Huszonhat éves kutatás eredménye: A meg nem írt történelem nem létezik

A könyvet az Impressum Polgárok Egyesülete szervezésében tegnap este mutatták be a helyi Tájház alkotótermében.

Guszton András, a kötet szerkesztője köszöntőjében emlékeztetett arra, hogy szinte napra pontosan most van huszonhat éve annak, hogy Ágoston András, az akkori VMDK elnöke mind a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiánál, mind pedig a Magyar Tudományos Akadémiánál kezdeményezte a magyarokkal szembeni háború végi népirtás addig titkolt kérdéseinek tisztázását: – Akkor a magyarságot felébresztettük ezzel, évről-évre szaporodtak a megemlékezések, emlékhelyek. Egy dolog a fájó; huszonhat év múlt el, és még mindig nem tudjuk egészen pontosan, hogy hány magyarnak kellett odavesznie, és azt sem tudjuk, hogy hol vannak a földi maradványai ezeknek a magyaroknak.

Csorba Béla, a kötet egyik szerzője, aki a szerkesztésben is részt vett: – Mindegyik tanulmányban van valamilyen érdekesség, újdonság, sok olyan kérdés is felvetődött, amit korábban nem ismertünk, de olyanok is, amelyekről elég határozott véleményünk volt. Olyan kérdést taglalnak ezek a munkák, amelyek a vajdasági magyarság minden rétegét valamilyen módon érintették az elmúlt években, évtizedekkel ezelőtt.

Matuska Márton a második újvidéki razziát dolgozta fel tanulmányában: – A közel ötven esztendő, amely a vérengzés és a nyilvánosságra hozatala között eltelt, megtanított mindannyiunkat arra, hogy hogyan kell kezelni ezt az ügyet. Ezeket a könyveket, amelyek erről a témáról jelentek meg, egy központi szervnek kellene átvennie. Ám szerencsénkre a verbászi kötődésű, budapesti Cseresnyésné Kiss Magdolnának köszönhetően nagyon sok könyv tudott megjelenni.

A tavalyi tanácskozást megelőzően látott napvilágot Pintér József Szennyes diadal című monográfiája, amely a szenttamási magyarság 1944/45-ös tragédiájába nyújt betekintést. A könyvbemutatón a szerző azt is kiemelte, hogy az ottani vérengzés példátlan, és hogy a szenttamási tettek szinte sehol sincsenek úgy megörökítve, mint ahogyan a nép emlékezete megőrizte, és mint, ahogyan ezt ő lejegyezte. Miután hozzájutott néhány péterrévei adathoz is, elkezdte ezek feltárását is.

Az óbecsei eseményeket Kiss Igor kisebbségkutatói szociológus szemléltette, hiszen Óbecse sok más településhez hasonlóan fehér folt az 1944/45-ös viktimológiai kutatások terén: – Óbecsén a kutatásaim alapján jelen pillanatban 209 áldozatot ismerünk név szerint. Amit mindig is tudtunk, hogy a legvéresebb történések az óbecsei városi színház falai között, annak pincerendszerében történtek. Vannak olyan személyek, akik már azt gondolják, hogy ez az 1944/45-ös téma itt a Délvidéken már közhelyes, pedig nem lehet elégszer beszélni róla, és még mindig nem vagyunk a végén, holott 26 év munkája van mögöttünk.

Részletes kronológiát állított össze Ternovácz István, amelynek alapján áttekinthető az a folyamat, amely a kezdetektől indult meg, 1990-től egészen a közelmúltig. Tanulmányában több oldalról világít rá a 44-es magyarirtással kapcsolatos nemcsak a magyar-magyar, hanem a magyar–szerb vitákra. A könyvbemutatón a jelenleg aktuális eseményekről, valamint a békében történő egymás mellett élés kérdéseiről, lehetőségeiről beszélt a szerző.

A tanácskozást, valamint a könyv megjelenését a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkárság, valamint a Bethlen Gábor Alap támogatta.

Ádám Csilla


Forrás:vajma.info
Tovább a cikkre »