Hottentotta brazilok

Hottentotta brazilok

Van abban valami nyomasztó, amikor az ember egy hosszú út előtt arra ébred, hogy a légitársaság hajnalban üzenetet küld, amelyben közli, hogy a háromból a második járat késése miatt nem érhető el a harmadik, ezért három napot esetünkben New Yorkban kell vesztegelni. New York remek hely, csak éppen nem annak, aki Rio de Janeiróba akar menni, ahol van olimpia, másutt pedig nincs. Végül újabb értesítés jön, nyugi, nem lesz késés, ami igaz is, Londonban ugyanis már az fogad, hogy törölték a járatot, és törölt járat ugyebár nem tud késni. Így lesz új az útvonal, egynapos útból kétnapos, de a lényeg nem az út, hanem a cél, de most duplán jó megérkezni. Az hamar kiderül, hogy itt a lottó ötössel ér fel olyan embert találni, aki beszél angolul. Már az útlevelet vizsgáló hölgy is csak portugálul tud, rendkívül kedves, mutogatva érteti meg velem, hogy szeretne tőlem kapni magyar jelvényt – szinte mindegyik hivatalnok úgy fest az összekunyerált jelvényektől, mint az egykori szovjet tábornokok –, és rendkívül kedves marad, amikor csalódást okozok neki. A repülőtéren rengeteg sárga trikós önkéntes nyüzsög, ők is rendkívül kedvesek, de arra a kérdésre, hogy beszél-e angolul, mindegyik legfeljebb annyit mond, little, azaz kicsit, és ezzel ki is merül a szókincse, ám rendkívül kedvesen mutatja, menjek kijjebb, ott is keressek sárga trikósokat, azokkal majd boldogulok, és ez így tarthatna akár a világ végéig is.

Ezen persze túl lehet lépni egy mosollyal, ám amikor az erre kiképzett segítő csak portugálul tudja elmagyarázni azt, hogy miként lehet csatlakozni a bonyolult belső információs rendszerhez, azaz megtehetné ezt egy hottentotta is, vele sem haladna kevésbé az ügy, az arcomra fagy a mosoly. Annak a kollégának sem a humorérzéke fejlődött, aki a médiaközpontba akart menni, hajtogatta, hogy press center, aztán felültették egy a média szállítására rendelt buszra, amely elvitte az igen távoli Maracanába, és emiatt lemaradt egy számára fontos eseményről. Akik már egy hete érkeztek, mesélik, a buszvezetők egy része azt sem tudta, merre van az említett press center, az egyikük kétszer is megállt kérdezősködni, mint egy eltévedt turista.

Viszont mindenki tényleg rendkívül kedves, ezek a lelkes, többnyire fiatal lányok és fiúk valósággal szétcsattannak a segítőkészségtől. Mindig mosolyognak, ha csak pillanatnyi tétovaságot fedeznek fel valakin, máris odalépnek hozzá, ő gyanútlanul elkezdi magyarázni a gondját angolul, mire az önkéntes még szívélyesebb mosollyal kér elnézést, mert nem érti. Maradnak ennyiben, és nincs is gond: a vendég nem járt rosszabbul, mint volt előtte, az önkéntes pedig elégedett lehet, hiszen azért állították oda, hogy segítsen. És ő igazán megpróbálta.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 08.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »