Így került Erdély a románokhoz

Így került Erdély a románokhoz

December 1. ma Románia legnagyobb nemzeti ünnepe.

Erdélyt már jó másfél évvel Trianon előtt elveszítette a magyar állam, amikor 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott a Román Nemzeti Tanács a népek önrendelkezési jogára hivatkozva kinyilvánította Erdély elszakadását Magyarországtól és csatlakozását a Román Királysághoz, míg ugyanezen a napon kiáltották ki Belgrádban a délszlávokat egyesítő új jugoszláv államot, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, amelyhez Dél-Magyarország 6 vármegyéjének kisebb-nagyobb területe is beletartozott. December 1. ma Románia legnagyobb nemzeti ünnepe. De hogyan foglaltak állást a két területen élő más etnikumok, nemzetek, például a magyarok, és mennyiben felelt meg valójában az erdélyi és a vajdasági nemzetgyűlés határozata a népek önrendelkezési jogának? Először is nézzük sorra, hogyan vezetett az út a világháborús vereséggel párhuzamosan a román és a szerb nemzetek elszakadó határozatáig.

Az összeomlás

Alexandru Vaida-Voevod, a Román Nemzeti Párt egyik vezető országgyűlési képviselője 1918. október 17-én ismertette a pesti Országházban pártja 12-i nagyváradi deklarációját, melyben a Román Nemzeti Pártnak vindikálta a kizárólagos jogot, hogy a majd’ hárommillió magyarországi románt képviselje, így kétségbe vonva a magyar törvényhozás és kormány jogát a románok feletti hatalomgyakorlásra.

Bár a deklaráció az önrendelkezési jogra hivatkozott, az elszakadás kérdését még óvatosan kerülték. A Monarchiában ekkorra már sorra alakultak meg az ún. „Nemzeti Tanácsok”, többek között a Károlyiék vezette magyar, október 25-én. A Román Nemzeti Tanács megalakulására az őszirózsás forradalom idején került sor, a fővárosi Vadászkürt-szállóban, a Román Nemzeti Párt, illetve a Magyarországi Szociáldemokrata Párt román szekciójának 6-6 tagjából. A Román Nemzeti Tanács eleinte együttműködött a magyarral, sőt Jászi Oszkár nemzetiségi-miniszter a közigazgatást is ezen „spontán társadalmi akció” támogatására szólította fel.

A Vaida-Voevodék ráhatásával spontán szerveződő román nemzetőrséget a Károlyi-kormány tudtával a katonai parancsnokságok finanszírozták és fegyverezték fel – ahogy a magyar nemzetőrséget is, amellyel ekkor még közösen tartották fenn a forradalmak alatt megingott rendet. Előfordult ugyanis, hogy román parasztok feldúlták, vagy elfoglalták a nagybirtokosok földjeit, aminek áldozatul estek a magyar tulajdonosok mellett a Román Nemzeti Párt számos vezetőjének, valamint a balázsfalvi és nagyváradi görög katolikus érsekségek birtokai is. A román vezetők november folyamán egyre inkább igyekeztek a népmozgalomnak nemzeti irányt adni, amit megkönnyített, hogy a nagybirtokok négyötöde magyar volt, a háború idején „kiszipolyozó” közigazgatás és az erőszakszervezetek túlnyomó többségben pedig magyarok által működtettek.

A Román Nemzeti Tanács elérkezettnek látta az időt, hogy fokozatosan átvegye a helyi közigazgatást az ország románlakta vidékein. November 9-én ultimátumot adtak át a Károlyi-kormánynak, ebben a 14 erdélyi és 9 szomszédos vármegye teljes, Békés-, Csanád-, és Ugocsa-vármegyék pedig egyes területeire a „teljes kormányzói hatalmat” kérték, elutasítás esetén minden további együttműködés megszakítását helyezték kilátásba. Leszögezték ugyanakkor, hogy ezen „román impériumon” más népekkel szemben tiszteletbe fogják tartani a wilsoni elveket.

Másnap, november 10-én a Iaşiba igyekvő küldöttségük a román királyi hadsereg beavatkozását kérte, I. Ferdinánd román király ezen felbátorodva pedig proklamálta „az összes román egyesítését egy szabad és hatalmas államban”. Ezzel párhuzamosan a magyar kormány együttműködési szándékát jelezve 13-án Aradra küldte Jászit, aki előállt a híres „Keleti Svájc” tervezetével, amely széleskörű önállósággal bíró kantonok révén oldotta volna meg az erdélyi nemzetiségi kérdést. Engedményként elismerte a tanács által átvett közigazgatást a főispáni és kormánybiztosi szinteken, de javasolta, hogy ezen kívül a régi hivatalnoki kar maradjon, és a Román Nemzeti Tanács küldjön képviselőt a magyar kormányhoz. Jászi emellett a személy- és vagyonbiztonság garantálását is elvárta az immár elismerten hatalmi centrummá váló tanácstól, de garanciát kért arra is, hogy nem veszik igénybe Románia katonaságát.

Elkéstünk az ajánlatokkal

A föderációs tervezet azonban bármilyen szépnek is hangzott, 1918-ban már nem volt elég a románoknak. Jászi tárgyalásaival egyidőben kötötte meg Károlyi a hírhedt belgrádi konvenciót, amely Magyarország egyharmadát, köztük Erdély jelentős részét juttatta a fegyverszüneti vonal mögé. A román hadsereg be sem várva a hírt, már november 12-én megindult, hogy birtokba vegye a területet. A bevonulók a román lakosságnak nyújtandó segítségre és a bolsevizmus veszélyére hivatkoztak. Ezek után nem meglepő, Románia fegyveres támogatásának biztos tudatában a Román Nemzeti Tanács elutasította Jászi ajánlatait.

A magyar kormány még mindig bizakodott: válaszlépésként mindössze a román nemzeti gárdának való fegyverkiszolgáltatást szüntette be november 18-án, de az anyagi támogatástól még nem zárkózott el. A románok elszakadása már 20-án világossá vált, amikor a Román Nemzeti Tanács franciára is lefordított kiáltványban leszögezte szándékukat, miszerint „az erdélyi és magyarországi román nemzet semmi körülmények között sem akar a magyar nemzettel továbbra is bárminő állami közösségben élni (…) az általa lakott területen szabad és független államot létesít”. 21-én pedig nemzetgyűlés összehívását rendelte el december 1. napjára. A Károlyi-kormány válaszproklamációjában demokratikus reformokkal, földosztással és közigazgatási autonómiával igyekezett visszacsábítani a „nem magyarul beszélő” népeket.

Ebben a helyzetben ült össze Gyulafehérvárott a magyarországi románok nemzetgyűlése. A gyűlés 1228 tagjának több mint felét az egyházak, iskolák, egyletek, kultúr- és munkásegyesületek delegálták, míg 600 fő a román választók révén jutott be. A magyar kormány a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermét bocsátotta a gyűlés rendelkezésére és vonatokat is biztosított a képviselők utazásához.

A nemzetgyűlésen három irányzat dominált a Romániával való egyesülés kérdésében. A szociáldemokraták Románia demokratikus átalakulását szabták a csatlakozás feltételéül, a Stefan C. Pop körül tömörülők Erdélynek Románián belüli autonómiájáért álltak ki, míg a nemzetgyűlés többsége a feltétel nélküli egyesülés híve volt. Ez utóbbit támogatta az egyház mellett a Román Nemzeti Párt Alexandru Vajda-Voevod, és az 1944-es rémtetteiről ismert Iuliu Maniu vezetésével.

A nemzetgyűlés végleges határozata az azonnali csatlakozást mondta ki, de „az új román állam alapvető elveként” egy sor demokratikus követelést is tartalmazott, mint a teljes nemzeti szabadság az itt élő népeknek, sajtó- és egyesülési szabadság, agrár- és választójogi reform. A döntés kapcsán a románok erdélyi számbeli többségükre hivatkoztak. A Gyulafehérvár utcáin összegyűlt százezres tömeg éljenezve fogadta a csatlakozási határozatot kihirdető szónokokat. Az egyházi és nemzeti dalokat éneklő sokaság román, antant és vörös zászlókat lobogtatott.

A nemzetgyűlés egy 200 fős újjáalakított Román Nemzeti Tanácsot választott, amely pedig Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent) alakított. Amíg Romániával nem rendeződött a helyzet, addig ez a két szerv volt Erdély parlamentje, illetve kormánya. A román hadsereg csak december közepére érte el a Belgrádban kijelölt demarkációs vonalat (aminek Gyulafehérvár még így is a magyar oldalán maradt), így a Maniu vezette 15 fős kormány Nagyszebenbe tette székhelyét. Ferdinánd király december 11-én ünnepélyes külsőségek között Bukarestben átvette, majd 26-án kihirdette a gyulafehérvári határozatot, így Erdély és Románia egyesülése utóbbi részéről is hivatalossá vált.

Az egyesült Románia végleges megszervezéséig Erdély az említett törvényhozó és végrehajtó szerveivel autonómiát kapott, de Bukaresté lett a külügy és a hadügy mellett a vasút-, a gazdaság-, és postaügy. A központi kormányba emellett meghívták a Román Nemzeti Párt három tagját is. 1920-ra azonban az „Ó-romániai” kormányzat kivette az országos hatalmat az erdélyi románok kezéből.

„Ellen-nemzetgyűlés”

Az erdélyi magyarok december 22-re, Kolozsvárra hívták össze a Magyar és Székely Nemzeti Tanácsot, a gyulafehérvári ellensúlyozására. A több tízezer résztvevő között voltak bánáti svábok és elszórtan román szocialisták is, akik „nem akartak román imperialista elnyomás alá kerülni”. A magyar nemzetgyűlésen szintén fölmerült egy önálló erdélyi köztársaság terve, Jászi kantoni beosztása alapján. A gyűlés végül egy demokratikus Magyarország keretein belül határozta meg Erdély hovatartozását, minden nemzet számára egyenjogúságot és autonómiát adva.

A kolozsvári nemzetgyűlésnek volt egy hatalmas hátránya. Nem állt mögötte ugyanis olyan erő, ami foganatot szerezhetett volna a határozatnak. Erdélyt ekkor (a Kratochvil Károly parancsnoksága alatt gyülekező székely haderővel együtt) maximum 3-4000 hiányosan felszerelt katonaság védte, míg a Maros túlpartján 40 000 román katona várta a parancsot, hogy meginduljon az ország szíve felé.
Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a román hadsereg a demarkációs vonal átlépésére készült: 15-én meg is indult a Szatmárnémeti-Arad vonal felé. A magyar kormány Vix kérésére, a vérontás elkerülése végett nem fejtett ki ellenállást. December 24-én Gherescu ezredes vezetésével a román hadsereg bevonult Kolozsvárra – pontosan 70 évvel azután, hogy 1848 Szentestéjén Bem tábornok elfoglalta a császáriak és románok által megszállt várost.

A Medgyesen összeülő szász nemzetgyűlés 1919. január 8-án, némi ingadozás után szintén kimondta a Romániával való egyesülést. A román hadseregnek ezután nem lehetett megálljt parancsolni: mint közismert, 1919. augusztus 4-én Budapestre is bevonultak, de egyes egységeik még Győrt/Hegyeshalmot is megszállták.

A mai határokat Trianonban véglegesítették. A Romániának juttatott 103 000 km²-es terület 5,2 milliós lakosságának 53,8%-a volt román, 31,6%-a magyar, míg 10,7%-a német (az 1910-es népszámlálás alapján). December 1. napja 1990 óta Románia hivatalos nemzeti ünnepe. A „Nagy Egyesülés Napját” Románia-szerte katonai felvonulások, hivatalos állami megemlékezések, tömegfelvonulások jellemzik. Az utóbbi időkben azonban az ünnepnap a „minden román egy államban” eszme jegyében telik, ahol a nemzetgyűlésre emlékezés másodlagossá válik és már a kisebbik román állam, Besszarábia (a mai Moldova) csatlakozását propagálják a gyulafehérvári és más felvonulók.

A jugoszlávok ál(la)ma

Az első világháború végén hirtelen elérhető közelségbe kerülő minden délszlávot tömörítő államhoz jelentős, addig a Magyar Királysághoz tartozó területek „kellettek”. Az autonóm Horvát-Szlavónország 1918. október 29-i kiválását a 800 éves államközösségből rögtön elismerte a magyar kormányzat, de a fő kérdés az volt, hogy a Délvidék szerbjei mikor lépnek a cselekvés útjára, ami adott esetben Magyarország területi épségét is veszélybe sodorhatja.

Bánság, Bácska és Dél-Baranya a korabeli Európának nemzetiségileg legtarkább vidéke volt, és az ma is. Tiszta etnikai területeket elkülöníteni szinte a lehetetlennel volt határos. A magyar, a német és a szerb nemzeti tanácsok eleinte itt is együttműködtek, sőt a rendfenntartásból szerb hadifoglyok és német katonák is kivették a részüket.

A szerb hadsereg 1918. november 7-19 között vonult be a később Vajdaságnak nevezett területre. A közigazgatás leváltását és a „rendcsinálást” azonnal megkezdték, és elzárták a közlekedést Magyarország felé. A Károlyi-kormány tiltakozó táviratát – ugyanis ezek már ellentétben álltak a belgrádi egyezménnyel – Franchet d’Esperey tábornok válasz nélkül hagyta.

Az 1918. november 25-én, Újvidéken összeülő „népszkuptsina” kimondta a terület elszakadását Magyarországtól és csatlakozását a Szerb Királysághoz. Azonban az egybegyűltek összetétele egyáltalán nem képezte le a Vajdaság etnikai viszonyait. A 757 fős Újvidéki Nagy Nemzetgyűlésnek 578 szerb, 84 bunyevácz, 62 szlovák, 21 ruszin, 6 német, 3 sokác, 2 horvát és mindössze egy magyar tagja volt. Így a nemzetgyűlés több mint 99%-a szláv, azon belül is 88%-a délszláv volt. Az 1910-es népszámlálás alapján pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz kerülő magyarországi terület (Bácska, Bánság, Baranya egyes részei és a Muraköz) másfélmilliós lakosságának többsége (30%) magyar volt, és a nemzetgyűlés 76%-nyi szerbjével ellentétben a lakosságnak csak a 25,3%-a volt szerb. Jelentős volt még a német (20,1%) kisebbség is.

A szerbet kivéve tehát minden ott élő nép alul volt reprezentálva a népgyűlésen, ami így közel sem tekinthető az önrendelkezési elv betartásának. A megszállt területnek csak az északi és keleti határai voltak képlékenyek a békekonferenciáig. A nagyszerb eszme 1918. december 1-jén győzött: Belgrádban végre kikiáltották a minden délszlávot egy államban tömörítő, de szerb dominanciájú Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Ezzel a Vajdaság elszakadása két évtizedre befejezetté vált.

Csernus Szilveszter

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és műödtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »