Isten veled, Görgei!

Isten veled, Görgei!

Száz éve halt meg a magyar hadtörténet egyik legvitatottabb személyisége, Görgei Artúr. Móricz Zsigmond „élő vértanúnak” nevezte, s tény, hogy életben maradásával rosszabb sors jutott neki, mintha kivégezték volna. Az árulási vádról azóta kiderült, hogy a politikai manipuláció és a nemzeti naivitás sajátos keveréke volt csupán, nem a tények által megalapozott állítás. Pedig Görgei nem a magyar szabadságharc árulója, hanem legjobb hadvezére volt. Olyan katona, amilyet Hadik András óta s azóta sem hordott hátán ez a föld.

Amikor az idős Görgei valamikor a XIX. század kilencvenes éveiben felkereste Mikszáth Kálmánt, az akkor már igencsak nevezetes író nem állhatta meg, s megkérte az ősz tábornokot, mondana valamit a gyermekkoráról: „Miben nyilvánult például az ön katonai talentuma, mielőtt katonává lett volna?” A tábornok elmosolyodott, s szerényen ennyit mondott: „Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.” Mikszáth azonban nem elégedett meg a válasszal, mondván, hogy a Simonyi óbesterek és Moltkék között ő is meg tudja húzni a határvonalat, mert „az üsd-vágd metódussal lehet talán csinálni egy-két bravúrstiklit, de bányai hadjáratot nem.” Görgei végül kibökte, „hát, az bizonyos, hogy a félelmet sohase ismertem. Ezzel az egy érzéssel kevesebbet adott a természet, mint a többi embernek.”

Görgei Artúr a Felvidék egyik legrégibb, evangélikus vallású nemesi famíliájának sarjaként, családja harmadik fiúgyermekeként 1818. január 30-án a szepességi Toporcon látta meg a napvilágot. (1848 augusztusától – szakítandó a nemesi előjogokkal – i betűvel írta a nevét.) Apja Görgey György, anyja Pertzian (Perczián) Erzsébet Vilma szepesi polgárlány volt. Három testvére volt: Guidó, Ármin és István. Közülük Ármin honvéd alezredes, István százados volt a szabadságharc hadseregében; Guidó ugyanakkor az osztrák pénzügyminisztériumban volt tisztviselő. 1832-ben a cs. kir. 60. (Wasa) gyalogezred hadapródjaként a tullni cs. kir. utásziskolába került. Tanulmányai elvégzése után előbb a bécsi magyar nemesi testőrségnél, majd a 12. (Nádor) huszárezredben szolgált. 1845 júliusában kilépett a hadseregből. Bár a katonai pályára csak a család rossz anyagi helyzete miatt lépett, s hivatásával szemben – különösen csapattisztként – mély ellenszenvet táplált, minősítési lapján parancsnokai mégis úgy jellemezték, mint aki nagyon sok természetes tehetséggel bír, a fegyvergyakorlatokban, felszerelésben és kiképzésben nagyon ügyes, buzgó, igyekvő és takarékos; nem iszákos, kártyás, adósságcsináló, vagy veszekedő; dicsvágyó és szerény; a szolgálatban megbízható és szeret is alkalmaztatni.


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »