Ilyen a magyar!

Gárdonyi Gézára emlékezünk

Ezen a napon született 1863-ban Gárdonyi Géza. Nemcsak író volt. Nemzetnevelő. De a szó legszorosabb értelmében. Zavarban is van az ember ilyenkor. Mit idézzen tőle?

Magyar Menedék - Tepe

Mondom, túlontúl nehéz feladat, majdnem lehetetlen. Egy ember, aki német anyanyelvűnek született és mégis mindent jobban értett magyarul, mint németül. Fia, József, bevallotta, hogy édesapját Bécsben nyugodtan el lehetett volna adni, annyira nem beszélt németül. Csak olvasott ezen a nyelven. De gondolkodni alighanem csak magyarul tudott.

Minden idegszálával a pannon tájakhoz kötődött. Szerelmes szeretettel szívta magába igéinket, főneveinket, számneveinket. Minden volt, csak az nem, aminek Szabó Dezső, „Az elsodort falu” amúgy mégoly kiváló írja beállította: epigon. Nem, nem az volt. Lehajolt a szent humuszig, mint egykor Ady.

Bebarangolhatatlanul átjárhatatlan őserdő művészi világa. Leginkább karcolatai tükrözik ezt. Álljon itt most közülük az alábbi (A tekintély):

„Volt köztünk egy Jancsi nevű, nagy fiú, fejjel magasabb minden gyereknél. A ruhájába is alig fért bele: feszült rajta nadrág és dolmány egyaránt. Ez a fiú viselte mindig a vigyázói méltóságot; az szedte össze a fát, minisztrált elöl ünnepeken; ő volt a jégen sinkózók vezére, s ő ingerkedett mindig legelöl a zsidófiúkkal.

Ezzel a szóval szokta őket csúfolni: „Kimerosz!”

Mi ezt a Jancsit hatalmasnak, hősnek és tudósnak tartottuk. Ő minden kérdésre tudott felelni az iskolában, s jaj volt annak, akire ő megharagudott! Ő volt az iskolai somfavessző kezelője is: ő hegedülte a bűnösökre a büntetést.

Hát rettegtünk tőle, s fizettünk neki adót kenyérben, almában, cukorban, mindenben, ami iskolai tarisznyából telhetik.

Húsvétkor egy kövesdi matyó fiú vendégeskedett a faluban. Mise előtt bejött az iskolába is: körülnézni.

Valamivel kisebb volt, mint Jancsi, de mokány, barna fiú, széles mellű és erős nyakú.

– No, mit tudsz? – kérdezte Jancsi.

S feladott neki számolási kérdéseket. Mi kárörvendő tekintettel néztük a matyót: hogyan fog ez belesülni a tudományba!

A fiú lenéző pillantások között fejtett meg mindent fejben és táblán is. Aztán egy percnyi szünet következett.

Most már bámultunk. Az iskolában csend volt.

Akkor a matyó gyerek kivet egy krajcárt az iskola közepére, és azt mondja:

– Vegye fel szájjal, aki tudja, de háttal a grajcárnak.

Senki se felelt.

A matyó fiú ledobta a szűrét és hátrahajolt le a sarkáig, mintha kaucsukból volna a gerince. Fölvette szájjal a krajcárt.

– No, ki teszi meg utánam? – kérdezte kevélyen.

Az iskolában csend volt. Mindnyájan Jancsira néztünk. Röstelkedve rázta a fejét.
Aztán elvörösödött, mint a pulyka, s elfojtott, dühtől remegő hangon szólott:

– Állj ki velem, ha mersz!

Azzal kilépett a középre.

A matyó gyerek nagy nyugodtan letette a szűrét ismét a padra; felgyürkőzött. Aztán átfogóztak.

A következő pillanatban úgy vágta a földhöz Jancsit, mint a zsákot. Attól fogva Jancsinak nem volt előttünk semmi becsülete.”

Hasonlóról írt a már említett Szabó Dezső. Ő is volt tanár, ráadásul középiskolai. Óráin mindenki felelt. Aki egyik pillanatban jelest kapott, de megtörtént, hogy a következőbben elégtelent.

Mindkettőjük elbeszélése egyértelmű. Hűség mindhalálig. Nemcsak a katedrán. Mindenhol. Önmagunkhoz, hazánkhoz, hitvesünkhöz. A hazánkhoz. Ilyen a magyar.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »