Húsz százalék nyolcvan ellenében

Amit ugyanis, végletes túlzásokba és önáltatásokba esve, „polgári engedetlenségnek” és „forradalomnak” neveznek, az maga a kormánybuktatás.

Túl van az ország a nagy attrakción, amikor állítólag egyes helyeken öt percre megállt az élet. Az átlagpolgár ebből semmit nem érzékelt, annak ellenére, hogy a liberálbaloldali hírportálok hatásvadász győzelmi online közvetítést adtak a pedagógusok sztrájkjáról, persze kizárólag a sztrájkolók szemszögéből. Az egyik baloldali napilap címoldalán színpadias húzással üresen hagyott kockasávval tüntetett a tanárok mellett, a kormány ellen. Jelezvén azt, hogy mennyire magas politikai árfolyamon számítják még az esélytelen ellenállást is az ellenzéki sajtóban.

Az élet persze nem állt meg szerdán, és furcsa is lenne, mint a szovjet pártfőtitkárok temetése alkalmával: megállunk öt percre, s őszinte könnyek között gyászoljuk Sztálin és Brezsnyev elvtársakat és a magyar közoktatást.
Ám fájó bevallani, de Gallóné, Pukli, Mendrey és a rájuk csimpaszkodó baloldali pártok forradalma érdeklődés hiányában elmaradt.

A tanárok mindössze alig 20 százaléka sztrájkolt. Túlnyomó többségük, 80 százalékuk tanított szerdán, azaz rendes munkáját végezte, és nem ült fel az átlátszó politikai agitációnak. Egy valódi forradalomhoz azonban ennek az aránypárnak éppen a fordítottja szükséges! Vagyis a kisebbség nem vált többséggé, és újra nagy pofont kapott. Az érdektelenség pofonját.

A szocialista pártvezérek a Kossuth téren öt percre néma csendben vigyázzállásba merevedtek. Ezzel önmaguk paródiáját biztosították. Pedig megvolt a hazug felvezetés is. Hogy szegény tanárok „meg vannak félemlítve”. Már 2002 óta ez a baloldali csodafegyver: a félelem. A megmozduláson, nyilván a reszkető félelem hatására, az egyik tanár egy ló közismert testrészét ajánlgatta a kormányzat figyelmébe.

A vehemens mozgalmárokról inkább el lehet képzelni azt, hogy a visszahúzódó, munkájukkal törődő tanárkollégákba belekössenek, és addig kapacitálják, amíg ők is a munkabeszüntetést támogatják. Sőt, olyan jelzések is érkeztek egyes tanárok részéről, hogy jó lenne, ha a diákok is jeleznék szolidaritásukat.

Legalább az ostobaság szimbólumával, a kockás inggel, vagyis hát az lenne a legmegfelelőbb, ha be sem tennék a lábukat az iskolába. Szintén forradalmat ütő tény, hogy az ellenállás gócpontjaként elhíresült Teleki gimnáziumban nagyjából a tanárok egyharmada támogatta csak a sztrájkot. Ami azért jelzésértékű, mert pár hete még sokkal többen felültek az oktatás elleni uszító beszédeknek.

Ám a szakma fene nagy féltése közben, amikor már a sokadik pontokba szedett követelés olvasásánál tart az állampolgár, rájön, hogy mégiscsak azok a piszkos anyagiak dominálják a követeléseket. A gazdasági önállóság követelése mindig napirenden van. Aki legalább öt évet tanított egy dörzsölt igazgató vezette intézményben, tudja is, miért. Hajaj, mennyivel lehet így bőkezűbben gazdálkodni, vagy úgy is mondhatnánk, megrövidíteni a fenntartót!

Aztán pár apróbb követelés még, amelynek teljesülésére egy nagyjából 50 százalékos fizetésemelés után, a józan ész és a tárca nem sok esélyt kínál: minőségi bérpótlék fizetése, egyéb keresetkiegészítés. Amíg volt a minőségi bérpótlék, addig nem kevés vitára adott okot, hisz a sok objektív tényezőt esetenként felülírhatta egy szimpla szubjektív vezetői vélemény a beosztottról.

A közoktatásnak a használható tudás átadása a feladata. Ennek a használható tudásnak a definiálása pedig semmiképpen nem annak a szereplőnek a joga, akinek nincs meg a kellő tudása és ismerete ennek megállapítása terén. Furcsa lenne, ha maguk a diákok határoznák meg, hogy mit kell tanulniuk. Nevetséges dolgokat hoztak fel, hogy az iskola nem az életre készít fel: nem tanítják meg őket csekket befizetni.

Van egy rossz hírem: mivel gimnazisták, és vélhetően közel az érettségihez, már legalább 10-11 éve tanítják őket erre. El kell tudni olvasni a csekket, és bírni a kézírás képességével. És rendelkezni kell a befizetendő összeggel. Azt pedig felnőttkorban kellő tudás nélkül elég nehéz lesz megszerezni. Az általuk említett állásinterjú sem arról szól, hogyan tudod eladni magad. Tudás nélkül önmagában ez kevés.

Az élet elég kemény tanítómester, kevés lesz arra hivatkozni, hogy nem tárgyi tudással jöttem, hanem érvelni szeretnék. Most könnyű azt rikácsolni, hogy ne magolni kelljen, hanem tudjunk érvelni. Érvelni csak az tud, aki rendelkezik kellő hivatkozási alappal. Így azt az érvelésüket sem lehet elfogadni, hogy szabadon választhatók legyenek a tanárok.

Az egyértelműen kiderült, hogy az elégedetlenkedők nem az oktatás létező vadhajtásait szeretnék lenyesegetni, javítani a minőségen, építő ötletekkel előállni. Ugyan, nem pislákol bennük a konstruktív párbeszéd szikrája sem. A szakszervezetek ignorálják a párbeszédben való részvételt, hiszen teljesen más a céljuk. Amit ugyanis, végletes túlzásokba és önáltatásokba esve, „polgári engedetlenségnek” és „forradalomnak” neveznek, az maga a kormánybuktatás.

Fontos cél, meg kell hagyni. De se nem legitim, se nem reális, se nem legális. Egy: ahhoz bizony nem húsz-, hanem (legalább!) nyolcvanszázalékos támogatottság kellene. Kettő: kormányt a parlament választ, parlamentet pedig mi mindannyian, négyévente. Nem Gallóné, nem Pukli és nem a többi önjelölt operettforradalmár! Három: a szabad választásokat nem írja felül pár ezer bepalizott pedagógus munkabeszüntetése. Szóval sürgősen vissza kell térni a politikai legitimáció talajára, amiről legközelebb 2018-ban lehet majd törvényes úton dönteni.

Papp Viktor

a szerzőpedagógus


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »