Húsvéti népszokásaink

Húsvéti népszokásaink

„Mi a locsolás szimbolikus jelentése?” Kérdésünkre rögtön érkezik a válasz: „Termékenységvarázslás!” De gondolkozzunk csak el, és ne higgyünk utánajárás nélkül az efféle könnyű válaszoknak. 

Freud óta a szimbólumokat, népszokásokat, népdalok jelképeit előszeretettel, és szinte megfellebbezhetetlenül vezetik vissza (és azonosítják maradéktalanul) az ember állatias ösztöneivel, állatias részével. (Az „állatias”-t itt nem kell feltétlenül pejoratív értelemben vennünk, egyszerűen azon részünkről van szó, amely az állatokkal közös bennünk. Test, létfenntartás, szaporodás… stb.) A locsolás termékenységvarázslással való azonosítása is kissé ilyennek tűnik, minthogy a „termékenységet” általában a szaporodással, gyermeknemzéssel és – szüléssel azonosítjuk, ilyen értelemben használjuk. A „varázslásról” pedig valami olyasmi jut eszünkbe, mint „babona”, „hiedelem”.
 
Pedig nem csak földi termékenység létezik, hanem égi termékenység is! És ha ezt értjük a termékenység szó alatt, továbbá a varázslást kicsit magasabb módon értelmezve az eget a földdel összekötő szertartásként, az ember eredeti lényegét felidéző ceremóniaként fogjuk fel, talán máris újabb értelmezéseit nyerhetjük e régi húsvéti rítusunknak. 
 
Jelen cikk nem tér ki a locsolás néprajz-történeti hátterének, eredetének kutatására és elemzésére. Ehelyett inkább párhuzamaira, analógiáira szeretnénk összpontosítani és felhívni a figyelmet röviden, azzal a szándékkal, hogy a locsolás fent említett eredeztetésével ellentétben (jobban mondva e mellett) annak szakrális, ceremoniális voltára is rávilágítsunk. Lássuk tehát, miféle rejtett szimbólumokat őriz, és miféle rejtett szakrális rendbe illeszkedik a mi locsoló hagyományunk! 
 
Egyrészt nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ez a szertartás mennyire hasonlít a kereszténység egyik szentségeként ismert és gyakorolt vízzel való megkeresztelés hagyományához. A vízzel való megtisztulás a kereszténységben Keresztelő Szent Jánostól eredeztethető, aki bűnbocsánatra, bűneink súlyos ólomköpenyének levetésére buzdított mindenkit, így a keresztelkedés a bűnbocsánat, és az új, tiszta, makulátlan „köpeny” felvételének rítusává vált. Ugyanígy utal megtisztulásra, megújulásra a húsvéti locsolkodás. És mindez a tavasz kezdetén, Húsvét ünnepköréhez kapcsolódón. Mi más lenne ez a szokás, ha nem a bennünk lévő, virágba borulni akaró új ember, az örök, új élet jelképe? És, mint tudjuk, ezért cserébe a leányok tojást adnak. (Itt tegyük hozzá: tulajdonképpen minden tyúk aranytojást tojó tyúk. Gondoljuk csak el; hát nem aranytojás az, amely egy kis magért és egy kis kapirgáló udvarért cserébe minden nap újra és újra születik, folyton újként, ám mégis ugyanúgy, ugyanabban a formában, változatlanul, nap nap után?) A tojás kerekségénél fogva a teljességet, az öröklétet, az egységet jelképezi, „aranytojásságánál” fogva pedig az örök megújulást, az örök tavaszt, az örök kezdetet jelképezi. (És óvatosan, anélkül, hogy túlmagyarázással rontanánk meg a nemek ésszel fel nem fogható misztériumát: ezek után már talán az sem nagy ördöngösség, miért locsolnak általában a fiúk, illetve miért a lányok ajándékoznak tojást. Hiszen az öntözés, a szükséges energia származik a férfi nemtől. Melyet befogadva, a szűzies virágból kikerekedett nő gyümölcsöt terem, egy kis kerek világocskát, mely a tojás, a kis teremtmény, a kis kezdet, melyben az örök kezdet lenyomata van.) Ilyen értelemben a locsolás és hímestojás-ajándékozás együtt a világ megújulására, a hajdani teremtésre és az eljövendő új életre emlékező rítus, mely a tavaszi megújulás ölén és a húsvéti ünnepkörrel analógiában, a világ ciklikus megújulására emlékezik, és ennek az égi törvénynek harmóniájára hangolja az ember életének húrjait. (Ez magyarázatot adhat arra is, miért van, hogy egyes vidékeken keresztelői ajándék is a hímes tojás. Ekkor kezdi meg ugyanis az újszülött égi, lelki életét is.)
 
A festett, írott tojások mintáinak egytől egyig megvolt a jelentésük is. Ma már ezek sajnos az idő homályába vesztek, csupán néhány jelentés maradt fenn. Érdekességképpen bemutatunk néhányat:
 


 

A gereblyéket ábrázoló tojás azt jelentette, a leány becsüli a legény szorgalmát, dolgosságát

 

 

A cserelapis formával akaraterejét dicséri

 

 

A csigamotívumok pedig arra utalnak, lassúnak, teszetoszának gondolja a legény közeledését

 
Már kevésbé ismert, de gyönyörű szokás volt még a hímes tojásokkal kapcsolatban, amikor két ifjú leány, vagy legény barátságot akartak fogadni. Ekkor „tojáscserét” csináltak. Így olvashatjuk ezt Kallós Zoltánnál: „A tojáscsere pillanatában a hímes tojást mindkét jelölt a jobb kezében marékra fogja, a kisujjukat pedig egymás ujjába kulcsolják. A kiválasztott keresztszülő azután felemeli jobb kezét, és elvágja az összefogódzók kezét a következő mondás közben: »Ezen a világon legyetek mátkások (ha fiúk: komások) s a másvilágon testvérek.« Ettől kezdve a tojásváltó gyerekek nem tegezik egymást, hanem kendezik. Kend mátka vagy Kend koma szólítják egymást, még az öt-hat éves gyermekek is! Ez életre szóló barátságot jelent, együtt játszanak, együtt járnak dologra, fuvarozni, mulatságba. Később pedig komákká és egymás násznagyaivá is válnak. A fiú és leány közötti tojáscserélők megszólítása a következő: mátka, megfelelője vésár, a komáé pedig vérje. A két utóbbi valószínűleg vérrokonságra utaló kifejezés. A leány és legény között ilyen módon kötött barátságnak nagyon sok esetben házasság a vége.”
 
Ápoljuk hát húsvéti locsoló hagyományukat is, hiszen a növény is meghal gyökerek nélkül, hát miért ne lenne ez így a mi gyönyörűen virágzó magyar kultúránkkal is? Csak annak a népnek van jövője, amely a múltra építkezik.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »