„Isten beeresztett minket szeretetébe” – Erdő Péter bíboros a konzisztóriumról és a szentévről

„Isten beeresztett minket szeretetébe” – Erdő Péter bíboros a konzisztóriumról és a szentévről

Erdő Péter bíboros Vértesaljai Lászlónak, a Vatikáni Rádió magyar nyelvű adása főszerkesztőjének adott interjút, amelyben többek között a bíborosi testület új tagjairól és az irgalmasság szentéve hazai eredményeiről szólt.

– Bíboros úr, Ön részt vett a szombati [november 19-i] konzisztóriumon. Ferenc pápa három és fél éves szolgálata során ötvenöt bíborost nevezett ki. Hogyan alakul és formálódik az egyház arculata az új bíborosok személyisége által?

– Mindenekelőtt Ferenc pápa megválasztása óta több alkalommal került sor konzisztóriumra, ezek néha előadásokkal is össze voltak kötve, ahogyan ez a korábbi időben is megtörtént. A legutóbbi alkalommal az ünnepélyes bíborosi beiktatás és a közös szentmise volt a két programpont. Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a nem Európából érkező bíborosoknak az aránya mintha növekedett volna, különösen most, a legutóbbi kinevezések alkalmával. Ez lehet, hogy a bíborosi testület alakulását is jelzi.

– Ezzel arányosabb jelenlét valósul meg?

– Azt nem tudom, mert az arányosságnak többféle kritériuma lehet. Szempont lehet, hogy a térképen elhelyezkedve arányos-e, vagy hogy a katolikusok számának megfelelően súlyozottan arányos-e a bíborosi testület összetétele. Ezeket a kritériumokat nem feltétlenül kell megtartani, hiszen a bíborosi testület – mint tudjuk – nem az egyház választott parlamentje, amelyben a választókerületek arányosságáról lehetne beszélni, hanem a római egyházat jeleníti meg. Hiszen azáltal válik valaki bíborossá, hogy kap egy címtemplomot vagy egy diakóniát vagy egy szuburbikárius egyházmegyét, tehát gyakorlatilag a Szentatya maga választja ki azokat a papokat és püspököket, akiket bíborosként munkatársául meghív.

Ilyen értelemben azt hiszem, hogy a távolabbi világrészek – Pápua-Új-Guineától kezdve Malajzián keresztül –tapasztalatai gazdagítják a képet. Az pedig már régen, a középkorban is egyike volt a szempontoknak, hogy a különböző országok és régiók életét, tapasztalatát, helyzetét értő emberek bekerüljenek a testületbe. A világ nagy, úgyhogy erre szükség van.

Egy másik jelenség, a 80 év fölötti papok bíborossá kinevezése, szintén már korábban elkezdődött: II. János Pál több alkalommal megtette ezt. Ez elsősorban a kinevezettek életművének elismerése volt. Főleg nagy teológusokat választott be a bíborosok közé, azonban előfordult olyan is, hogy valaki inkább a lelkipásztori tevékenysége vagy a személyes tanúságtétele alapján kapta meg ezt a címet. Most például az albán pap, Ernest Simoni, akinek megrendítő az életútja: sok évet töltött börtönben, súlyos körülmények között és a tanúságtételével, azt hiszem, hogy példakép lehet mindenki számára. Tehát ilyen értelemben a bíborosi kinevezésnek üzenete is volt.

– Jut-e számukra bármilyen szerep a címen túl az egyház irányításában?

– Attól függ. A 80 éven felülieknek jogilag meghatározott szerepe természetesen nincsen, viszont a jelképeknek az ereje is nagyon nagy néha. Fontos dolog az is, hogy a konzisztóriumokon, amikor hozzászólás és eszmecsere is lehetséges, akkor minden bíboros felszólalhat, függetlenül attól, hogy hány éves. Ez is egy értékes hozzájárulást jelent.

A bíborosi testület hangulatára is pozitív hatással van ez, hiszen minden ilyen kinevezés öröm. Ez az öröm leginkább az úgynevezett udvariassági látogatások (visita di cortesia) során mutatkozik meg. November 19-én, szombaton délelőtt volt a bíborosi beiktatások sora, délután pedig az udvariassági látogatás a VI. Pál csarnokban, illetve annak előterében. Ez újdonság, hiszen korábban a Vatikán területén több helyen fogadták az új bíborosok a gratulációkat. Jómagam ismertem a 80 év alattiak közül az új bíborosok több mint felét – részben a szinódusról, részben pedig mert európaiak, és az európai püspöki testületekből ismertem őket. Az udvariassági látogatáson találkozhatunk nemcsak magukkal az új bíborosokkal, de a környezetükkel is, akik kísérik őket, a barátaikkal, a rokonaikkal, a falubeliekkel, akik eljönnek és gratulálnak, s az ő örömük átragad mindenkire. Emellett látjuk azt, hogy honnan érkeznek az új bíborosok. Ez is egy fontos megjelenítése a világegyháznak. Ebben az összefüggésben pedig az ember felfedez ismerősöket az új bíborosok ismerősei, rokonai között. Néha olyan kapcsolatokat ismerünk fel, amelyekre addig nem is gondoltunk. Tehát ez is egy gazdagodás. Minden ilyen udvariassági látogatás után emelkedett hangulatban térünk haza azzal, hogy gazdagodott az egyház.

– Kiknek örült különösképpen?

– Örültem mindenkinek. Ismétlem, az albán bíboros úrnak a tanúságtétele miatt, de a többi európai kinevezettnek is, például Carlos Osoro Sierra madridi érseknek. Neki személyesen is köszönettel tartozunk, mert október 23-án az Almudenai Miasszonyunk-katedrálisban gyönyörű emlékmisét mutatott be az 56-os forradalom és szabadságharc hőseinek és áldozatainak lelki üdvéért és tiszteletére. Meghívta Cserháti püspök urat is és együtt miséztek, tehát azt hiszem, igen nagy szeretettel veszi körül a helyi magyar közösséget.

De említhetném Jozef De Kesel mechelen-brüsszeli érsek urat is, akivel az európai testületekben találkoztunk vagy az új amerikai bíborosokat, akikkel szintén a családszinódus kapcsán ismerkedtem meg. Vagy beszélhetnénk a mexikói Carlos Aguiar Retes bíborosról is, akit szintén megismertem a szinódusi munka során.

Az újonnan felállított a Világiak, Család és Élet Dikasztériuma prefektusa, Kevin Joseph Farrell érsek is már tett kedves gesztust Magyarország felé, hiszen a közelmúltban volt Budapesten Andrea Bocelli koncertje a Szent István-bazilikában, amit ők rendeztek. Egyrészt megköszöntem neki, másrészt elmondtam, hogy rengetegen jelen voltak, ez egy nagy esemény és öröm volt az egész társadalom számára.

– Ferenc pápa bezárta a szentkaput a Szent Péter-bazilikában és lezárta a szentévet, ami a helyi egyházakban egy héttel korábban történt meg. Milyen tapasztalatokkal zárta Bíboros úr egyházmegyéjében a szentévet?

– Jómagam az esztergomi bazilikában zártam be a szent kaput. Az év tapasztalatai között szerepel egy sor program, melyeket kifejezetten a szentévben külön szerveztünk. Az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiről nemcsak konferenciákat tartottunk, cikkeket írtunk, hanem például pünkösd hétfőn Máriaremetén a kegytemplomban ennek szenteltük az ünneplésünket, és minden egyes cselekedetről közös elmélkedéssel, imádsággal és tettekkel is megemlékeztünk. Pünkösdhétfőn a karizmák ünnepe hagyományosan is a katolikus szervezetek, intézmények, mozgalmak seregszemléje, és idén kiemelten is abból a szempontból tekintettünk a közösségekre, hogy az irgalmasságnak melyik cselekedete hol valósul meg. Rengeteg ötletet kaptunk, nagyon sokan meríthettek ösztönzést mindebből. , hogy itt és itt már ezt ilyen szépen végzik.

Nagyon fontos cselekedet volt az élőkért és holtakért imádkozni, a tanácstalanoknak jó tanácsot adni, a szomorúakat vigasztalni… Számos olyan formája van irgalmasságnak, amire ma ismét különösen aktuális, hogy gondoljunk. Ezekből néhányat új módon tudtuk megvalósítani idén.

A szent kapu kinyitásának és bezárásának szertartásában jelképes értékű, hogy kívülről nyitjuk ki, azonban belülről zártuk be. Kívülről kopogunk az isteni irgalmasság kapuján, és egyszerre csak azt vesszük észre, hogy Isten beeresztett minket, bebocsátott saját szeretetébe és az így marad. Tehát nem kizárunk, hanem becsukjuk a kaput azzal, hogy másokat is szeretettel vár.

– Bíboros úr, Ön két cikluson át elnöke volt az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE). Hogyan tudja ma az egyház megszentelni Európa népeit, és milyen segítséget tud nyújtani nekik azok nem csekély identitásválságában?

– Az első az, hogy az egyház küldetésének nagyon sok területe és megnyilvánulása van. Majdnem mindegyikre van az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának egy külön szakbizottsága, ami összegyűjti a püspöki konferenciák adott területen illetékes felelőseit. Például van szakbizottsága a hitoktatásnak és általában az oktatás-nevelésnek, a hivatásgondozásnak, a családoknak, a szociális kérdéseknek (amit most úgy hívunk, hogy Caritas in Veritate bizottság, és amibe a Iustitia et Paxtól kezdve sok minden beletartozik). Emellett vannak olyan bizottságok, amelyek regionálisak, például a dél-kelet európai vagy a keleti katolikus egyházaké, melynek éves találkozóján a szentségeket vették sorra. Nagyon fontosak továbbá az ökumenikus párbeszéd formái. Az ortodoxokkal jövő januárban, Párizsban lesz egy kontinentális találkozónk.

Lényeges dolog az is, hogy a CCEE összeköti a kontinens különböző, távoli részein működő egyházakat. Tehát szintézist alkot a tapasztalatokból, mert valljuk meg őszintén, honnan tudnák Portugáliában, hogy mik az egyházi élet napi problémái Észtországban vagy Törökországban – ami szintén hozzátartozik a szervezetünkhöz – vagy Oroszország ázsiai részén. Tehát a helyi egyházak eseményei, problémái olyan tapasztalatokká válnak, amelyekből a többiek is meríthetnek. Sokszor ez azzal végződik, hogy a püspöki konferenciák meghívják egymást vendégségbe, előadást tartani vagy liturgikus, illetve egyéb programra, melyek során a helyi híveknek is bemutathatják azt a szolgálatot, amit otthon végeznek. Tehát egyfajta megnyilatkozása ez a kölcsönös segítségnek és az ajándékok cseréjének.

Ma már talán sematikus lenne azt mondani, hogy a két tüdő ott válik el, ahol egykor a kommunista rendszer határa volt. Nem egészen igaz ez, nem mindenben. Erről is árnyaltabb képünk van már, de az biztos, hogy eltérő történelmi utak és ma is eltérő helyzetek vannak Európában.

– És más örökségek…

– Más örökségek is. Emiatt fontos nekünk az, hogy a hit és a szeretet alapvető kérdéseiben közösen is megnyilatkozzunk. Ezt a tematikus kongresszusok végén vagy más földrészek püspökeivel találkozva, vagy amikor a Szentatyánál tesszük tiszteletünket, illetve néha a hívek felé is, meg is fogalmazzuk. Azonban az is fontos, hogy tiszteletben tartsuk egymás sajátos helyzetét, ne kívánjuk, hogy a mi tapasztalatunk alapján és nyelvén fogalmazza meg a szomszéd is a maga részproblémákra szóló válaszát, hiszen egészen más a helyzete. Tehát a türelemnek és egymás tiszteletének is nagy iskolája ez a közös munka. Mindez azonban az evangélium iránti közös elkötelezettségben gyökeredzik: igen is van erőteljes közös hang, ami Jézus Krisztust, az Evangélium tanítását illeti, ugyanakkor van tisztelet a sokféle helyzet és tapasztalat iránt. Azt hiszem, ha ez a kettő így együtt jellemzi az európai kereszténységet, egyházat, akkor már nagyot nyertünk.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »