Hogyan lettem csőcselék?

Hogyan lettem csőcselék?

Eddig is gyanús, link alak voltam, de most már végérvényesen kiiratkoztam az ún. rendes emberek közül.

Hazámba találni, elcsitulni szépen
Kezed érintése most lenne időben
Most lenne időben az angyal a késsel
Most lenne időben egy tál meleg étel
(Csengey Dénes)

(sikátor)

Olvasom, hogy aki a magyar válogatottnak szurkol, az tulajdonképpen egy politikai garnitúrának (rezsimnek, maffiaállamnak etc.) szurkol, s mint ilyen, kollaboráns. Cinkos, aki szégyellheti magát. Három hét után hazaérkezem Franciaországból, s ez fogad. Kollaboráns-e vagy? Visszakérdeznék persze, hogy az ilyen logika alapján vajon mindazok, akik annak idején az Aranycsapat sikeréért szorítottak, egyúttal a Rákosi-korszak rémtetteit legitimálták-e, de inkább nem kérdezek, elhibázott, téves premisszák ezek, ebbe az utcába inkább ne is forduljunk be. Nem is utca, sikátor.

(csőcselék)

Elmesélhetem azt is, hogyan lettem csőcselék. Itt az a rész jönne, előhangként, hogy kassai értelmiségi családból származom, kamaszkoromban elolvastam a Dosztojevszkij-összest, s bár öltönyöm nincs, de szívesen hallgatok Bachot, Purcellt és Einstürzende Neubautent (Nagorny Karabach) et cetera. S akkor a szubkultúrákra, az árnyalatokra, a nüanszokra máskor – nagyon helyesen! – olyannyira odafigyelő, megértést és toleranciát hirdető jog- és kisebbségvédők azt írják, hogy a Magyarország–Izland mérkőzés előtt a csőcselék vonult a marseille-i utcákon. Csőcselék, csürhe. Így. Eddig is gyanús, link alak voltam (még a filozófiaszigorlatomat is lekéstem egy focimeccs miatt, nem is lett diplomám, haha), de most már ezzel a marseille-i vonulással alighanem végérvényesen kiiratkoztam az úgynevezett rendes emberek közül, és úgy tűnik, esélyem sincs arra, hogy egyszer megközelítsem őket, ott fönn, az erkölcsi ítélkezés Mont Blanc-i csúcsán.

(űr)

Eladtam a Képes Sportokat. Titkos folyamatok a szívben. Nyári estén elköszönni a Képes Sportoktól, a hegeket diszkréten eltakarni. Elköszönni az ilyen mondatoktól: „Sajnos csak egyetlen gólra futotta a Fraditól, mert a Manchester United szívósan védekezett.” Harminchét teljes évfolyam, 1954–1991. Majdnem a teljes futballmúlt. Egy része vászon-, egy része műbőr kötésben. A mosolygó dervis lepakolja a polcról a tegnapi napot; ez lehetett volna a jelenet címe. De nem. Mosoly nem volt. Szótlanság volt. Meg némi űr, ami maradt. Háttérben a konyhai falióra ketyegése. A nepáli gurkhákról olvastam, hogy nem kérnek érzéstelenítést, amikor műtik őket. Nyugodt, sima arc, egyenletes légzés, miközben metszi őket a szike. Valahogy így kellene, csak még nem megy.

(vagyon)

Amikor annak idején a Támasz Alapítvány pécsi menhelyén kérdőíveket töltettem ki hajléktalanokkal, volt köztük egy Csaba nevű, 40 év körüli férfi. Egy munkahelyi baleset során mindkét bokája és csuklója eltört, rokkant lett, kitették az albérletből. Akkor már tíz éve menhelyeken élt. Dicsérte a nyolcvan férőhelyes, matracos pécsi szállást. Ő aztán teljesen meg van elégedve mindennel, mondta, mert van víz, és az a legfontosabb.

Személyes tárgyait – egy hamutartót, egy fogkefét és egy visszapillantó tükröt – mindig magánál tartotta egy nejlonzacskóban. Ez itten a vagyonom, mutatta büszkén. Arra kért, okvetlenül írjam bele a kérdőívbe, hogy halála esetén belső szerveit felajánlja kutatási célokra. Csaba az egyik szemére nem látott (zöld hályog), és olyan kevés rokkantsági nyugdíjat kapott, ami napi egy levesporra sem volt elég.

A kérdésen, hogy éhezik-e, eltöprengett, majd azt válaszolta: tulajdonképpen nem. Az persze előfordul, tette hozzá, hogy három-négy napon át nem eszik, de ha dohányt szív közben, akkor nem is érzi az éhséget. Így oldja meg az étkezést, mondta félszegen mosolyogva, egy zacskó dohánnyal.

A következő kérdésre („milyennek értékeli az életét?”) öt válaszlehetőség volt, 1. nagyon rossz, 2. rossz…, de itt Csaba félbeszakított, dehogy rossz, mondta, az ő élete nem rossz, az ő élete elfogadható, bólogatott, nagyon is az.

Ez most a Képes Sportjaimról jutott eszembe. A lemondásról. A hiány fokozatairól. És mélyen elszégyelltem magam. Mert ami akkor Csaba gesztusaiból áradt, az nem a kilátástalanság nyugalma volt, hanem valami gyermeki derű. Hogy egyszer majd talán ő is eljut a napsütötte sávig. Bárcsak mindig, mindig lenne annyi erőnk, hogy emberi méltóságunkat – s mellé ezt a csöndes, halk, egyszerű derűt – megőrizzük magunkban. Akkor is, ha egy hamutartó, egy fogkefe és egy visszapillantó tükör lesz az egyetlen vagyonunk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »