elitista cinizmusnak – esetleg szimpla szarkasztikus poénnak –, mégis megfontolandó: a Facebookkal fogjuk elpusztítani egymást, és a Facebook fog elpusztítani bennünket.

Még szerencse, hogy van egy jó hírem is: míg a hatvanas években enyhe büntetéssel-bűnhődéssel is megúszható volt a Kiss-féle nővadászat e legdurvább formája – legalábbis, ha voltak a bűnösöknek privilégiumaik –, addig erre ma már nem lenne mód. Azaz hát: hogy a jog előtt nem, az csak valószínű, de hogy a társadalom előtt nem, az kétségtelen. Kiss László bukása és a hozzá vezető út – ahogy kezdetben védték, akik tehették, majd kényszerűen elengedték a kezét – kristálytisztán ábrázolja ezt. Ezt a társadalmi-kulturális fejleményt ugyanakkor csak részeredménynek vélem e furcsa és nyomasztó ítéletidő viharaihoz mérten, így az összkép sehogy sem tűnik megnyugtatónak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »