Hőseink

Hőseink

A magyar jégkorong-válogatott 77 év után meccset nyert az A csoportos világbajnokságon. Fehéroroszországot vertük 5-2-re szombaton. A tett történelmi, a siker példátlan. Még nincs vége a tornának, mégis elmondható: ismét hozták a mieink a maximumot. Bizony, a maximumot, minthogy a bent maradás – ami még nincs meg, így van miért körmöt rágnunk és infarktust kapnunk a csoportkör hátralévő két-három napjában – nem 100 százalékot jelentene. Annál többet. Igen: ilyen furák a matematikai sajátosságok ebben a különös sportágban. Itt 100+ százalék is van, mint rendszeresen szoktuk is hangsúlyozni.

A világbajnokság előtt azt írtam, nem bocsátkoznék jóslatokba most. Másodszor járunk a nagyok közt – mármint a modern érában –, nincs értelme szemtelenkedni, hiú ábrándokkal vacakolni, maradjunk annyiban: minden idők legjobb magyar válogatottja utazhatott Szentpétervárra, és hogy ez mire elegendő, meglátjuk. Néhány nappal később, amikor jöttek a vereségek menetrend szerint, ám eközben a világ rácsodálkozott a szurkolói kultúránkra – különös tekintettel a hátborsództató meccs végi Himnusz-éneklésekre –, akkor arról is elmélkedtem, hogy szép, hogy ekkora a felhajtás a közönség körül, de “mielőtt még túlságosan meghatódnánk magunktól – és elúrhodna rajtunk a kevélység, aminek vannak ám jelei –, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez mégiscsak sport és mégiscsak világbajnokság. Úgyhogy kedden este verjük csak meg a franciákat. Az egyáltalán nem elérhetetlen bent maradás esélyeinek fenntartása mellett azért is, hogy a csapat és a jégkorong hadd legyen ismét legalább annyira fontos, mint a szurkolóink és az ő fantasztikus hírük a nagyvilágban.”

A franciákat nem vertük meg. Sőt, csúnyán kikaptunk tőlük, 6-2-re. Vannak kultúrák a magyar sportban, amelyek részesei-hangadói – kétkezi drukkerei is – azon az estén és azt követően elsüllyedtek volna a parttalan sopánkodás mocsarában, nem kímélve kedvenceiket sem. Itt is kitűnt azonban, hogy a jégkorong másmilyen. Érdekes isvolt, hogy egyik-másik újságban született pár értetlenkedő újságcikk arról, hogy mekkora ostobaság ünnepelni az ilyen zakókat. Nem érnek annyit azok a szövegek, hogy linkeljem őket, de nagyon is jellemző, hogy drukkerek felháborodottan osztották őket a közösségi médiában, a kifejezés szó szerinti és átvitt értelmében egyaránt.

Ezzel el is érkeztük a kulcskérdésekhez. Újabb fontos adalékok születtek ehhez, érdemes kibontani a lényeget megint.

Hogy lehet az, hogy van egy közösség, egy egyre népesebb szubkultúra, amelyben ha van is kritika – előre mondom, van –, az odaadás, a rajongás hangjai mellett nem hallatszik? Konkrétabban: hogy a csudába lehet nem búslakodni, káromkodni, dühöngeni három, négy és öt maflás után, amelyek közül kettőben ráadásul semmi hősies nem volt?

Elismerem, hogy kívülről nehéz ezt megérteni. A jó hír az, hogy csak kis nyitottság kell, elég óvatosan belekóstolni a tortába, hogy megérezzük az ízét. Alig három momentumról van szó. Az egyik az a sokszor megénekelt körülmény, hogy a jégkorongunknak nem évtizedek homályába vesző legendája van, hanem jelene és jövője. Nem az ötvenes években – amire már nagyszüleink is csak nagyszüleik elbeszélései alapján emlékeznek – volt az aranykor, hanem egy-két évtizede kezdődött, és a szemünk előtt történik. A másik, hogy ez olyan sport – karaktere, dinamizmusa, esztétikája révén –, ami fél szívvel nem művelhető, mert annak biztosan rossz vége lesz. Úgyhogy nincs mese, a lendület és az adrenalin mindenkit magával ragad, aki látja a korongot. Talán azt is, aki nem. A harmadik a könyvünkből indult, és máris szlogenné vált: a mi sportunk nem háború, a mi sportunk fesztivál.

Ebben a világban egyszerűen nem jut hely a nyafogásnak és a fanyalgásnak. Evidens, hogy ezek nem férnek össze a fentiekkel.

A bizalom, a hit és az akarás mindig meghozza a gyümölcsét. Kikapunk Szlovákiától (1-3, nagy meccsen), Kanadától (1-7, bár hősiesen, de simán), a franciáktól (2-6, fájdalmasan), a finnektől (0-3, őrült komoly teljesítménnyel, Vay Ádám csodakapussal) az Egyesült Államoktól (1-5, alaposan)? Öt meccsből nulla pontunk van, a mezőny leggyengébb csapatának látszunk? A kiesés első számú esélyesei vagyunk?

Annyi baj legyen. Továbbra is ünnepelünk. Ünnepeljük, hogy itt lehetünk.

Egyébként meg: még mindig van két dobásunk.

Erre tessék: elkapjuk Fehéroroszországot. Azt a Fehéroroszországot, ahol a jégkorong nemzeti sport, amely az utóbbi két világbajnokságon negyeddöntős volt, amely olimpiai elődöntőben is járt, amely 9. a világranglistán, 10 pozícióval előttünk. Amelynek játékosai a világ második legjobb bajnokságában, az orosz bázisú KHL-ben pallérozódnak.

Elkapjuk Fehéroroszországot, és megelőzzük őt. Innentől nem mi vagyunk a kiesés első számú várományosai. Ők azok. A papírforma is mellettünk szól már. Ők a franciákkal játszanak még, mi a németekkel, mindkettőnk ellenfele erősebb. Ha nem szereznek több pontot, mint mi, bent maradunk.

Persze a papírforma borulhat, tudjuk jól. Szombaton is borult. De mindegy is.

Mondom, a maximum ezzel a történelmi sikerrel már megvan. Mostantól nem az az ukránok elleni szapporói 4-2 – amivel 2008-ban először vívtuk ki a feljutást a modern érában – Minden Idők Legnagyobb Meccse, hanem ez az 5-2-es fehéroroszverés. Bónusz is van: bekövetkezett, amit reméltünk: immár nemcsak a szurkolókról van szó, nemcsak értük rajong kalaplengetve a világ, a finnek ellen sztárrá nőtt Vay Ádám után a csapatunkért és az egész magyar jégkorongért is.

A fejük tetejéről a talpukra fordították a dolgokat a srácok, egy mozdulattal. Oké, többel, öt fantasztikus gólhoz nem egy mozdulat kell.

A magyar jégkorong fejlődése az apró lépésekről szól. Az apró, de gyors lépésekről. Ezekre mindig lehet számítani. Évek óta – és még évekig. Ezeknek köszönhető, hogy soha nem letört és nyomorult a magyar szurkoló. Kritikus lehet – vagyunk már jók annyira –, szomorú is, de számonkérő és ellenséges soha.

Ez az 5-2 ráadásul nem is apró lépés. Ez hatalmas lépés. A bent maradás pedig akkora lenne, hogy abba még bele sem merünk gondolni. Nem is kell. A vasárnap még az ünneplésé, a belegondolás és az izgalmak hétfőn jönnek. Aztán kedden is – a francia–fehéroroszt akkor rendezik –, ha úgy adódik.

Tudják, mi a legjobb? Az, hogy nincs veszítenivalónk. Továbbra sincs. Egyszerű, hogy miért, erről szólt ez a szöveg az elejétől a végéig: a magyar jégkorongszurkoló nem optimista – hanem realista. Amiatt a furcsa hokimatematikai jelenség miatt, miszerint mindig megvan a 100 százalék – és gyakran a 100+ is. A mindig magasabbra. Hozzászoktattak bennünket ehhez a hőseink. Hiszünk nekik, mindig is hittünk, és lám, most is összehozták. Köszönjük. Folytatjuk. Ennyi.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »