Így kezelte Szilágyi Áron az ártó gondolatokat

Így kezelte Szilágyi Áron az ártó gondolatokat

Szilágyi Áron olimpiai bajnokként megint az első adandó alkalommal hazatért a játékokról, a szombatról vasárnapra virradó éjjel ennek okairól is szólt a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. A lapunknak adott interjúban arról is beszélt, mitől tartott a legjobban, mit lehet kezdeni azokkal a gondolatokkal, amelyek az arany közelében kísértik az embert, melyik volt a legfontosabb tus Rióban. Nem az, amelyről azt hittük – hanem a következő.

– Amikor négy éve ugyanitt, a repülőtéren találkoztunk, azt mondta, kicsit félt attól, ami itt önre vár.
– Most is tartottam egy kicsit attól, hogy megint pezsgőt locsolnak a fejemre.

– De sokkal felszabadultabbnak látszik, mint a londoni siker után. Mint aki a következő hetek, hónapok őrületére is tudatosan készült.
– Már tudom, hogy milyen lesz, és azt is tudom, hogy jó lesz mindez úgy, ahogy van. A négy évvel ezelőttihez képest megkönnyíti a helyzetemet, hogy egy csapat áll mögöttem, segít a médiakapcsolataimban, az időbeosztásomban, ami a nyilvánosságot, találkozókat illeti. De az első dolgom, hogy jól kialszom magamat.

– Az ember azt hinné, nincs annál szebb, mint az olimpia első napjaiban megnyerni az aranyérmet, aztán a játékok végéig boldogan figyelni a versenyeket, meccseket, járkálni az olimpiai faluban, sétálgatni Rióban. Ön viszont, ahogy London után is, megint hazajött az első adandó alkalommal…
– Ezt előre eldöntöttem akkor is és most is, így is beszéltük meg. A felkészülés, az edzőtáborok alatt vagy a világkupa-sorozat külföldi versenyei miatt nagyon sokat voltam távol a családomtól és a barátaimtól. Szerettem volna mihamarabb velük lenni, ezért kihasználtam az alkalmat, hogy már hazajöhetek. Ugyanúgy szurkolok a többi magyar versenyzőnek itthonról, mintha ott lennék a lelátón, de a tévéfotelból teszem.

– Amíg kint volt Rióban, szorított Imre Gézáért, aki végül 14:10-ről elveszítette a párbajtőr egyéni döntőjét. Ő a döntő után arról beszélt, átsuhant az agyán a gondolat, hogy ha még egy tust ad, megnyeri az aranyérmet, és lehet, hogy ez is számított valamennyire. Önnek is voltak ilyen gondolatai?
– Szerintem minden olyan versenyzőnél előjön ez a tényező, aki eljut tizennégyig. Nekem is volt, rögtön kaptam is két tust az amerikai elleni döntőben. Szerencsére volt akkora előnyöm, hogy még így is kitartson, mert csak 14:8-ra jött fel velük az ellenfelem. Én ekkor rendeztem a gondolataimat.

– Azért fontos lenne, hogy megossza más magyarokkal, hogyan lehet a gondolatokat jó irányba terelni ilyenkor.

– Imre Géza mögött fantasztikus pályafutás van, ha az egészet nézzük, talán még jobban is áll nálam abban, ahogyan a döntő helyzeteket kezelte. Távol legyen tőlem, hogy neki adjak tanácsokat. Másoknak azt tudom mondani, semmiképpen se essenek pánikba. Amikor én két tust kaptam, elkezdtem elemezni, végigvenni a korábbi szituációkat, hogy mi működött jól a döntőben és mi nem, mihez kell visszanyúlnom.

– Többször beszélt róla, a nyugalmában nagy segítségére volt Decsi András, aki egy éve az edzője. A verseny napján viszont a vívása egyre inkább emlékeztetett londoni önmagára, amikor látványosan adta a tusokat. A Decsi Andrással való együttműködés hol fedezhető fel a vívásában?
– Ez nagyon szakmai kérdés, nem akarok vele senkit untatni. De alakítottunk a vívásomon többek között azért is, mert változott a zsűri szemlélete. Andrissal egyebek mellett azon dolgoztam, hogy rákényszerítsem az akaratomat az ellenfeleimre, de ehhez nem kell feltétlenül megtámadnom őket. A nyolc közé jutásért a fehérorosz Bujkevics ellen a türelem volt a lényeg, sok együttes tus volt, elhúzódott az asszó, de tudtam, hogy nem szabad siettetnem a befejezését. Végül a saját vívásával vertem meg. Igaz, hogy így csak tíz-tizenöt percem maradt a következő asszó előtt, de legalább felfokozott állapotban maradtam.

– Úgy tűnt, a következő mérkőzésen, a román Dolniceanu ellen adta az olimpia legfontosabb találatát, amikor 10:10-nél a pást utolsó centiméterein állva meg tudta vágni. Önnek is ez volt a legfontosabb?
– Inkább a következő tus. Azt középen adtam, nekem ítélte a zsűri, Dolniceanu pedig kiborult tőle, pedig néhány tussal korábban neki ítéltek hasonló helyzetben. Annyira felidegesítette magát rajta, hogy már nem is tudott bevinni több találatot.

– A dél-koreai Kim elleni elődöntő hozta a nap ütközetét látványban és izgalomban, az amerikai Homer elleni döntő előtt viszont már ön számított egyértelműen a favoritnak. Hogyan tudta kezelni a biztos esélyességet?
– Nem éreztem annak. Homerrel többször is edzőtáboroztunk együtt külföldön, és rengeteget fejlődött azóta, hogy a londoni olimpián a legjobb nyolc között végzett. Volt, hogy engem is elkapott, ha egymás ellen vívtunk, így tudtam, hogy nagyon kell a feladatomra figyelnem. Csak így tudom végigvinni, amit elterveztünk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 15.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »