Hőseink – a bordeaux-i magyar futballcsoda nyomában

Hőseink – a bordeaux-i magyar futballcsoda nyomában

Ott folytatták, ahol Szentpéterváron abbahagytuk – olvasom a Jégkorongblog hivatalos közösségi oldalán. Pontos mondat. Ahogy az is pontos lenne, hogy: ott folytattuk, ahol a Norvégia elleni pótselejtezőkön abbahagytuk. Az ugyanis, ami a magyar labdarúgó-válogatott első Európa-bajnoki mérkőzésén Bordeaux-ban történt – Magyarország–Ausztria 2-0 –, mindenképp egy kivételes folyamat újabb, roppant fontos és egyben rendkívül örömteli állomása.

Talán markánsabban is indokolt fogalmazni: fantasztikus, szenzációs, lélekemelő állomása.

Nem véletlen, hogy minden magyar ember boldog most, akit kicsit is érdekel a futball, sőt rengetegen lelkesek azok közül is, akik azt sem tudják, hogy a labda gömbölyű. Mindig mondom: a legnépszerűbb csapatsportoknál erősebb, hatékonyabb identitásképző erő napjainkban aligha létezik.

2015 végén három válogatott volt versenyben az év csapata címért. A kevésbé szem előtt lévő női röplabdázók, a Krakkóban A csoportba emelkedett jégkorongozók és a harminc év után először világversenyre kijutott labdarúgók. Hokibolond vagyok, a megszállottak közül, nincs hetem a szezonban, mely meccs nélkül telne, mégis az Európa-bajnoki résztvevőkre voksoltam volna, ha nekem is osztanának ilyenkor szavazólapot. A két teljesítményt közel azonos értékűnek tartottam, de volt két egyéb okom. Az egyik az idő: 1986 iszonyú régen volt, generációk nőttek fel azóta. A másik izgalmasabb: a labdarúgó-válogatottnak át kellett végre lépnie a múlt egyre nyomasztóbb és torzabb árnyékát, és szakítania kellett a sok-sok rossz rutinnal és ballaszttal, ami rendre megakadályozta abban, hogy sikerüljön megtennie a legnagyobb lépéseket.

Bizalom és önbizalom nélkül képtelenség futballozni, eredményt elérni. Márpedig évtizedek sora tett arról, hogy ezekből szinte semmi ne maradjon.

Ez volt a meghatározó különbség: a szubkultúra jégkorongozók iránti szeretete – ide értve azokét is, akik írnak és véleményt mondanak róluk – teljes és töretlen, minimum az első aranygeneráció ezredforduló környéki színre lépése óta. “Soha nem letört és nyomorult a magyar szurkoló – írtam néhány hete, Hőseink című szövegemben, az 5-2-es Magyarország–Fehéroroszország után. – Kritikus lehet, vagyunk már jók annyira, szomorú is, de számonkérő és ellenséges soha.” Ehhez képest a labdarúgóknak egészen más kultúrkörnyezetből indulva kellett megcsinálniuk magukat. A számonkérés és az ellenségesség velük szemben nem a nyolcvanas években kezdődött. Sokkal korábban, és nem a semmiből jött, az általános romlás és pusztulás következményeként alakult ki. Magától értetődő módon: egy olyan országban, amely valaha a világ legjobbja volt – annak ellenére, hogy nem sikerült vb-t nyernie 1954-ben, –, lehetetlen hozzászokni az ostoba évtizedekhez, a rettenetes kudarcokhoz, a pusztuláshoz, a semmittevéshez, a lébecoláshoz, az akarattalansághoz. 1978, 1982 és 1986 sem volt már diadalmenet – a kelleténél jobban emlékszem azokra az 1-2-es, 0-4-es, 0-6-os vereségekre –, és ami utánuk következett, egyenértékű volt a végromlással, az eljelentéktelenedéssel, az elérdektelenedéssel.

A selejtezősorozat eredményei, Norvégia kétszeri legyőzése, a 2016. június 14-ei orbitális diadal ebben a kontextusban értelmezendő. Az itt mellékes, hogy némi fanyalgás még Dárdai Pál színre lépése, majd a pótselejtezős dupla diadal után is maradt. Hogy sokan tartották fontosnak furton-furt hangsúlyozni: ha nem bővítik a mezőnyt huszonnégy csapatosra, ott sem lennénk Franciaországban. Hogy még most is akadnak marginális, minimális figyelemre sem méltó alakok, aki a politikát idekeverve hőbörögnek ostobán. Hogy a szurkolók között vannak csoportok, akikkel nem muszáj közösséget vállalnunk. Ez mind lényegtelen.

A lényeg más. A lényeg sokkal jelentőségteljesebb az apró zajoknál-zörejeknél. A lényeg így foglalható össze: a munka és az elszántság megtermi a gyümölcsét.

Ha innen nézzük, a virtuális szavazatom, melyről e szöveg elején beszéltem, jó helyre került volna. A futballisták ugyanis ezzel a 2-0-val most még az etalon hokisokat is felülmúlták, minthogy már első meccsükön megszerezték azt a győzelmet, melyet örökös kedvenceimnek csak hatodjára sikerült összehozniuk Szentpéterváron.

Ráadásul hogyan!

Egy nálunk jóval esélyesebbnek tartott, magasabbra értékelt játékosokból álló, a selejtezők során sikert sikerre halmozó, ott veretlenül zárt Ausztriát múltunk felül. Nem hősiesen védekező és nagyritkán kontrázó kicsikként – ahogy Izland pontot lopott Portugáliától –, hanem taktikus, fegyelmezett, intelligens és célratörő játékkal. Úgy, hogy labdabirtoklásban közel voltunk az egálhoz, többet próbálkoztunk, többször találtunk kaput, több ziccerünk volt, több formás-fantáziadús támadást vezettünk. Idegekkel is jobban bírtuk. És el ne feledjük: két góllal többet szereztünk.

Ki lesz a Leicester az idei Európa-bajnokságon? – kérdeztem az Eb előtt. Elképesztő, de: egyelőre mi vagyunk azok. Még inkább azok lehetnénk, ha lett volna taktikánk arra is, mi a teendő, ha az ellenfél totálisan összeomlik. Mészárlás lett volna a vége, ha higgadtan végigvisszük az utolsó akciókat.

De ne legyünk telhetetlenek. Azért sem, mert kereken 50 – igen: ötven! – éve nem értünk el ilyen eredményt. Komoly csapatot az 1966-os világbajnokságon vertünk utoljára – Bulgáriát és Brazíliát –, a harmatos Salvador 1982-es kinyírása és a gyengécske Kanada 1986-os legyűrése gyógyírként sem volt jó semmire. Csak úgy mondom: 1966-ban születtem.

Adódna most, hogy amint múlik az eufória, szerénységre, óvatosságra intsük magunkat. Attól, hogy mi ünneplünk, és a nemzetköz is egy emberként süvegel meg bennünket, a világ még nem fordult fel fenekestül. Leicesterezés ide, első pozíció az F csoportban oda, nemhogy a torna esélyesei nem lettünk, a továbbjutásért is hatalmasat kell küzdenünk. Láthattuk: Izland sem kutya, és bár a portugálok beragadtak, össze fogják kapni magukat.

Úgyhogy amíg az ország az egekben jár, a csapatnak a földön kell maradnia. De épp ez az, amiben az eddigiek alapján joggal bízhatunk. Az egész folyamat, mely egyelőre ebben a 2-0-ban csúcsosodott ki, arról szólt, hogy a magyar futball azon kivetülése, amit válogatottnak nevezünk, a földön járva jut el A-ból B-be, majd annál is tovább. Nem forradalmat láttunk, nem is csodát – ahogy amúgy Szapporóban, Krakkóban és Szentpéterváron sem –, hanem folyamatos, céltudatos fejlődést. Az úton, amely a bukaresti 1-1-gyel kezdődött, Feröer, Finnország és Norvégia hatszori legyőzésével folytatódott, voltak kanyarok, megtorpanások, de az irány egyértelmű maradt végig. Előbb Dárdai, majd Benrd Storck és stábjaik tudták, mit csinálnak, mit akarnak, mit várnak el maguktól és a játékosoktól. Tudták, mit kell tenniük, mit mondaniuk. És ami a fő, ezt a játékosok is megtanulták, ahogy azt abban a kiváló dokumentumfilmben is láthattuk. No meg ennek a 2-0-nak az alapján is világos lehet ez már mindannyiunk előtt.

Nyilván szó sincs róla, hogy a magyar futball egésze lett többre hivatott és többre képes hirtelen. Nem hiszem, hogy a honi közeg sokat okosodott és színvonalasodott az utóbbi években. A magyar válogatott elszakadt most ettől a kultúrától kicsit. Magasan fölébe emelkedett, minden tekintetben. Ez azonban nem baj. Valahol el kellett kezdődnie valaminek, és ezen a valamin látszik, hogy tán folytatása is lehet.

Ha tényleg folyamatról van szó, miért ne lehetne?

Az európai futball változásai a kezünkre játszottak. Nem a döntő mezőnyének bővítésére gondolok – inkább a mezőny jellemző bővülésére. Hogy mi a differencia? Az, hogy a labdarúgás olyan szinten vált nemzetközivé, ami teljesen átrajzolta a nemzeti válogatottak térképét. A legjobb és a közepesen jó bajnokságok nemzetközibbek nem is lehetnének, mindenhonnan érkeznek játékosok, akik magasabb szinten pallérozódnak, így egykori kicsik sokasága emelkedett a középmezőnybe. Ma úgy néz ki: először is van Németország és Spanyolország, majd utánuk jön egy több mint harminccsapatos közép, erősebbekkel – Olaszország, Franciaország és társaik – és kevésbé erősekkel, és utóbbiak listája egyre hosszabb.

Ebbe a körbe kerültünk tehát be mi is – nem egyedül, velünk tartottak az északírek, az albánok, a walesiek, a szlovákok és még sokan, de ezúttal például lemaradtak a bolgárok, a görögök, a szerbek, a bosnyákok, a dánok, sőt az eredendően a közép élén otthonos hollandok is –, és ez az a kör, ahol bárki megfoghat bárkit.

Egyszerre könnyen és nehezen. Könnyen, mert senki sem verhetetlen. Nehezen, mert száz százaléknál kevesebb semmire sem elég.

Ez volt a legfontosabb lecke, ezt kellett elsajátítani, ez nem ment rém hosszú időn át: a száz százalék a minimum. És ez az, amit milyen jó lenne nem elfelejteni soha többé.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »