Ismét görbe tükröt tart elénk Alföldi Róbert

Ismét görbe tükröt tart elénk Alföldi Róbert

Az, hogy Christopher Mar­lowe drámája önmagában darázsfészek, nem vitás. Mondhatjuk, hogy korunkban különösen aktuális, de valószínűleg utóbbiban nincs igazunk. A közügy és a magánügy keveredése és az ebből fakadó, nemzeti szintű problémák sora ugyanis a történelem örökzöld slágerei közé tartoznak, így minden kor a sajátjának érzi.

Botrányok soraChristopher Marlowe II. Edward című drámája 1592-ben keletkezett. Jelentősége azért is óriási, mert ezt a művet tekintjük a shakespeare-i királydrámák szerkezeti modelljének. Szerb Antal ezért Marlowe-t Shakespeare Keresztelő Szent Jánosának nevezte, és bár a hasonlat a két kortárs között találó, Marlowe csöppet sem élt példamutató keresztényi életet. A fiatalon meghalt drámaíró és költő istentagadással, börtönnel, korhelykedéssel, kocsmai verekedésekkel, botrányokkal terhes életútját számos legenda övezi, amelyek szerint titkos ügynök, pénzhamisító és homoszexuális lett volna, ezeket a mai napig nem sikerült bizonyítani. II. Edward című drámáját legutóbb 1993-ban láthatta a hazai közönség.

A II. Edward története azért is hat annyira erősen, mert az alapsztori igaz, és az 1300-as évek elején nem kevés időre taszította romba Anglia társadalmát. A feudális anarchia ritkán kedvez egy országnak, és e téren van is bőven párhuzam, Alföldi Róbert azonban kínosan ügyel arra, hogy ne bocsátkozzon konkrét utalásokba a CAFe Budapest keretein belül a Budapest Music Centerben bemutatott előadással. (Az írás az október 8-ai előadásról szól – a szerk.) Magát a problémát veti csak fel az általános emberi reakciók­kal, rendkívül groteszk és kifejező módon, ám nyitva hagyja a kérdést, hogy ki kit lát bele az adott szituációkba.

Erős képsorokkal dolgozik, egészen odáig elmegy, hogy a trónfosztás előtt a király meztelen. Nem csak az ismert mese és nem csak a krisztusi ruhafosztás párhuzamát idézi meg vele, azon a ponton már valóban nem öncélú a mezítelenség. A feszengés, a zavartság, amit ez a színpadon és a nézőtéren egyaránt kivált, szükséges a katarzishoz. A király férfi szeretőivel való viszonyának, bizarr és morbid kivégzésének ábrázolása sem polgárpukkasztó, ráadásul akárhányszor keményebb jelenethez érünk, mindig oldja egy-egy ironikus, groteszk mondattal, mozdulattal, zenével.

A sikerek egyik kulcsa a jó színészgárda

Rengeteg a geg, ami végignevetteti a nézőt az egyébként ijesz­tően sötét történeten, s bár látszólag oldja vele a feszültséget, valójában a végletekig fokozza. Ebben egyébként egyik csodafegyvere a klasszikus értelemben vett melodrámák módjára alkalmazott zene, ami gyakorlatilag a drámai hatás feléért felelős, hiszen éppen ott szólal meg, ahol a szó ereje már véget ér, így bármilyen csúcspont érzelmileg tovább árnyalható, fokozható.

Alföldi sikereinek egyik kulcsa a jó színészgárda, akiket érezhetően kellő gonddal választott ki az egyes szerepekre. Fekete Ernő II. Edwardja ugyanis az első perctől kezdve igazi hús-vér figura, az uralkodást unalmasnak találó hibbant király, a földi örömöknek áldozó, odaadó szerető, az országát romba döntő, mégis emberi érzéseket felmutató karaktere teljesen hiteles. Két férfi szeretője, a számító Gaveston és a kegyetlen ifjú Spencer is kulcsfigura: előbbit Patkós Márton, utóbbit Medveczky Balázs játssza, aki virtuóz hastáncával is megnevetteti a közönséget.

Jordán Tamás átütő jelenség

Patkós egyébként százszor jobb Gaveston, mint a második részben trónörökös, de a két szerep összekapcsolása egészen zseniális rendezői bravúr. Kiemelkedik még a színészi alakítások közül Jordán Tamás, aki püspökként és idősebb Spencerként egyaránt átütő jelenség, egy-egy grimasza többet mond el, mint több oldal szöveg. Makranczi Zalán Mortimere szikárságával és számító, érzéketlen húzásaival, Szatory Dávid Kentje belső vívódásaival tűnik ki. Fá­bián Szabolcs Warwickja, Mihályfi Balázs Lancestere jellegzetes, kidolgozott alapkarakter, Gyabronka József idősebb Mortimere pedig igazán sokszínű alakítás.

Egyedül a két női szereplő gyengébb: Radnay Csilla Izabellája sokszor inkább ripacskodik, mint őszintén őrlődik a belső feszültségtől. Nagyszerűek a jelmezek, a sok­ajtós, puritán fekete díszlet; Tihanyi Ildi nagyszerű érzékkel találja el a kor megjelenítésének és modern korba emelésének helyes arányát.

Klasszikus értelemben vett me­lo­dráma

A legtöbbet mégis a zene adja hozzá a darabhoz: a Gőz László által válogatott zenerészletek nemcsak kiemelik az adott pontokat, de színezik, árnyalják is a képet. Hátborzongató a kellemes dallam a kivégzés alatt, fokozza a feszültséget a disszonancia, és mindig akad egy-egy zenei fricska, amire elneveti magát a néző.

A zenészek – Lengyel Zoltán, Szűcs Péter, Zétényi Tamás – valódi szereplőkké válnak azzal, hogy a színpad közepén játszanak, és szövegekkel, mozgással is bekapcsolódnak a darabba, mondhatjuk, hogy ők a „nép”, a „statiszták”, egy adott ponton őrök, s ezzel a zene még inkább az előadás szerves részévé válik. Ez az előadás valóban klasszikus értelemben vett me­lo­drámaként funkcionál, és a filmzeneszerű hatás tovább mélyíti a mondanivalót.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 10.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »