Hol van már az ezüst nyár?

Hol van már az ezüst nyár?

A nosztalgia ostobaság, de hiába nagy a szánk, az idő múlik.

Vasárnap este elém került a közösségi hálón egy Laux József-dobszóló az Ezüst nyárból, és onnan indulva kóvályogtam kicsit a videómegosztón. Hamar eljutottam a Locomotiv GT 1978-as Aranyalbumáig, hallgattam egy darabig. Nem szólt túl szépen, ezért kisvártatva abbahagytam. A Langer ikrek bátyjának megvolt annak idején ez a dupla, kölcsönadta, nyúztam pár hónapig Kantata típusú mono lemezjátszómon. Az Elfelejtett szó és a Fiú volt a kedvencem. Viszont a Mondj egy dalt azokért, akik nincsenek ittel indul, aminek aktualitásai vannak. Nemcsak Laux, hanem Somló Tamás miatt is, értelemszerűen.

Ilyen ez az idő! A zenében valahogy mindig fontos volt a halál, mindenki ismeri a huszonhetesek klubját, nem kevesen lettek még ikonabb ikonok attól – Janis Joplintól Jim Morrisonon át Jimi Hendrixig és tovább –, hogy korán elmentek. Kamaszként igencsak mélyeket és komolyakat lehetett beszélgetni ezekről a dolgokról, intenzív, igazi, önpusztító életről és hasonlókról. Főként, miután beköszöntöttek a nyolcvanas évek. Az élet jó, de a világ nem, ha elmúlik a fiatalságom, mi marad nekem, mindent beleadok és belehalok, és így tovább. Végül nem így történt, szerencsére, nem ettük olyan forrón a kását, talán még idejében omlott össze a kommunista blokk.

Úgyhogy az önpusztítás többé-kevésbé elmaradt, viszont egy csomó évtized elillant közben, mintha soha nem is lett volna. Van, hogy úgy tűnik, alig lenne mit felidézni belőlük. Nem sok sztori volt annyira fontos. Vagy mégis? Fene tudja. Egyszer összeírom, mikor mi számított, mi miről szólt.

Mindenesetre itt vagyunk, és nem ifjú ikonok mennek el immár, hanem azok, akik bizony megöregedtek – ha nem is annyira, hogy gonosz betegségük nélkül ne élhettek volna még sokáig –, és akiket úgy szerettünk gyerekként, amikor mindent öröknek, mindenkit halhatatlannak láttunk. Semmi sem örök, senki sem halhatatlan, ez ám a felismerés!

A videómegosztón azért is érdemes kóvályogni a régi, hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli magyar zenék között, mert szerfölött mókásak a kommentek. Az a leggyakoribb, hogy így kiáltanak fel az emberek: igen, az még zene volt, nem olyan, mint ez a vernyákolás, ami most megy. Az ilyesmin sokat lehet nevetni, ha ahhoz van kedvünk. De egy másik jelenség  elgondolkodtatóbb. Az, hogy majd minden dal alatt felbukkannak lengyelek, oroszok, csehek, hogy elmeséljék, mekkora rajongói voltak az LGT-nek, az Omegának, a Piramisnak. The best music ever – írja az Aranyalbum alatt is John Rambo, majd cirill betűkkel isteníti az együttest, és még hozzáteszi, hogy from Russia with love!

Az jut eszembe erről, hogy bár máshogy nem, a rockban mégis működött a blokk, és az élen a magyarok masíroztak. Keletebbről nézve mindenképp. Ismerjük az anekdotát Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök két abszolút kedvencéről – az egyik a Deep Purple volt, a másik az Omega –, és érdemes tudni, sőt lehet is látni, hogy nem volt ezzel egyedül a pasas. Más kérdés, hogy miközben ők odáig voltak, ha felbukkant a televízióban a hivatalos szovjet erkölcsökhöz képest alulöltözött Katona Klári, és elénekelte a Gömbölyű dalt – ez saját élmény, szovjet katona koromban érte századunkat a kulturális sokk egy békés vasárnap délelőttön –, addig a magyarok semmit sem tudtak róluk, és nem is voltak rájuk kíváncsiak. Már ha Alla Pugacsovát és Vlagyimir Viszockijt nem számítjuk.

Ezen a ponton – mintegy zárójelben – akár egy több százezer leütésnyi értekezést is írhatnék az orosz rockzene színesen csodálatos-nívós világáról, de két okból sem teszem. Egyrészt bután mutatna itt egy olyan hatalmas szöveg, másrészt azokban az időkben, amelyek felett merengek, az az egész kultúra annyira underground volt, hogy a magyarok akkor sem tudhattak volna róla semmit, ha kíváncsiak lettek volna rá. Azóta meg megváltozott minden, akkorát távolodtunk egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Az ezüst nyár közben vagy elmúlt, vagy nem is volt soha. A magam részéről utóbbira tippelek, de ha igazam van, azt sem tartom tragédiának. Idő ugyanis még van – remélem –, a zene meg ma is jó. A zene mindig jó, aki mást mond, az vagy hazudik, vagy téved.

Akkor is, ha ilyen koncert már nem lesz soha többet.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »