Hómannak ne állítsunk szobrot, maximum csak a Kockásfülű Nyúlnak

(…) Megérte a történészi karriert felváltani a csinn-bumm cirkuszra, aminek a kultúrdiplomáciát nevezte egyszer?

Annyiban biztosan, hogy sokat tanultam. Nem kezdek sikítozni, ha valaki elém tesz egy Excel-táblázatot, esetleg dologi költségekről beszél. Másrészt 2010 végére, amikor beadtam a pályázatomat, elértem mindent, amit idehaza egy 36 éves történész elérhet. Akkor úgy tűnt, hogy nem tudok érdemben továbblépni, átmeneti témahiányom is volt, így azt gondoltam, meg kell ezt próbálni.

 

Ez azért is érdekes, mert 2008–2009 körül kialakult egy fiatal konzervatív szellemi kör, blogokkal, folyóirattal, karakteres véleménnyel, amelyből aztán 2010 után lett állami – most épp megszűnésre váró – Design Terminál, minisztériumi állások sora és így tovább. Nem volt ciki intézményesülni?

 

A kulturális diplomácia köztes szféra. Nem tekintettem eminensen politikai állásnak, amit elvállalok. És nem is politikai érdekek mentén vezettem az intézetet. Nem éreztem tehát cikinek, meghasonulásnak sem. Egyébként annak idején, amikor barátaim a Konzervatórium blogon ünnepelték csodálatos eszméink győzelmét, néha azért elejtettem:

 

nem szabad elfelejteni, hogy a politikát ezek a kinyilatkoztatások nem befolyásolják.

 

A Design Terminál szerintem amúgy nagyon jó dolgokat csinál.

Ezzel azt is mondja, hogy az értelmiségi körök – köztük az említett fiatal jobbosok – befolyása kisebb, mint azt képzeljük?

 

Bizonyosan. De a hálózat ma is létezik, vannak, akik kipörögtek belőle, vannak, akik ma is aktívan publikálnak, mások a kormányzat környékén boldogulnak. Tudunk egymásról. Az biztos, hogy mindannyian sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak 2010 óta.

 

(…)

 

2010-ben még arról írt cikket, miért szavaz a Fideszre.

Okkal dörgölik az orrom alá újra és újra ezt a cikket. (…)

 

Írna ma ilyen cikket?

 

Nem. (…)

 

A rendszerváltás utáni első miniszterelnök is történész volt.

 

Persze, a kilencvenes évek elején divatos volt történészszakra járni, iszonyatosan magas pontszámmal lehetett bejutni.

Mindenki miniszter akart lenni?

 

Viccesen hangzik, de így volt. 1993-ban, amikor kezdtem az egyetemet, mentünk a folyosón, és azt láttuk, hogy az irodaajtókon – üres irodákén – olyan nevek szerepeltek, mint Für Lajos, Szabad György. Vagy nagykövetek neve, mint Granasztói Györgyé vagy Gergely Andrásé. Tényleg volt olyan íze a dolognak, hogy ha nem tudod még, mi szeretnél lenni, de érdekel a közélet, a történelem szak a te pályád, hiszen az ország vezetői is történészek.

 

Aztán pillanatok alatt kiderült, hogy azok az ajtók bezáródtak, és ezután inkább jogásznak ment, akinek volt esze. Akik meg későn kapcsoltak – azokból lettek a jobbikosok.

 

Ők néhány évvel később érkeztek a történelem szakra, ezért úgy döntöttek, megcsinálják a saját nemzedéki bizniszüket.

A Jobbik egy nemzedéki biznisz?

 

Azt gondolom, igen.

 

Ha már a 2010-es cikkét elővettük, abban a liberális értelmiségnek szánt odaszúrás az volt, hogy aki a Jobbikot akarja megállítani, annak is a Fideszre kell szavaznia, mert csak Orbánék képesek erre.

 

Ez most is így van.

 

(…)

 

A jobboldal mindent megtesz azért, hogy bizonyos emberek bekerüljenek a panteonba, hősökké váljanak. Ezzel felrúgott egy a kilencvenes években még talán létező konszenzust arról, ki a jó és ki a rossz fiú. A másik oldalról meg azt látom, hogy

 

a baloldali értelmiség nem elhanyagolható része beleőrült Orbán Viktor hatalomra jutásába,

és minden, az 1960-as évek óta bekövetkezett historiográ­fiai puhulásra – például arra, hogy a Horthy-rendszer nem volt fasizmus – hisztérikusan reagál és azt felesleges engedménynek tartja. A baloldalon olyan történelemértelmezések jelennek meg, mint legutóbb a hetvenes években.

 

(…)

 

Az 1990-es MDF-plakáton az volt a szlogen: erős parlamentet, erős kormányt, erős forintot. Az üzenet az volt, hogy rendszerváltás lesz, véleményszabadság, azt írsz, amit akarsz, a gyerek járhat hittanra. De a társadalmi többséget nem ezek hozták lázba, hanem a mellé tett ígéret: úgy fogtok élni, mint ők Ausztriában. Legkésőbb az uniós csatlakozás, illetve a nálunk már 2006-ban elkezdődő válság nyomán

 

mindenki számára kiderült, hogy nem fogunk úgy élni.

 

Sokáig biztosan nem, de lehet, hogy sohasem. Önmagában az utolérés szándéka is magában hordozza a frusztrációt: aki hátul van, az mindig érzi, hogy le van maradva.

 

A mérések azt mutatják, hogy a társadalom egyre nagyobb része ábrándult ki az unió­ból.

 

Igen, de döbbenetes módon a relatív többség még mindig EU-párti, noha az állam vezetői meglehetősen szkeptikus hangokat ütnek meg.

 

 

 

Népszabadság – Ablonczy Balázs: Hómannak ne állítsunk szobrot, maximum csak a Kockásfülű Nyúlnak


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »