Isten nyomában?

Hetek óta kerülgetem a Morgan Freeman nevével fémjelzett új sorozatot. Talán tudjátok, hogy itt az oldalon vetették fel páran, hogy érdemes lenne megvitatni. Na nem mintha bárki is sokat várna a National Geographic alkotásától, hiszen valószínűleg a legtöbben inkább a leleplezendő filmek kategóriájába sorolják, de mégis jó apropót adhat néhány fontos kérdés megvitatásához, illetve segítséget adhat azoknak, akik nem tudnak eligazodni az izmusok útvesztőjében.

Félretéve, amit Morgan Freeman vallásos meggyőződéséről, vagy éppen annak hiányáról tudni lehet, az első benyomásom az volt, hogy túlságosan nem ragadta meg a téma. Vagyis nem éreztem, hogy egy mindennél fontosabb valami után való kutatásról lenne szó, azt pedig még kevésbé, hogy a megtalálás lenne a cél. A relativitás korában az emberek félnek kimondani, hogy bármit is megtaláltak volna, a nagybetűs Igazságot pedig főleg nem, így az örökös keresés közepette nyugodtan ellavírozhatnak, anélkül hogy attól kellene tartaniuk, hogy dogmatikusnak tartják őket. Inkább dogmatikusan kitartanak a dolgok megismerhetetlensége mellett.

Morgan Freeman személyéhez visszatérve, a Minden6óban alakított Mindenható szerepének köszönhetően talán többen elfogadják tőle a spirituális kérdésekre, ha nem is adott, de sugalmazott válaszokat. Ez a szerep olyannyira ráragadt a színészre, hogy egy interjúban egyenesen „Isten embereként” konferálta fel a házigazda, amit ő persze azonnal visszautasított.

Amikor pedig egy másik, 2012-es interjú során megkérdezték tőle, hogy ateistának, vagy inkább agnosztikusnak vallja magát, így válaszolt: „Istent mi találtuk ki. Tehát, ha hiszek Istenben, márpedig hiszek, akkor ez azért lehet így, mert azt gondolom, Isten vagyok.”

A sorozat eredeti angol címe, „The Story of God”, vagyis „Isten története” így jobban illik a műsorra, hiszen Morgan Freeman számára valóban úgy tűnik, hogy csak egy történetről, egy érdekes meséről van szó.

A Newsbusters.org szerint a sorozat „egy ateista útmutatása a teizmushoz”, amit a National Geographic egy jó adag szkepticizmussal fűszerez majd.

Mindezek fényében nem sok jóra számítottam a rám váró 50 perctől, de azért a lejátszás gomb elindítása előtt eszembe jutott az egykor ateista Lee Strobel története, aki megtért feleségét akarta visszatéríteni az ateisták világába, azáltal, hogy bebizonyítja, Jézus vagy nem is létezett, vagy nem támadt fel, azonban több mint egy évig tartó alapos kutatásának eredményeként szkepticizmusa hitté változott. C.S. Lewis történetét is érdemes megemlíteni ennek kapcsán, akit egyik közismerten ateista professzor kollégájának egyik elejtett megjegyzése indított el a hit és megváltás felé vezető úton.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy Isten bármit képes arra használni, hogy magához vonzzon bennünket. Még az erősen antiteista National Geographic csatornát vagy egy agnosztikus producert is, minden ezzel ellentétes igyekezetük ellenére. Szóval akármilyen nevetséges történeteket és felvetéseket tár elénk a sorozat, a hitetlenség és materializmus pusztaságában kószáló lelkeknek még az ilyen alkotásokban fellelhető igazságcseppek is életet jelenthetnek, ha általuk kitartanak, míg végül eltalálnak a kiapadhatatlan forrásig. Nyilvánvaló, hogy nem ez a sorozat célja, hiszen a sok kusza történet inkább összezavar, mint utat mutat, de megakadályozni mégsem tudja, hogy Isten vizet fakasszon a mozgóképeknek ebben a pusztaságában.

A felvezetőben elhangzik a film által körbejárni hivatott kérdés: Mi történik, amikor meghalunk? Sőt, Freeman azt is kimondja, hogy ez „életünk legfőbb kérdése”. És milyen igaz! Ez a kérdés mindennél fontosabb, így egyesek egész életüket a válasz keresésével töltik, mások pedig haláluk napjáig futnak előle, minden figyelemelvonásba belekapaszkodva, csakhogy az örökkévalósággal vagy a lelkiekkel kapcsolatos gondolatok még véletlenül se legyenek állandó vendégek a fejükben.

Azt hiszem, a legzavarosabb történetet vágták be elsőként, hiszen a halál közeli élményen átesett kutatóbúvár következtetése a testen kívüliség állapotában látott fényről nem egyéb, mint hogy az Istenként beazonosított fény és „ez a spiritualitás minden hitben megtalálható”. Elmondja, hogy „már nem szorítkozik egyetlen hitre”.

„Arra törekszem, hogy otthon a könyvtáramban minden hit képviselve legyen.”

„Ahogy én is,” válaszolja Freeman.

Hét perc alatt elérkeztünk a dizájner hithez, ami egyre népszerűbb manapság. Egy kis buddhizmus, egy csipet teizmus, még Jézus is belefér, persze csak, mint „felemelkedett mester” és már kész is a teljesen személyre szabott hit. Így fordulhat elő, hogy manapság találkozhatunk magát buddhista kereszténynek vagy keresztény szabadkőművesnek valló vagy a világ problémáiért Istent vádló ateistával is.

Biztos mindenki ismeri a vak férfiakról és az elefántról szóló tanmesét, aminek lényege, hogy néhány vak, megpróbálja leírni, hogy milyen is az előttük álló elefánt valójában. Persze, amelyik a lábát tapogatta ki azt mondja, hogy az elefánt olyan, mint egy fa, amelyiknek a füle jutott, azt gondolja, hogy olyan, mint egy legyező, és így tovább. A lényeg, hogy ahány vak, annyi vélemény. Az ilyen és ehhez hasonló szívmelengető történetekkel általában azt próbálják illusztrálni, hogy minden vallás egyaránt Istenhez vezet és bár mindannyian másképp látunk dolgokat, mindenkinek igaza van.

Az ilyen beszélgetések többnyire akkor válnak igazán érdekessé, amikor az egyik résztvevő kimondja, hogy Jézus az egyetlen út. Ez általában azonnal kiveri a biztosítékot, a kijelentő pedig megkapja az intoleráns bélyeget.

Itt azért érdemes megjegyezni, hogy nincs baj azzal, amikor valaki békességre törekszik és ez a fajta hozzáállás tényleg a széles látókörűség látszatát kelti. A helyzet azonban az, hogy bár a vakok valamennyien személyes meggyőződésből szóltak, valamennyien tévedtek. Egy látóra lett volna szükségük, aki számukra érthető módon elmagyarázza nekik, amire maguktól, lévén ők valamennyien vakok, nem jöhettek rá.

Tulajdonképpen ebben a sorozatban is vakok mondják el, az is lehet, hogy őszintén és saját nézőpontjukból, de mégiscsak tévesen, hogy mit gondolnak Istenről és a halál utáni életről, pedig a látó eljött és elmondta nekünk, vakoknak, amit nem láthatunk.

A válasz tulajdonképpen a filmben is elhangzik, de sajnos éppen annyira bizonytalanul közvetítve, mint amennyire magabiztosnak hangzik az egyiptológus magyarázata az ókori egyiptomiaknak a túlvilágról kialakult megmosolyogtató hitéről. Csak reménykedni lehet, hogy a fent említett sivatagi kószálók valahogy meghallják.

Az első részt nézve folyamatosan azon gondolkodtam, hogy vajon a film vagy éppen Morgan Freeman, valóban Isten nyomába eredt? Nem az örök élet vagy a halál legyőzése foglalkoztatja inkább, lehetőség szerint Isten megkerülésével? Komolyan azt gondolja, hogy rábukkanhat a válaszra egy leszbikus pár szerelmének robot gyümölcsében? Bár a megkérdezettek egy-egy kijelentését az elképesztő vagy megdöbbentő jelzővel illette, végig az volt az érzésem, hogy még véletlenül sem szeretne találkozni Istennel és ennek lehetőségét inkább megnehezíteni, mintsem megkönnyíteni szeretné a nézők számára. Mintha nem Isten nyomába eredt volna, hanem Isten nyomait eltüntetni.

Pedig milyen egyszerű lenne rátalálni! Isten már megtette az első és legfontosabb lépést felénk és értünk. Legyőzte a halált „és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet”1. Ez az Élet pedig meg fogja találni az utat a keresőkhöz, ha a National Geographic a feje tetejére áll, akkor is. Talán még a sorozat szerkesztőit is utoléri…

2. Timóteus 1:10


Forrás:idokjelei.hu
Tovább a cikkre »