Így élték túl összeszorított foggal a magyar gulágot

Így élték túl összeszorított foggal a magyar gulágot

1950. június 23-án a kommunista államhatalom elkezdte a kuláknak bélyegzett és az egyéb, veszélyesnek tekintett – polgári vagy volt katonatiszti – családok deportálását. Ezrek feküdtek le puha, vetett ágyukba polgári otthonukban vagy takaros parasztházukban, hogy másnap már marhavagon padlóján, harmadnap pedig lerombolt nagygazdaságok juhaklainak pucér földjén hajtsák álomra a fejüket. Sokan több mint három évet húztak le a testet-lelket megtörő hortobágyi kényszermunkatáborokban az ÁVH-sok őrizete alatt, betegség és éhezés tizedelte őket a mindennapos, végtelennek tűnő robot mellett. Az MNO-nak három túlélő beszélt az elszenvedett megpróbáltatásokról.

Magyarországnak 1944-ben nem sikerült kiugrania a második világháborúból, így áldozatául esett a szovjet „felszabadítóknak”. A Vörös Hadsereg megérkezésével egyből meg is kezdődött a magyarországi lakosság elhurcolása.

Először málenkij robotra vittek százezreket a Szovjetunióba, majd a – papíron független, de valójában szovjet és kommunista befolyás alatt álló – magyar kormány 1946. január 19. és 1948 szeptembere között a hazai németség nagy részét telepítette ki (ezzel párhuzamosan helyükre érkeztek délvidéki csángók és székelyek, valamint az elűzött-elcserélt felvidéki magyarság). 1949-re teljessé vált a kommunista hatalomátvétel, és a megszilárdult államhatalom a megmaradt „osztályellenségek”, a középbirtokos gazdálkodók és a középpolgárság, illetve a volt katonatisztek ellen fordult. A kitelepítések 1950. június 23-án kezdődtek.

„Mind itt fogtok megdögleni!”

A Hortobágyon és környékén kijelölt tizenkét kényszermunkatábor célja ugyanaz volt: megtörni a megmaradt értelmiségiek és a vagyonos gazdálkodói réteg gerincét, amelyre a közösségük felnézett. Azóta több mint hatvan év eltelt, így ma már nagyrészt csak azok beszélhetnek a történtekről, akik gyermekként, valamelyest szüleik védelmét élvezve élték át a borzalmakat. De mesélnivalójuk így is akad bőven.

A kényszermunkatábort túlélők történetei sok szempontból hasonlók:

Jellemzően éjszaka törték rá a békésen alvó családokra az ajtót a kommunista Államvédelmi Hatóság emberei. A táborokba frissen érkezetteknek az ávósok szinte mindenhol ugyanazt a műsorszámot adták elő: korbácscsattogtatva közölték velük, hogy ők mától rabok, sőt nem létezők, velük nem kell elszámolni, velük fogják megzsírozni a hortobágyi földet, senki nem tér haza élve. A táborokban embertelen körülmények uralkodtak, a látástól vakulásig robotolás, az éhezés, az elégtelen ruházat, az orvosi ellátás hiánya a sokszor fizikai munkához nem szokott, idős értelmiségiek körében sok áldozatot szedett. Amikor végül szélnek eresztették őket, beléjük verték, hogy tilos az átélt borzalmakról beszélniük, máskülönben visszaviszik őket a kényszermunkatáborokba. Emellett nem csak egykori vagyonukat kobozták el: egy életen át magukon viselték az „osztályellenség” bélyegét, gimnáziumi felvételiről, értelmiségi karrierről még sokáig nem is álmodhattak. És mindezért a mai napig nem kaptak semmilyen érdemi kárpótlást, tragédiájukról sokan a mai napig nem tudnak.

Húsz kiló egy élet

Mari Albertnét – akkor még Vecsernyés Arankát – hatévesen, 1950. június 23-án hajnalban hurcolta el az ÁVH. A rendőrök egy papírt lobogtattak, miszerint a jómódú gyümölcstermesztő család számára az állam kényszerlakhelyül a tiszaszentimrei kilences tanyát jelölte ki. Fejenként húszkilónyi holmit vihettek, egy jobb érzésű ávós mondta meg a sírva tébláboló édesanyának, hogy meleg ruhát is pakoljanak – ez a megjegyzés később életmentőnek bizonyult.

A vonat egyenesen a semmi közepére vitte őket: egy volt uradalmi birtok egykori magtárában kaptak „szállást”, fekhelyük szalma volt, egy családnak egy-egy pokrócnyi hely jutott. Hamar munkára fogták őket, tíz kilométeres utat kellett megtenniük ávósok és kutyák kíséretében az állami gazdaságig, ahol sötétedésig robotoltak. A táboron kívüli emberekkel eleve tilos volt érintkezniük, brigádvezetőik csak megbízható elvtársak lehettek. A család dolgozott és próbált túlélni. A ma már hetvenes éveiben járó asszony akkor iskolába járt, bizonyítványt is kapott róla, de nagyon gyenge volt az oktatás színvonala – emlékezett vissza, megjegyezve, a borsósi táborban például egy 18 éves, épphogy érettségizett fiút fogtak be tanítónak a hatóságok.

Évekkel később, Sztálin 1953-as halála után enyhülni kezdett a táborok szigora – a Vecsernyés családot is egy közeli faluba vitték, de ez már maga volt a szabadság a tábori élethez képest.

Puha ágyból a csűrbe

Hortobágyi juhhodály Fotó: Munkatáborok.hu

Kisbirtokos kocsmároscsaládban nevelkedett az akkor 13 éves Hajdú Mária – ma a Hortobágyi Kitelepítettek és Elhurcoltak Egyesületének titkára –, akinek családját négy másikkal együtt hurcolták el a Szeged melletti Ruzsáról – jellemzően öt családot vittek falvanként. 1951. június 23-án hajnali fél háromkor zörgették fel és állították fal mellé őket a rendőrök, kétnapi élelmet csomagolhattak, meg ami a kezük ügyébe került, és már szállhattak is fel a marhavagonokra.

Hajdúék nem tudhatták, hová viszik őket, de a málenkij robot közeli réme és a keleti útirány alaposan rájuk ijesztett.

Végül Tiszaszentimrén szálltak le, és az állami gazdaság kocsijai vitték őket az egykori Návay-birtokra, a puszta közepébe. A magtárban kaptak szállást, százan – fiatalabbak, akik fel bírtak mászni a létrán – az emeleten, százan a földszinten. Másnap már vitték is őket a rendőrök aratni, a kora reggeltől késő estig tartó robothoz egyetlen tál ételt és kenyeret kaptak, a kemény munka alól csak a kisgyerekek és a nagyon öregek mentesültek. Később vályogházakat építtettek velük emeletes priccsekkel.

Hajdú Mária kamaszként már tudatosabban élte meg az eseményeket, arra is emlékszik, a táborban közvélekedés volt, hogy „a hatalomra került kommunisták ezzel állnak bosszút az elhurcolt zsidókért”. Igen vegyes társaság jött össze: az ország egész területéről kerültek oda emberek, diplomások, mérnökök, tanárok, tisztek és parasztok. Főzni is a táborlakóknak kellett, ehhez minden felszerelést, főzőeszközt havi 250 forintos bérükből kellett megvásárolniuk (egy átlagos munkás keresete bőven 1000 forint fölött volt ekkor), ruhát is így szerezhettek.

Embertelen körülmények

Oktatást Hajdú is kapott: nyolc osztály egy teremben, egy tanítóval, képzelhetjük, milyen sikerrel – ecsetelte keserűen. Aztán őt is munkára fogták, és átélhette a jól ismert kommunista agyrémet: gyapotot termeltek hóesésben, rizst szedtek térdig érő vízben. A munka mellé verés és a legkisebb kihágásért is fogda járt, levelet is csak később írhattak az otthon maradottaknak, havonta egyet. Sokan meg is haltak: volt, aki megpróbált megszökni, és lelőtték, de a legtöbben a betegségek miatt, mert orvos csak havonta egyszer járt a táborban, és csak akkor utalta be az embert a karcagi kórházba, amikor már élet és halál között lebegett. Legalább tizenöten nem tértek haza a táborból, köztük sok gyerek, máig nem tudni, hová földelték el őket a tiszaszentimrei temetőben. „Nem tekintettek bennünket embernek. Mi is, ők is azt hitték, hogy örökre itt maradunk” – mondta.

Csecsemőtől aggastyánig

Bánhidi Attilát tízévesen, 1952. június 24-én vitték el családjával – szüleivel és hatéves öccsével – együtt Miskolcról. Bánhidi egykori katonatiszt édesapja akkor már teherautó-sofőrként dolgozott, a család egy ház padlásszobáját bérelte. Nekik szerencséjük volt, amikor az ÁVH-sok jöttek, mert a holmijuk nagy része a nagyszülőknél volt Fehérgyarmaton, a kézi motyót könnyebb volt összekapkodni az erre kapott félóra alatt – bár a rendőrök még abból is kiszedték, ami megtetszett nekik. Teherautóval mentek, majd bevagonírozták őket, de a Szovjetunió helyett végül „csak” a hortobágyi Borsósra kerültek. Ötszáz embert hurcoltak oda Miskolcról, volt katonatiszteket, értelmiségieket, egy alispánt is, azaz a városi elitet; pár hónapos gyerektől a kilencvenéves aggastyánig mindenkit vittek, de még a véletlenül a lakásban talált albérlőt is.

Nincs irgalom

Amikor megérkeztek a borsósi állami gazdaságba, az ávós kiléptette a volt katonatiszteket, végül az idősebb Bánhidira bökött: az ő dolga lett megszervezni a tábor életét a gépszínben és a később épített vályoghodályokban, ahová költöztették őket. Fűtés nem volt, de nekik ’52-ben már kettesével jutott egy-egy vaságy (el lehet képzelni a levegőt, főleg télen – fűzte hozzá keserűen), és annyi „rakodótér”, ami az ágy alá befért az elhozott holmikból, már ami megmaradt az újabb ávós zabrálás után. Az idősebb Bánhidi felügyelete alatt latrinát ástak, a gépszínben pedig óriási tűzhelyet alakítottak ki, ahol a rögtönzött konyhai személyzet főzhetett – reggel cikória-pótkávét, vacsorára teát, ebédre pedig amit az amúgy is áruhiányos faluból be tudtak szerezni csekélyke bérükből – már ha épp dologidő volt, és kerestek. Ha nem volt, koplaltak, csakúgy, mint a munkaképtelenek és az öregek, akiket végig a többiek irgalma tartott el. Az orvosi ellátás csapnivaló volt: bár kéthetente jött egy orvos Debrecenből, nem szívesen segített rajtuk, Bánhidi édesanyja is csak a családon keresztül kapott penicillint a tüdőgyulladására. Sokan meg is haltak:

döglött patkány került a kútba, a tífusz rengeteg embert elvitt, olyan is volt, aki öngyilkos lett.

A mai napig nem teljes az áldozatok listája, hiszen csak ’89 után volt szabad ezzel foglalkozni. Az ávósok legfeljebb számokat küldtek a központba, neveket nem – nem kellett elszámolni az emberekkel, bár a tizenkét táborban legalább százan meghaltak.

Rizsaratók Mihályhalmán 1953-ban, Flummer István kitelepített titokban készített felvétele Fotó: hbml.archivportal.hu

A temetésekre a táboriaknak nem volt szabad elmenniük, még a házastársnak, a gyereknek sem, Bánhidi édesanyját sem engedték el az édesapja utolsó útjára, az erről szóló levelet is csak a gyászszertartás után kapta meg, amikor már késő volt.

A friss táborlakók már az érkezésük utáni első reggel ízelítőt kaptak a munkából: a rendőrök kihajtották az embereket borsót szedni – ami már kipergett, így a földről kellett összeszedni. Volt, aki később a falu asztalosműhelyében dolgozhatott vagy építőbrigádban. A falusiak sokáig azt hitték, köztörvényes bűnözők a borsósiak. Dolgoztak vasárnaponként is,

volt, hogy az ágyból gumibotozták ki az öregeket, betegeket a földekre.

Kivéve néhány volt bankárt, akik valahogy elérték, hogy ne kelljen dolgozniuk, és valami rabbifélét, akinek külön hordták az ételt Debrecenből. A gyerekeknek szerveztek valami iskolafélét, az elhurcoltak között voltak tanítónők, ők vállalták a tanításukat, bizonyítványt a közeli „szabad” iskola adott nekik.

Bánhidiéknak szerencséjük volt: a gyerekek hamar, négy hónap után szabadultak, miután a nagyszülők valahogy kijárták, hogy kiengedjék őket. Hozzájuk kerültek Fehérgyarmatra, a szülők azonban a táborok bezárásáig Borsóson maradtak.

Tönkretéve egy életre

És hogy milyen volt az élet a tábor után? A túlélők vagy a semmire értek haza, vagy haza sem térhettek, mert addigra a kommunista államhatalom már elkobozta az otthonukat, sőt a településről is kitiltotta őket. A későbbiek során is sok diszkrimináció érte őket a kitelepített múlt miatt, amelyről a gondos elvtársak mindig tájékoztatták az iskolát, a munkahelyet, ahová megpróbáltak bejutni. Kettes-hármas jegynél jobbat nem kaphattak, sokáig csak a legrosszabb munkákat végezhették: nem véletlen, hogy az egyesület körülbelül 700 volt táborlakójából alig egy-két tucatnyi tudott diplomát szerezni, és ők is évtizedes hátránnyal indultak az életben. Mari Albertné, Hajdú Mária és Bánhidi Attila így szerencsés kivételek, akik hosszú évek szívós munkájával behozták ezt a kényszerlemaradást.

Mellőzöttség és szegénység

Azt ugyanakkor mindhárman hangsúlyozták: a legfájóbb számukra az, hogy a tankönyvek sem emlékeznek meg róluk, és a köztudatban sincs benne a történetük – az ő tragédiájukért valahogyan nem kapkodnak sem a filmesek, sem a regényírók.

Ráadásul a kitelepítettek a mai napig nem kaptak semmiféle kárpótlást, ellentétben más tragédiák túlélőivel; miközben a rendszer által elnyomva a legtöbben nagyon alacsony keresettel mentek nyugdíjba, egy csekély nyugdíj-kiegészítésen kívül semmit nem sikerült az egyesületnek kiharcolnia számukra elkobzott vagyonukért, elvett éveikért. Sokuknak vidéki kisnyugdíjasként télire tüzelőre sem futja, vagy arra, hogy gyógykezeltessék azokat a maradandó betegségeket, amelyeket a hosszú kényszermunkaévek okoztak. Róluk – az ilyen évfordulókon kívül – megfeledkezett az ország.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »