Hogyan találjuk meg önmagunkat a MÁV dolgozók meggyötört arcában?

Hogyan találjuk meg önmagunkat a MÁV dolgozók meggyötört arcában?

Ismeretlen terek, élettörténetté váló banális környezetek és személyes tragédiák – a KREA Kortárs Művészeti Iskola végzős fotográfusainak diplomamunkái változatos témákat dolgoznak fel. A sorozatok azonban sokféleségükben is egy irányba mutatnak: az alkotók vágya a masszaként hömpölygő információáradatban az egyediség, saját identitásuk meglelése. A fotókról Gerhes Gábor Munkácsy Mihály-díjas képzőművészt, egyetemi oktatót, a KREA tanárát kérdeztük, aki a diplomamunkák témavezetőjeként egy évig dolgozott közösen a diákokkal.

– Évről-évre változik a diplomamunkák típusa – fogalmazott Gerhes. – Van, hogy az alkalmazott fotográfiai irányok erősödnek föl, és van, mikor a képzőművészeti. Az idén végzettek esetében is az autonóm fotózás került előtérbe. Az anyag, egy-két kivételtől eltekintve meglepően egységes.

A banális környezetek megjelenítése, a Házgyár (Berta Hajnalka), vagy a Munkások (Ombodi Gergő) című sorozat esetében az egyformaságban és a változatlanságban rejlő kiúttalanságnak köszönhetően óhatatlanul is melankolikus érzetet ébreszt. A finom rezignáció azonban csak a képes sajátja, az alkotók személyétől távol áll. – Ha hangulatilag kellene jellemeznie az osztályt, ez egy kimondottan kedélyes hallgatóság volt – mondta Gerhes Gábor. – Ez azonban nem befolyásolja, hogy milyen viszonyban vannak a munkáikkal, hogy milyen üzeneteket fogalmaznak meg, és milyen kommunikációs felületeket nyitnak meg. A munkáik önreflexívek, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy saját magukat vetítik bele a képekbe. Önmagukról akarnak beszélni, a saját helyüket akarják megtalálni a világban, de nem a magánéletükön hanem a munkáikban megfogalmazott véleményük által.

Berta Hajnalka: Házgyár

„A mesterségesen létrehozott települések tervezőasztalon létrejött koncepciója, jellege és működése akkor nyer igazolást, amikor azt a beköltöző emberek használni kezdik. Kazincbarcikán, Miskolcon és Ózdon végzett munkám azt kutatta, hogy az ilyen módon felépített egyenházak első lakói hogyan viszonyultak ezekhez a tervezőasztalon született környezetekhez. Hogyan kezdték el használni az ismeretlen közeget, mennyiben tudták és akarták még alakítani a szigorúan tervezett lakótereket.”

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

– Több iskolában, egyetemen is tanítok fotószakosokat, és ez az önreflexivitás általános jellemzője ennek a generációnak. A helykeresés, saját magunk megértése a művészetben nem új keletű természetesen, de ilyen intenzitással az elmúlt évtizedekben nem találkozhattunk. Hihetetlen mennyiségű impulzus vesz körül bennünket. És egyre erősebb a vágy arra, hogy ebben a masszában, az elképzelhetetlen mennyiségű identitás, egyediség között megtaláljuk saját magunkat. Ez pedig a kezelhetetlen információmennyiségben lehetetlennek látszó vállalkozás; nincsen irígylésre méltó helyzetben ez a generáció.

– A személyes drámák megjelenítése hatalmas kihívás, hiszen az alkotó nagyon könnyen beleeshet a szokásos csapdákba, és az érzelmek kifejezése helyett érzelegni kezd – hangsúlyozta Gerhes Gábor. – De a másik véglet is legalább ennyire veszélyes, nem szabad a nézőt túlságosan mélyen belemászatni a tragédiába, hiszen az ugyancsak kiüresítheti a művet. Meg kell találni azt a keskeny mezsgyét a szirupos giccs, és a visszataszító rettenet között, amely képes megszólítani a nézőt.

Botond Téglás Zsófia: Meggondolta magát

„Sorozatomban egy személyes tapasztalatot dolgoztam fel. A 24. hetet töltöttem, amikor kiderült, hogy kisbabámnak az élettel összeegyeztethetetlen betegsége alakult ki, ezért el kellett őt engednem. Azelőtt soha nem hallottam hasonló esetről, holott nekem sokat segített volna, ha tudom, nem vagyok egyedül. Ez motivált a vizsgamunkám elkészítésében. A képeken azokat az érzéseket igyekeztem megjeleníteni, melyeket a gyász során átéltem.”

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

Időről-időre fellángol a vita, vajon a kortárs művészet eltávolodott-e már a közönségtől annyira, hogy a befogadás egy elit kiváltsága legyen vagy merő képmutatássá váljon. Vagyis értjük-e, amit látunk, és ha nem, mit tehet a közönség, és mit az alkotók?. – A képalkotás és képfogyasztás nem demokratikus dolog – felelte a konzulens. – Mindig is megvolt a magas művészet elitje, ahogy a kommersz alkotások is mindig megtalálták a saját közönségüket.

– Persze az is kérdés, hogy ha egy kép nem szólítja meg a nézőt, az vajon a néző hibája-e, vagy a mű egyszerűen rossz, és nem képes párbeszédet kezdeményezni. A közönség részéről azonban az érdeklődés sosem hunyt ki a fotózás iránt. A sajtófotó dübörög, hiszen mindenki szeret bepillantani olyan világokba, amelyet másként sosem fedezhet fel. A dokumentarista műfaj szűnni nem akaró ereje ebben rejlik.

Bucsek Bianka: Pilótaotthon

„Többnyire a filmekből ismerjük, hogy milyenek egy utasszállító gép pilótájának a munkanapjai. Ezzel a fotósorozattal azt mutatom be, hogy a pilóták hol és milyen körülmények között kezdik ezt a sokak számára irigyelt hivatást.”

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

Máli Fanni: Zárványok

„Sorozatomban a februárban elhunyt nagyapámnak állítok emléket. Családom és saját rezdüléseimben kerestem az ő jelenlétét, így dokumentálva a belső sóhajokat, a gyászt, mint tabu témát. A sorozat készítése közben arra jöttem rá, hogy a gyász nem változtatja meg az embert, hanem igazán megmutatja.”

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

– Az általános vélekedés szerint az igazán jó fényképet csak ki kell tenni a falra, hiszen az önmagáért beszél, így felesleges bármiféle magyarázatot fűzni hozzá. Sokak szerint azonban igenis kell kommentár a fotóhoz, hiszen ahány műfaj, annyi nézőpont, így annyi magyarázat is létezik. Egy kézenfekvő példa erre, hogy ha ugyanahhoz a képhez két különböző képaláírást teszünk, egyből megváltozik az értelme. 

Ombodi Gergő: Workers (Munkások)

„Vizsgamunkámban a MÁV dolgozóinak mindennapjait mutatom be. A vasutasokat, akik a MÁV alkalmazásában több évet, vagy akár több évtizedet is eltöltenek. Minden nap ugyanoda térnek vissza, feladataik változatlanok, a már megszokott emberekkel találkoznak és életüket a végeláthatatlan ismétlődés határozza meg.”

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

Gerhes Gábor hangsúlyozta, a fotográfia változása mindig a fotóapparátus változása is volt. A képet az határozza meg, hogy milyen eszközzel készül. Azzal, hogy napjainkban mindannyiunknál akár több fényképezőgép is lapul a telefonjában, ezrével ömlenek belőlük a képek és másodpercek alatt a nagy nyilvánosság elé kerülnek, gyökeresen megváltoztatta a fényképezés alkotói és befogadói folyamatát. Egyáltalán hívhatjuk-e még fotónak ezt a digitális zajt? Algoritmusok írják le a képet, szabadon választott illúziókban pancsolva. Zajlik a megapixel-gigászok harca az egyre valószerűtlenebb látványok kegyeiért.

Szétrobbantja a közösségi médiát a szelfinek nevezett valami, a fénykép készítője folyamatosan leviselkedheti magát kattogtatás közben. Az is lehet, hogy az állókép már régen a végnapjait éli és megmarad valami romantikus és öreges lassú szentimantalizmusnak.

Szabó Emma: Family archive (Családi archívum)

„Családom különös módon dokumentálta a jelentősebb eseményeket egy VHS kamera segítségével. Gyermekkorom így könnyen felidézhető több évtized elteltével is. Amatőr felvételekből ragadtam ki pillanatokat, melyekhez parafárzisokat készítettem.”

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

 Képszerkesztő: Velledits Éva


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »