Hogyan változtassuk meg a külföld Magyarország-képét és tegyük egyúttal öntudatossá a magyarságot?

Előadásomban jórészt egy három évvel ezelőtt megjelent dolgozatomból merítek, amely a nemzeti sajtóban több helyen megjelent a következő címmel: Miért van szükség egy civil mozgalomra, amely a magyar nyelv természetéről feltárt ismereteket terjeszti?

Ebben a tanulmányban azt vázoltam fel, hogy a „rendszerváltás” óta egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy sem a politika, sem a gazdaság nem kínál kiutat a magyarság létkérdéseinek megoldására. Az előbbi keretei eleve nagyon szűkre szabottak voltak, az utóbbiét, a kissé lazábbakat, nem tudtuk kihasználni. Mostanra pedig az eladósodás/eladósítás szinte kilátástalan helyzetbe sodorta az országot. Maradt viszont egy óriási kincs, amit sokan észre se vesznek, holott az összes között a legfontosabb. Ez a magyarság ősi kultúrája, amely, ha erősen legyengítve is, Európában egyedül őrizte meg egy szerves, szakrális kultúra lényegét. Ez azért rendkívül fontos, mert a szervetlen kultúrák elburjánzása rákos betegségként elfojtja az emberiség életlehetőségeit. A magyarság létkérdéseinek megoldása tehát összefügg az emberiség létkérdéseivel. Valami olyat kell tehát találnunk, ami a magyarságot kiemeli elszigeteltségéből, világszerte szimpatizánsokat szerez neki, mely által képessé válik az őt érő nemtelen támadások könnyebb visszaverésére. A magyar őskultúra csodálatosan sokrétű, de éppen ez a gazdagság útvesztőbe is torkollhat. Le kell szűkítenünk a leglényegesebbre, hogy széles körökben érthetővé váljon.

Régi felismerés már, hogy a magyarságot elsősorban a nyelve teszi magyarrá, amely a zivataros évszázadokban a legfontosabb összekötő elemként, megmentőként szolgált. A magyar nyelv, mint ősnyelv (vagy legalábbis az egyik ősnyelv) felbecsülhetetlen fontosságú szerepet töltött be az európai és az ázsiai nyelvek kialakulásában is. Ezt már Berzsenyi is felismerte: „Meggyőződésem, hogy a magyar nyelv az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja”. Az isteni gondviselés gyönyörű példájának tekinthető, hogy amíg a „rendszerváltás” után a magyarság összes mutatói mélyrepülésbe kezdtek, nyelvünk kutatásában két zseniális szerző, Varga Csaba és Lónay Gyula óriási eredményeket ért el. Az ő legfőbb műveiket (A kőkor élő nyelve; A magyar nyelv misztériuma) kell itthon és külföldön bemutatnunk[1]. A hagyományos út a könyvpiacon keresztül nehezen járható, mert reklám híján, amire nincs pénz, a könyvek nem eladhatók. Van azonban egy lehetőség, amihez egy civil mozgalmat kell életre hívni.

A legutóbbi évtizedben rengeteg, becslések szerint legalább 5-600.000 honfitársunk hagyta el az országot, külföldön keresve a boldogulást. Közöttük kellene sok olyan embert találni, akik képesek az említett műveket külföldi lakhelyükön, kulturális egyesületeken, klubokon, egyházakon keresztül az ott élő embereknek kommunikálni. Ez által kikapcsolható a külföldi média megtévesztő szerepe, és elérhetővé válik egy olyan lehetőség, amit a médián keresztül még jóindulattal sem lehetne megszervezni. Akik ugyanis felfogják a magyar nyelv lényeges tulajdonságait, saját nyelvüket is jobban tudják érteni, értelmezni. Nyilvánvaló, hogy ezek az embereknek további kérdéseket fognak feltenni Magyarországgal kapcsolatban. Elmagyarázható lesz a Trianon-probléma és a magyarság mai szomorú helyzete. Külföldre szakadt honfitársaink is könnyebben meglelhetik (Varga Csaba fő művei angolul és németül is elérhetőek: lásd honlapját: varga.hu) (visszaszerezhetik) nemzeti azonosságtudatukat, megszabadulhatnak az itthon és gyakran külföldön is beléjük sulykolt kisebbrendűségi érzésektől. Ugyanez a hatás várható itthon is, amint a mozgalom valamennyire eredményessé válik. A finnugor elmélet egyoldalú, a magyarságot fojtogató béklyójától csak a külföld érdeklődése és szimpátiája által szabadulhatunk meg. Elérhetjük tehát országimázsunk teljes megváltoztatását, ami hazánk, nemzetünk védelmének és érvényesülésének egyik legfőbb feltétele. Nagyszámú támogatót sorakoztathatnánk fel a trianoni határok revíziójának kérdésében is, amiben járható útként szerintünk az 1910-es népszámlálás etnikai határait kellene felvetni, mint az igazságosabb nyugati szemlélettel is egyezőket. Hiszen ENSZ határozatok tiltják népek etnikai összetételének a megváltoztatását. Ennek akár az utólagos védelmét is vállalnunk kell, mert ezzel érthetővé tennénk a jogszegést elkövető országok számára, hogy bűneik nem évülnek el, a nemzetközi jog később is ellenük fordulhat, ha a politikai helyzet megengedi. Így nem felforgatóként, hanem a jogszerűséget és stabilitást követelőként léphetnénk fel. Mint ahogy nyelvünkre jellemző a szakralitás tisztelete, ez adja meg a magyar jogrend, a Szent Korona tan lényegét is, ami nélkül egyetlen állam se képes harmonikus, távlatos berendezkedésre. Ezt is közkinccsé kell tennünk, tudván, hogy ez a magyar jogfolytonosság helyreállításához is segítséget nyújthat.

Tervünk legnehezebb része a dolog tálalása. Hogyan tehetjük érdekessé a magyar nyelv lényegének az elmagyarázását egy külföldi számára? Erre meg kell találnunk a kapcsolódási pontokat az idegen kultúrákkal. Szerencsénkre a német kultúra klasszikusai felismerték azokat a problémákat és keresték azokat a megoldásokat, amelyeknek a magyar nyelv csodálatos tárházát alkotja. Ezek a kérdések szorosan összefüggnek a modernitás legégetőbb problémáival. E tekintetben pedig, ezen problémák felvetésében és megtárgyalásában Nyugateurópában, sőt elmondható, hogy világszerte, a német kultúra bír a legnagyobb presztízzsel. Elég, ha csak Goethere és Adornora utalunk, mindkettőt századuknak talán legnagyobb gondolkodójaként tartják számon. Goethe azért számít a legnagyobb klasszikusnak, mert a tudományos és a költői igazságot összhangba tudta hozni, mivel tudta, hogy az, aki a tapasztalatra nyitott és képességeit állandóan fejleszti, mindent megtudhat, amit az ember számára tudni érdemes, anélkül, hogy a természettel szemben erőszakosan viselkedne, amely ilyenkor elnémul, sőt súlyos esetben visszaüt. Rendkívül tanulságos Kanthoz való viszonya, akinek nézeteit mindig túl szűknek érezte. Kant ugyanis éppen azt problematizálta, amellyel Goethe, saját beismerése szerint a Kritik der Urteilskraft (Az ítélőképesség kritikája) elolvasása előtt nem igazán módszeres tudatossággal foglalkozott. „Ich suchte damals die Urpflanze, bewusstlos, dass ich die Idee, den Begriff suchte, wonach wir sie uns ausbilden könnten.“ („Akkoriban az ősnövényt kerestem, anélkül, hogy tudtam volna, hogy az eszmét, a fogalmat kerestem, amely után az kialakítható lett volna.“) Kant szerint ugyanis, ahhoz, hogy egy organizmus lényegét megértsük, részeit az egészből kellene levezetnünk. De ez szerinte nem lehetséges, mert gondolkodásunk mindig diszkurzív jellegű (a logika által meghatározott, értsd nem intuitív) és ezért mindig a részből indul ki az egész felé. „Wir können uns zwar einen Verstand denken, der, weil er nicht wie der unserige diskursiv, sondern intuitiv ist, vom Synthetisch-Allgemeinen zum Besonderen gehen, das ist, vom Ganzen zu den Teilen“. („Bár elképzelhető egy olyan ész is, amely, mert nem diskurzív mint a miénk, hanem intuitiv jellegű, a szintetikus-általánosból /az egész szemléletétől/ a különös felé tart, azaz az Egésztől a részek felé.“), de az ilyen ész Kant szerint számunkra nem hozzáférhető, legfeljebb egy isteni lény képes rá).

Goethe ehhez megjegyzi: „Zwar scheint der Verfasser hier auf einen göttlichen Verstand zu deuten, allein wenn wir ja im Sittlichen durch Glauben an Gott, Tugend und Unsterblichkeit uns in eine obere Region erheben und an das erste Wesen annähern sollen, so dürft’ es wohl im Intellektuellen derselbe Fall sein, daß wir uns durch das Anschauen einer immer schaffenden Natur der geistigen Teilnahme an ihren Produktionen würdig machen. Hatte ich doch erst unbewusst und aus innerem Trieb auf jenes Urbildliche, Typische rastlos gedrungen, war es mir sogar geglückt, eine naturgemäße Darstellung aufzubauen, so konnte mich nichts weiter verhindern, das Abenteuer der Vernunft, wie es der Alte vom Königsberge selbst nennt, mutig zu bestehen.“ („Bár a szerző egy isteni észre látszik utalni, de ha hiszünk Istenben, az erényekben és a halhatatlanságban, s egy magasabb régióba akarunk emelkedni, hogy a legfelső lényhez közeledjünk, akkor ez a szellemiekre is igaz, azaz a mindig teremtő természet szemléletén keresztül méltók leszünk annak jelenségeinek  szellemi résztvevőivé válni. Eleinte ugyan nem tudatosan, de belső ösztönzésből szüntelen az ősképet, a tipikusat hajszoltam, sőt sikerült a természetes ábrázoláshoz eljutnom, s így már semmi sem akadályozott az ész kalandját, ahogy a königsbergi öreg maga is nevezi, bátran megélnem.“)

Goethe tehát hosszas spekuláció után jut el ahhoz a felismeréshez, ami a magyar nyelv legalapvetőbb tulajdonsága, az egészből a részek felé haladás, mint ahogy azt a legnyilvánvalóbban a személynév vagy a dátum sorrendje mutatja. Szemléletes példa, amit Varga Csaba a nyúl magyar és indoeurópai nyelveken történő leírásának példáján többször említ, mint a lényeges különbséget a magyar és a nyugati gondolkodás között. „A nyúl hihetetlenül NYULánk, háromszorosára NYÚLik, ha ugrik.“ Ezzel ellentétben egy indoeurópai nyelvet beszélő tudós úgy próbálja meghatározni a nyulat, hogy részekre szedi, tudományosan meghatározza egyes funkcióit, de a lényeget nem tudja röviden megragadni. A magyar nyelv azonban „EGYségekben, EGÉSZségében, EGÉSZségessében való gondolkodás“ (Varga Csaba). Fritz Houtermans, elméleti fizikus, ezért mondta a magyarokról „Ezek az emberek valójában a Marsról származnak.“ Ezzel önkénytelenül is vissza kell gondolnunk Kantra. Varga Csaba szerint „A szó a megnevezettnek a természet szellemi rendjében elfoglalt helyét adja meg, tehát minden egyes szó a világ rendjében elfoglalt helyet jelöl. Vagyis az együttműködést szolgálja. Ezzel szemben a szétesett szerkezetű gondolkodás az alá-fölé rendeltséget szolgálja: mindent igyekszik kiragadni a teljességből, minek következtében a szót az elkülönítés eszközének tekinti. Vagyis épp a lényeg iktatódik ki: a szellemiség és a teljesség.“

Márpedig „die Wahrheit ist das Ganze“, („az igazság az egész“), volt Hegel filozófiájának  is az alapköve. Goethe az igazságot így határozza meg: „sie ist eine aus dem Innern am Äußern sich entwickelnde Offenbarung… Es ist eine Synthese von Welt und Geist, welche von der ewigen Harmonie des Daseins die seligste Versicherung gibt.“ („egy a belsőből a külsőn keresztül kifejlődő kinyilatkoztatás… a világ és a szellem szintézise, amely az élet harmóniájáról ad boldog bizonyságot.“) Azt is mondhatnánk, hogy Goethe ezzel a magyar népművészet alapvonásait írja le. A magyar népmesék hősei ezért bíznak mindig a jó végső győzelmében. De ezt fejezte ki Hermes Trismegistos híres mondása is; „amint fenn, úgy lenn“.

Az alárendelő (leigázó, gyarmatosító) természetű nyugati kultúrával szemben a mellérendelő jellegű magyar a jövőben talán az egyetlen kiút a globalista zsákutcából. Fontos mindig a helyi kultúrák kapcsolódási pontjait megtalálni, s ismerni nagy vonalakban legalább azt a folyamatot, ami Dantétól Goethen keresztül Adornoig a nyugati kultúra érdek- és észirányított területeit kritikával kísérte. Adorno radikális kultúrkritikája az Aufklärung „Janus arcát” és a nyugati társadalmak totalitarizmusba való hajlását rendkívül korán felismerte, és kétségbeesve ellenezte. Az egyetemes „Verdinglichungs- und Verblendungszusammenhang”-ból („eldologiasodás– és elvakítottság–összefüggés”) a művészeten és a filozófián kívül egyedül a nyelvben látta meg az általa sokat hangoztatott mimetikus elemet, amely nála az élő, kommunikatív, autentikus magatartásformák jelzője. Ennek lényege: „der Natur beizustehen und auf der armen Erde ihr zu dem zu helfen, wohin sie vielleicht möchte.” („Ennek lényege a természetközeliség, s az, hogy e szerencsétlen bolygón a természet azzá váljon, amivé talán szeretne.”) Azt sajnos Adorno sem tudta, hogy amíg a magyar nyelvben az ezeket hordozó ős-etimonok aránya 64%, addig ez a nyugati nyelvekben átlagban csak 5-6%. Hogy ilyen jelenségek miért válnak nehezen ismertté, arra is megtaláljuk Adornónál a magyarázatot. Ez pedig a rendszerkényszer és a „Wut aufs Nicht-Identische” („a másság gyűlölete”). Ezt persze nem az SZDSZ szóhasználata (és gyakorlata) szerint kell érteni, mert számukra a másság csupán az ő másságukat jelentette. A rendszerkényszer az azonosság látszatából jön létre. Itt Adorno Nietzschéhez nyúl vissza: ”gesetzt es gibt identische Fälle” („feltételezve, hogy vannak azonos esetek”). Szerintük ugyanis az európai gondolkodást az instrumentalizáló ész jellemzi, amely megerőszakolja és tönkreteszi a teremtett világot és magát az embert is. Adorno ezt „verwilderte Selbstbehauptung”-nak („elvadult önfenntartásnak”) diagnosztizálja. Gyűlölet és félelem az európai gondolkodás alapreakciója a másság tapasztalatakor. A másságot el kell fojtani (már a szocializáció folyamatában), tabuvá kell tenni (mint a primitív társadalmakban), tagadni kell (mindenféle dogmatizmus jellemzője), vagy akár fizikailag megsemmisíteni. Ez, ami egyéni síkon Nyugaton is mindennapi jelenség, történt meg egy egész országgal, konkrétan Magyarországgal is, Trianonban és folytatásában. Úgy gondoljuk, hogy az emberi viselkedésnek azok a mélyrétegei, amelyeket Adorno ilyen fogalmakkal mint „mimetischer Impuls”, „das Nicht-Identische” (mimetikus impulzus, a nem-azonos) jelölt, amelyek segítségével „die Natur die Augen aufschlägt” („a természet felnyitja a szemét”) a magyar nyelven keresztül kommunikálhatóvá válnak. Nem véletlen az sem, hogy az emberi együttélésre is a magyarság találta meg az egyedül élhető szabályokat a Szent Korona tannal, amelynek a lényege; Isten jelenléte legfőbb alapelveinkben.

Tudnunk kell, hogy a felvilágosodás hazug elveinek, jelszavainak nagy kitalálói és terjesztői nem is annyira a francia enciklopédisták, hanem sokkal inkább a német romantika képviselői (Novalis, Schlegel, Schelling, Schleiermacher) voltak, akiktől egyenes út vezet Hegelhez és Marxhoz. Ők nem istentagadók, hanem istenferdítők voltak, a panteizmus azon ágának képviselői, akik a legsikeresebben ültették el a téveszméket az ember önmegvalósításáról az önistenítés által. (Novalis: „Wir kennen die Schöpfung nur, insofern wir selbst Gott sind, wir kennen sie nicht, insofern wir selbst Welt sind.” („A teremtést csak annyiban ismerjük, amennyiben mi is Isten vagyunk. Nem ismerjük, amennyiben a világ vagyunk”.) 1989 után Nyugaton is lényegesen megváltozott a modernizmus megítélése. Isten halála helyett most a modernizmus haláláról beszélnek, mely egy kollektív őrület, egy halálos illúzió rémuralma volt; ami nem tudott felnőni az embert veszélyeztető nagyhatalmak közti kiegyensúlyozó erővé, ellenkezőleg, gyakran a háttérmaffiák s a technikai apparátusok manipulatív eszköztárát növelte.

Külön meg kell még említeni Ludwig Wittgensteint, mint a nyugati modernizmus elhíresült filozófusát, akinek a nyelvfilozófiája különösen az angolszász világban dominált. Wittgenstein a „Sprachspiele” („nyelvjátékok”) szerepét hangsúlyozza, amelyek valójában nem játékot, hanem „Lebensformen”-eket („életformákat”), a nyelvi és nem nyelvi cselekvésekben megnyilvánuló értelmeket jelentik. Wittgenstein igyekszik meghaladni a német bölcselet „sinn-konstitutiver Subjekt”-nek („értelemteremtő egyénnek”) nevezett hagyományát. Nem hisz a „Namens-Theorie”-ban („névelméletben”), azaz abban, hogy valaki dolgoknak, élményeknek stb. nevet adni képes legyen, mint ahogy ez az egész nyugati filozófiát még a radikális empiristáknál is Bertrand Russelig jellemezte. Wittgenstein a nyelv lényegét az általa „Familienähnlichkeit” („családi hasonlóság”) és „Seil” („kötél”) szavakkal jellemezhető jelenségekben látja, mi szerint a nyelvhasználat folyamatában a szavak egymást megvilágítják, egymásnak értelmet adnak. Számos helyes elmélete ellenére Wittgenstein se képes a szavak keletkezését másban, mint a konvencionális megegyezésekben látni, sőt kijelenti, hogy „Das Lehren der Sprache ist kein Erklären, sondern ein Abrichten.” („A nyelvtanítás nem magyarázat, hanem idomítás.”) Az a nézete pedig, hogy a szavaknak önmagukban nincs komoly jelentése, a magyar gyökrendszer fényében teljesen hamisnak mondható. Varga Csaba szerint „mindennek az a titka, hogy (eleink) soha nem azt tették, hogy külön-külön, minden mástól elkülönítő nevet adtak a kiszemelteknek, hanem a világ egységét átölelő, minőségelvű viszonyrendszerben helyezték el a rájuk illő gyökből alkotott szóval… A tárgy szerinti külön-külön megnevezés annak a valaminek a világegyetemből való kiszakítása, elkülönítése. A szerves műveltség embere mindig a teljességben gondolkodott. Mindig mindennek csak a mindenség egészében elfoglalt minőségi helyét adta meg a szóval, s nem a tárgyra talált ki sajátlagos szót. Mert ezzel a nevezettet elkülönítette, kiszakította volna a mindenség egészéből. Épp ez a gyökrendszer szellemi és gyakorlati lényege! Csak ilyen szóalkotói elvvel lehetséges gyökrendszer. A tárgyszerű külön-külön megnevezés, a kiszakítás, elkülönítés teszi lehetővé a tulajdonlásban való gondolkodást (és viszont)”. Így teljesíti a magyar nyelv azt, amit Adorno csak az igazi filozófiától mert elvárni; „Eine Sache selbst begreifen, nicht sie bloß einpassen, auf dem Bezugssystem antragen, ist nichts anderes, als das Einzelmoment in seinem immanenten Zusammenhang mit anderen gewahren.” („Egy dolgot megérteni, s azt nem csak valahova beskatulyázni, nem más, mint az egyedit a többivel való összefüggésében felismerni”.) Mint említettük, a szerves műveltség alapvonásai természetesen éppúgy megjelennek a magyar népművészetben és népzenében is, gondoljunk csak az életfa-ábrázolások mély értelmére.

Wittgenstein puritán természete és misztikus hajlamai dacára hozzátartozik a posztmodernisták azon nihilista tendenciájához, amely az értelemteremtő egyént akarja trónjáról letaszítani. Ez annak a folyamatnak a betetőzése, amely a német romantikából kiindulva az embert próbálta Isten helyére ültetni, de mára már az embert is csak a masinéria részeként tudja elképzelni.  Már Goethe is látta, hogy a romantikusok megrendítik azt a mély hitet, amely benne még élt a természet és az ember harmonikus kapcsolatáról. A modernitás nagy válsága akkor következik be, amikor ez elvész és még a nyelvbe vetett bizalom is megrendül. A legvilágosabban Nietzsche és Wittgenstein adnak ennek hangot. „Die Vernunft in der Sprache: oh was für eine betrügerische Weibsperson! Ich fürchte, wir werden Gott nicht los, weil wir noch an die Grammatik glauben…” Nietzsche. („Az ész a nyelvben: ó micsoda csalárd nőszemély! Attól tartok nem tudunk Istentől megszabadulni, mert még mindig hiszünk a nyelvtanban…“ „Wie steht es mit jenen Konventionen der Sprache? Sind sie vielleicht Erzeugnisse der Erkenntnis, des Wahrheitssinnes, decken sich die Bezeichnungen und die Dinge? Ist die Sprache der adäquate Ausdruck aller Realitäten? – Nur durch Vergeßlichkeit kann der Mensch dazu kommen zu wähnen, er besitze eine ‘Wahrheit’ in dem eben bezeichneten Grade.“ Hogy is állunk a nyelvi konvenciókkal? A megismerés és az igazságfelfogás termékei lennének ők? Fedik egymást a megnevezés és a dolgok? A nyelv a valóság megfelelő kifejezése? – Csak feledékenysége miatt gondolhatja az ember, hogy birtokol egy igazságot az éppen leírt mértékben.“ Wittgenstein pedig így nyilatkozik: „Das Wesen des Satzes angeben, heißt, das Wesen aller Beschreibung angeben, also das Wesen der Welt.“ („A mondat lényegét megadni annyit jelent, mint minden leírás lényegét megadni.“). Ez a helyes megállapítás nála szkepszisbe torkollik, amely a forma és a fogalom egységének hiányából fakad: „Wenn die Philosophen ein Wort gebrauchen – ‘Wissen’, ‘Sein’, ‘Gegenstand’, ‘Ich’, ‘Satz’, ‘Name’ – und das Wesen des Dings zu erfassen trachten, muß man sich immer fragen: Wird denn dieses Wort in der Sprache, in der es seine Heimat hat, je tatsächlich so gebraucht?“ („Ha a filozófusok egy szót használnak – ‘tudás’, ‘lét’, ‘tárgy’, ‘én’, ‘mondat’, ‘név’ – és a dolog lényegét akarják megfogni, mindig kérdeznünk kell: Ezt a szót abban a nyelvben, amelyben az otthon van, valóban így használják?“) Nem véletlen, hogy magyar költők, a világ szétesettségének problémájával konfrontálódván, kiútként éppen a magyar nyelvhez nyúlnak. A gyökrendszeren alapuló magyar nyelv egyértelműen meghatározza az ige és az igazság: egységét. Az Egy (Isten) a tökéletes egész, az Igazság és csak ez egészséges. Az ember (a rész, aki Isten arcmását hordozza) ezt az univerzális, harmonikus tökélyt csak normális párkapcsolatban (férfi és nő házassága, majd családjuk gyermekekkel bővülése) tudja megközelíteni, akinek fő küldetése és szent hivatása a Teremtő művének kiteljesítése és befejezése, amiről Isten előtt majd el kell számolnia.

Egyre inkább elfásuló, apátiába hanyatló környezetünkben meg kell tehát győznünk a mostanáig még nem elfajult, meg nem „holt lelkeket”, hogy nem érdemes egy döglődő fogyasztói társadalom farvizén tovább evickélni, paktumokat, különbékéket kötni, kétes részörömöket aratni, hanem azt az örök érvényű keskeny ösvényt kell megtalálni, amely az emberi élet átmeneti jellegét a Mindenhatóval való kapcsolatban teszi teljessé. Mint már Sir John Bowring megsejtette, az ősmagyar nyelv rejtelmeinek megfejtői tudják azt, hogy mit jelent: „Kezdetben vala az Ige”. Ami persze azt is jelenti, hogy Nietzsche ellenében kijelenthetjük: Gott ist nicht tot! Isten nem halt meg!

Vajta Dénes

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kategória:Publicisztika


Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »