„Horthy sorhajókapitány nem habozott, nem tért ki”

Száz évvel ezelőtt vívták az otrantói tengeri csatát, amely a császári és királyi hadiflotta győzelmével ért véget. Horthy Miklós életének, pályájának ez a rövid epizódja is jól érzékelteti, hogy a magyarok többsége nem véletlenül bízott benne. Olyan államférfinak tartották, aki képes kivezetni a megcsonkított országot kilátástalannak tűnő helyzetéből.

A Magyarország történeti kronológiája című négykötetes kézikönyv harmadik kötete (Budapest, 1983) 1917. május 10–16-hoz kapcsolódóan megemlíti a dorogi és a tatabányai bányavidék dolgozóinak sztrájkját. Ugyanakkor egyetlen szóval sem említi az Otrantói-szoros zárvédelme ellen végrehajtott május 15-i támadást, amelynek során az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészete kiemelkedő győzelmet aratott az antant- erőkkel vívott tengeri ütközetben.

A száz évvel ezelőtti támadást végrehajtó osztrák–magyar flottát ez alkalommal nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitány irányította, akinek teljesítményét a marxista történetírás rendre alábecsülte. Jól emlékszünk azokra a gúnyos megnyilvánulásokra, amelyek Horthy tengerészmúltjára, s arra utaltak, hogy Magyarországnak 1920 után már nem volt tengere. A kormányzóról évtizedeken keresztül csak a rosszindulatú elfogultság, a „Horthyról rosszat vagy semmit” szellemében lehetett szólni. A bírálók általában kísérletet se tettek arra, hogy Horthy katonai pályáját, a háborús viszonyok közepette tanúsított magatartását komolyan tanulmányozzák, s annak alapján vonjanak le megfelelő következtetéseket.

Az 1917. májusi tengeri csata közvetlen előzménye az volt, hogy az antant haditengerészete április végétől megerősítette az Otrantói-szoros zárvédelmét, mivel az 1915 szeptemberétől kialakított védelmi rendszert már nem tartották elegendőnek. Ez utóbbi úgy nézett ki, hogy az „olasz csizma” sarkától az albán partokig kijelölt területen hetven kisebb gőzös húsz méter mélységbe leengedett, érintőaknákkal megtűzdelt, egy-egy kilométer hosszúságú halászhálókat vontatott. Ezekkel próbálták megakadályozni, hogy a Monarchia, illetve a Német Birodalom tengeralattjárói szabadon közlekedhessenek, illetve kijuthassanak a Földközi-tengerre. A zárvédelmet ellátó hajóegységeket angol tengerésztisztek irányították, akiknek a főparancsnoka (1917 januárjától) Heenaege brit tengernagy volt.

Hadihajókra halásztak

Az új, megerősített zárvédelemről Csonkaréti Károly hadtörténész Horthy, a tengerész című kötetében (Budapest, 1993) többek között ezt írta: „…hozzáfogtak egy 66 km hosszú, egyenként 2200 méteres, 50 méter mélyre nyúló, szilárd hálórendszer kiépítéséhez, amely az Otranto-fok előtti aknazártól Fano-szigetig húzódott volna. Az acélsodrony hálót több mint 400 bója és 100 horgony rögzítette úgy, hogy a háló felső pereme 10 méterrel került a víztükör alá. Brindisi magasságában 8-10 romboló, a Saseno-sziget körül pedig ugyanennyi naszád látta el az őrszolgálatot. Két hajó megfigyelő léggömbbel cirkált. Délen ugyancsak két léggömb és számos tengeralattjáró-vadász őrködött. […] Ezen a hálórendszeren akadt fönn és tűnt el a cs. és kir. U 30-as tengeralattjáró 1917. március 31-én, teljes magyar tisztikarral, s még a régi rendszerű záron 1916. május 13-án a cs. és kir. U 6, amelynek személyzetét az őrhajók kimentették.”

A döntő ütközet

A Monarchia hadihajói eleinte éjszakai támadásokkal próbálták megsemmisíteni a hálóvontató hajókat, de ezek a kísérletek nem hoztak eredményt. Horthy javaslatára a parancsnokság végül nappali támadás mellett döntött. A nagyszabású akcióhoz három cirkálót (Novara, Helgoland, Saida) és két rombolót (Csepel, Balaton) választottak. Ezek korszerű, nagy gyorsaságú hadihajók voltak, tapasztalt tisztekkel és legénységgel. Szükség esetén rendelkezésre állt a Sankt Georg páncélos cirkáló, valamint több romboló és torpedónaszád. Az ellenség helyzetének, mozgásának felderítéséhez repülőgépeket állítottak készenlétbe.

A Horthy által vezetett flotta május 15-én hajnalban elérte a szétválási pontot, ahonnan a Helgoland jobbra, a Novara balra, a Saida pedig egyenesen folytatta útját. Kora reggel először a Saida találkozott ellenséges őrhajókkal, amelyek közül kettőt elsüllyesztett, egyet súlyosan megrongált. Ezzel csaknem egy időben a Helgoland ötöt küldött a tenger fenekére, hármat pedig harcképtelenné tett. A Novara fél órával később találkozott a Saida által szétugrasztott, felfegyverzett őrhajókkal (halászgőzösökkel). Ezúttal is sikerült öt hajót elsüllyeszteni, és ugyanennyit szétlőni. A három cirkáló összesen tizenkét őrhajót süllyesztett el, tízet pedig ronccsá lőtt. Az akkori katonai morál szellemében a vízbe került, életben maradt brit tengerészeket kimentették és hadifogollyá nyilvánították.

A hajnali órákban a Csepel és a Balaton sem tétlenkedett. Az Adriai-tenger Eliás-hegy alatti részén a Csepel elsüllyesztett egy olasz rombolót, a Balaton pedig két gőzöst, mire a többi elmenekült. Horthyék a „zártörést” sikeresen végrehajtották, az ütközetnek azonban ezzel még korántsem volt vége. Hamarosan egy olasz repülőgép intézett bombatámadást a Novara ellen, de ezt a légvédelem sikeresen elhárította. A három cirkáló ezután tűzharcba keveredett néhány olasz és francia rombolóval, amelyek hamarosan meghátráltak. Fél nyolc körül a cirkálókhoz csatlakozni szándékozó Csepel és a Balaton szembekerült az ellenség három cirkálójával és négy rombolójával. A két magyar hajó ekkor Durazzo felé kanyarodott. Az üldözők élén haladó Aquila olasz cirkáló tűzpárbajba bocsátkozott a Csepellel, amely fél kilenckor egy telitalálattal átmenetileg harcképtelenné tette az olasz hadihajót. Az ellenséges rombolók folytatták a magyar hajók üldözését, de a durazzói parti tüzérség messze hordó ágyúinak lövései miatt nemsokára meghátráltak.

A tengeri csata leghevesebb összecsapása fél tíz tájban bontakozott ki. Csonkaréti Károly könyvében jól nyomon követhetők az események. Eszerint 9 óra 38 perckor a szembenálló felek között mért távolság már csak négy és fél kilométer volt. „Ekkor indult meg mindkét oldalon a leghevesebb tűzharc, az igazi, elkeseredett tengeri csata a három cs. és kir. cirkáló, valamint a két brit cirkáló és az öt olasz romboló között.” Előbb a Helgoland kapott komolyabb találatot, majd a vezérhajó Novara parancsnoki tornya mögé csapódott egy gránát. Ez mérges gázokkal töltötte meg a tornyot és felrobbantotta a közelben tárolt lőszert. A robbanás végzett Szuborits Róbert korvettkapitánnyal, Horthy Miklóst pedig súlyosan megsebesítette. Repeszek találták el a lábát és a fejét. Égő ruháját le kellett szaggatni róla, miközben átmenetileg az eszméletét is elveszítette.

Ekkor a parancsnoki teendőket Witkowsky sorhajóhadnagy látta el, de Horthy hamarosan magához tért és sebesülten, fél fülére megsüketülve ismét átvette a parancsnokságot. Ezután a Saidát is találat érte, amely megölt egy tengerészt, többeket pedig megsebesített. Ezután a Helgoland tűz alá vette a brit Dartmouth-ot, hogy tehermentesítse a Novarát, majd megjelentek a Monarchia tengerészrepülői is, amelyek légi csatát vívtak az ellenséges gépekkel és támadásukkal merülésre kényszerítettek egy tengeralattjárót. A csata kimenetelét a Cattarói-öbölnél tartózkodó Hansa tengernagy is figyelemmel kísérte. A jelentések alapján úgy döntött, hogy a Sankt Georg páncélos cirkálót, valamint rombolókat és torpedónaszádokat küld Horthyék támogatására.

Időközben (körülbelül háromnegyed tizenegykor) újabb, a korábbinál is súlyosabb találat érte a Novarát, amely így mozgásképtelenné, vagyis álló célponttá vált. Úgy tűnt, hogy a túlerőben lévő ellenség a maga javára fordíthatja a helyzetet. A Saida vontatókötélre vette a Novarát, az antant hadihajói pedig újabb támadást indítottak. Csonkaréti szerint ez volt az utolsó roham. „Már ekkor tudták, hogy nagyobb erők közelednek a gyorscirkálók megmentésére, segítségére. Az ellenség 12 óra 7 perckor beszüntette a tüzet, dél felé fordult és Brindisi irányában elvonult.”

Konek Emil, a császári és királyi flotta vezérkari főnöke írta visszaemlékezéseiben: „Amikor késő délután az elesettek holttesteivel, félárbocra engedett lobogókkal, a Novara vontatása miatt lassú meneteléssel, az erődök és a hajók személyzetének üdvrivalgása, a hajózenekarok indulói közepette a cs. és kir. osztag befutott a Cattarói-öbölbe, mindenki tudta, hogy friss örökzöld babérág fonódott a piros-fehér-piros hadilobogó köré…”

A lovagias tengerész

Horthy Miklós az otrantói tengerzár sikeres szétrombolásáért, a tengeri ütközet során tanúsított bátorságáért előbb a hadiékítményes 2. osztályú katonai érdemkeresztet, majd a katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét kapta az uralkodótól. Ez a helytállás nagymértékben elősegítette gyors előmenetelét, amelynek betetőzéseként a háború végére altengernagy és a császári és királyi flotta parancsnoka lett. Emlékirataim című munkájában (Buenos Aires, 1953) Horthy az otrantói ütközettel kapcsolatban többek között ezt írta:

„A háború után a leánycserkészek nemzetközi összejövetele alkalmából Budapesten járt Mark Kerr angol tengernagy felesége és magával hozta számomra férje levelét, aki annak idején az adriai angol hajóraj parancsnoka volt. A tengernagy abban tudomásomra hozta annak a táviratának szövegét, amelyet az otrantói tengeri ütközet után a brit admiralitásnak küldött. Semmi kétség sem fér hozzá – mondja többek között ez a távirat –, hogy az osztrák–magyar cirkálók magatartása egészen rendkívüli módon lovagias volt. Ha valamelyik drifter felvette a küzdelmet és vonakodott megadni magát, a cirkálók nem süllyesztették el, hanem ha már harcképtelenné vált, úszni hagyták. Ez a magatartásuk valóban teljes mértékben megfelel a tengerész lovagiasság tiszteletreméltó régi hagyományainak.”

Szövetséges és ellenséges hadvezetők egyaránt elismerték Horthy teljesítményét. Csonkaréti idézte Richard Scheer német flottaparancsnokot, aki szerint „Horthy sorhajókapitány nem habozott, nem tért ki, hanem egyenesen neki tartott az ellenséges hajóhadnak, hogy hatásos lőtávolságba jusson és onnan végigküzdje a csatát. Horthy ezen elhatározását, jóllehet hajói és ő maga is súlyosan megsérültek, siker koronázta, mert ennek az ügyes és semmitől vissza nem riadó tetterőnek az ellenfél nem tudott hasonló elszántságot szembeállítani…”

Guido Milanesi olasz tengernagy pedig az olaszokra jellemző nyelvi bravúrral fogalmazta meg véleményét Horthyról: „Ővele összeütközni valami régmúlt idő lovagi ízét kölcsönözte a vállalkozásnak, amikor még minden páncél heroizmust, önmegtagadást zárt magában, amikor minden kard hegyén ott csillogott az egyetlen kötelességteljesítés tudata. Biztosak voltunk abban, hogy olyan ellenfél áll velünk szemben, akinek, ha legyőzzük, rögtön kezet nyújtottunk volna…”

Horthy Miklós életének, pályájának ez a rövid epizódja is jól érzékelteti, hogy a magyarok többsége nem véletlenül bízott benne. Olyan államférfinak tartották, aki képes kivezetni a megcsonkított országot kilátástalannak tűnő helyzetéből. Horthy, miként a tengeri ütközetekben, a politikai küzdőtéren sem kímélte magát, s nem rajta múlt, hogy a nagy viharok idején nem sikerült Magyarországot békés kikötőbe kormányoznia.

mho


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »