Így vesz nosztalgikus búcsút a gyermekkortól egy költő

Így vesz nosztalgikus búcsút a gyermekkortól egy költő

Újabb kötethez ért kóborlásai során Laboda Róbert költő. A tavalyi Túlzások után nem sokkal be is futott az Én csak néztem című kötete, szintén nyolcvan körüli oldalszámmal, ezúttal a felvidéki Madách Egyesület gondozásában.

Humor, irónia kevesebb akad, melankólia, nosztalgia annál több. Laboda korábban a harmadik helyezésig jutott az országos slam poetry bajnokságok történetében, de hiba lenne őt beskatulyázni ebbe a világba. Versei jobban nem is különbözhetnének a „Coelho szájába ragadt hajnali idézet”, „Punk, a bűvös sárkány” és „az új Lego-dizájn áttörő arculata” köré szerveződő szövegektől.

Személyes kötet ez éppúgy, mint a Túlzások: félálomból csak újabb félálmokba jutunk, a bolyongás folytatódik a nagypapáról, az Ipoly-partról szóló emlékek közt elveszve. „A versekben olyan helyeken járok, ahol valami elveszett belőlem” – ecsetelte Laboda a Mandinernek adott tavaly nyári interjújában. Kutakodás ez a rég ismert emlékfoszlányok között: mintha csak személyiségeink közt próbálnánk megőrizni az egykorit, a gyermekkorit.

A párhuzam elevenebb ezúttal nem is lehetne: barátomnál voltam benn a Merényi zárt osztályán, mikor mellém telepedett egy fiatalabb srác, majd beleolvasott a kezemben lévő könyvbe, a Belekacsint és az Ő című verseket. Előtte a nagyapjáról beszélt, aki elmondása szerint benne él tovább, olvasás után pedig nyilván csak megerősítést nyert szavaiban.

Miként a költészet is kiállta ismét a valóság, s annak fantáziabeli feloldódásának próbáját. (A Belekacsintot, benne a „harapj / szaggass burkot / taszigálj / kiscsikó az anyját / ki lenyalja / és te is” sorokkal már a doktornőnek olvasta volna fel, akire minden beteg várt szabadulásért, de ez már kevésbé lett volna jó ötlet.)

Búcsúzna Laboda a gyermekkortól, emlékektől, de vissza is tér hozzájuk, hogy identitását őrizhesse. Vissza a szülői házhoz, anyához, ismerősökhöz, akik változnak, de az Ipoly-part marad, a templom marad. „Itt hagyom az itthon / elfelejtett templomot” – írja érzékletesen a Hagyatékban. Vagy ahogy a Messziben is olvassuk, „kóborlás az / ha elfogy a visszaút”: de a világot megismerni igyekvő szabad lélek tudja közben, gyökerei, hagyományai nélkül a világ túlfelén is csak önnön szellemeinek foglya marad. Otthon feledtük, mi az otthon, de tudhatjuk-e jobban távol, pontosabb lehet-e a kép a ház sarkáról, ha már gyomként túlnőttünk a kerten és túl az igéző, messzire vivő főúton? Ezekre is keresi a válaszokat az Én csak néztem.

(Laboda Róbert: Én csak néztem, Madách Egyesület, 2016)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 25.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »