Hogyan jó magyarnak lenni

Hogyan jó magyarnak lenni

A világ legjobbnak mondott szurkolótáborának dicséretétől hangos a nemzetközi sajtó. Általános rajongás zajlik. Nem éppen a mainstream globálmédiában, inkább csak a szaklapokban és hasonlókban, de elég nekünk ennyi, nem szabad telhetetlennek és kevélynek lenni. A teljesség igénye nélkül: születtek szövegek-videók Kanadában, Svédországban, Csehországban és a nemzetközi szövetség hivatalos honlapján is.

Mindenki ámul-bámul, mindenki elismerően bólogat.

Az ámulat-bámulat oka és tárgya az, ahogyan az A csoportos magyar jégkorong-válogatott drukkerei biztatják csapatukat a szentpétervári világbajnokságon. Elutaztak messzire két-háromezren, többen, mint bármely más ország polgárai, és többen, mint arra bárki is számított előzetesen – noha nem olcsó mulatság egy orosz nagyvárosban riviérázni –, és az eredmény alakulására fittyet hányva ők mind-mind szabadok, boldogok és büszkék. Ünneplik kedvenceiket az első pillanatoktól az utolsókig, és a végén a Himnuszt is eléneklik, hangosan, torkuk szakadtából.

Fotó: Jégkorongblog

Must see, muszáj látnod – ahogy a tsn.ca írta.

Persze nem új jelenség ez. Aki ismeri valamennyire a kultúrát, tudja, hogy évek óta így megy. Ha Magyarország veszít, a közönségnek kell dalolnia. Ebben a sportban az a rendszer, hogy a válogatottak meccsei előtt nincs himnusz, csak a befejezés után játsszák el a győztesét. A vesztesét nem. Na ilyenkor lép a piros-fehér-zöld publikum.

Amikor szombaton kikaptunk a szlovákoktól 4-1-re, a záró ceremónia – legjobb játékosok díjazása, kézfogások stb. – után a szervezők a protokollnak megfelelően elindították a gépzenét. Majd amint észrevették, mi történik – a csapat felsorakozott a közönség előtt, és szállt az ének –, kis tanácstalanság után lekeverték okosan. Amikor vasárnap a kanadaiak is legyőztek bennünket 7-1-re – ezzel sem volt gond, a világ legjobbjaitól nagyon sem szégyen kikapni –, már tudták, mi következik, meg is várták udvariasan. Sőt: ekkor már nem is csupán a magyarok vágták magukat tiszteletteljes vigyázzba a Jubilejnij jégcsarnokban.

S jöttek a már említett publikációk.

Ismétlem: a jelenség tényleg nem új. Az elit jégkorongos közvélemény így reagált Zürichben is 2009-ben – amikor évtizedek óta először és mindmostanáig utoljára fordultunk elő ebben a közegben –, csak elfelejtette azóta, de ez kicsit sem gond. Klassz dolog, hogy így mutathatjuk meg magunkat a világnak megint. Hogy a világ végső soron csodál és irigyel bennünket. Hihetetlen lelkesedésünkért, odaadásunkért, tisztaságunkért. Már-már különös elhinni és rögzíteni, hogy így gondolnak ránk – és hogy ebbe a csillogó tükörbe nézve akár gondolhatnánk így magunkra mi is.

A szubkultúra belsőseiként mindig mondtuk – minden fórumon, szakblogon, újságban, könyvben, tévében –, hogy a mi sportunk nem háború, a mi sportunk fesztivál. A jégkorong soha nem arról szól, hogy az ellenfelet – nagyon is beleértve az érte szorítókat is – el kell tiporni, földbe kell taposni, meg kell semmisíteni. A jégkorong mindig arról szól, hogy együtt vagyunk, örülünk a játéknak, az életnek, élvezzük minden pillanatát – és az összes többi csak a hab a csodatortán. Ebben a képletben nemcsak úgy szimplán benne van, hogy magyarok és szlovákok egymás mellett szurkolnak a csapatuknak a lelátókon, majd együtt buliznak a meccs után, hanem alapvető alkotóeleme neki. A közeg első számú rigmusa így szól: “Aki ugrál, büszke magyar!” Mint látható, ez sem másokat minősít, magunk fogalmazódunk meg benne, és ez így helyes.

Fotó: Jégkorongblog

Ami Szentpéterváron történik, arról is szól, hogy ezt a világot, ezt az életérzést minél többen megismerhessék és megérthessék. Nemcsak messze innen – Kanadában vagy Svédországban –, hanem itthon is.

De mielőtt még túlságosan meghatódnánk magunktól – és elúrhodna rajtunk a kevélység, aminek vannak ám jelei –, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez mégiscsak sport és mégiscsak világbajnokság. Úgyhogy kedden este verjük csak meg a franciákat. Az egyáltalán nem elérhetetlen bent maradás esélyeinek fenntartása mellett azért is, hogy a csapat és a jégkorong hadd legyen ismét legalább annyira fontos, mint a szurkolóink és az ő fantasztikus hírük a nagyvilágban.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »