Hogyan élték meg az iskolanővérek az elhurcoltatás éjszakáját?

Hogyan élték meg az iskolanővérek az elhurcoltatás éjszakáját?

Hatvanhat évvel ezelőtt, 1950. június 9-ről 10-re virradó éjszaka kezdődött a szerzetesek elhurcoltatásának első hulláma Magyarországon, mely végül a rendek feloszlatásához vezetett. Ekkor 894 szerzetest hurcoltak el. A Boldogasszony Iskolanővérek visszaemlékezését közöljük.

A Boldogasszony Iskolanővérek Magyar Tartománya hagyományosan engesztelő imaórával, a rendszerváltás óta pedig hálaadó imádsággal is ünnepli Jézus Szent Szíve ünnepének előestéjét, 1950-ben ugyanis erre az ünnepre esett a szerzetesrendek feloszlatásának kezdete: a délvidéki rendházak, szerzeteseinek és szerzetesnőinek, köztük az iskolanővérek szegedi anyaházának nővérei elhurcolása. Rövid összeállítással emlékezünk az eseményekre.

A nővérek akkor már két éve, az egyházi iskolák 1948-as államosítása óta az iskolától fallal elválasztott, szűkös lakrészben éltek, volt tanítványaikkal nem érintkezhettek, sőt fiatalokkal sem, így tanítani sem volt módjuk. Templomtakarítással, varrással, kötéssel, a fiatalabbak a fakitermelésben vállalt munkával keresték meg a kenyerüket. De sejtették, hogy ez az állapot sem tart örökké: 1950 tavaszán újabb államosítási hullám kezdődött, a megmaradt zárdákból újabb részeket csatoltak a már elvett iskolákhoz, májustól a sajtóban is megszaporodtak az egyházellenes támadások. Valami készült.

Kárpát M. Relindisz nővér visszaemlékezése a Keresztény Szó 2000. júniusi számában:

„1950. június 9-re virradó éjszaka 2 órakor a szegedi anyaházban a portás nővér felszólt az emeletre, hogy keresik a tisztelendő főnöknőt. Néhány perc múlva kinyílt a nagykapu, és hat leponyvázott teherkocsi gördült be az udvarra. Átmásztak a falon és belülről nyitották ki a kaput. Fegyveres katonák és ávósok lepték el a rendházat, és minden hálószobába bekiabáltak: Húsz perc öltözködési idő! Szedjék össze a szentségeiket és a meleg holmijukat. Ágynemű nem kell, majd kapnak ott, ahova mennek!

Minthogy nem volt egyetlen nagyobb termünk sem, ahol mind elfértünk volna, a kápolnába tereltek bennünket, nővéreket és jelölteket. Útközben az emeletről lejövet, az egyik nővérünk elkezdte a Te Deumot énekelni. Erre igen erősen felhördültek és kiabáltak, hogy maradjunk csendben. Miközben a kápolnába vonultunk, az egyik ávós megjegyezte: Már egy éve várom ezt a pillanatot! A mellette levő nővér meghallotta, és teljes nyugalommal odaszólt neki: Ó, mi már két éve várjuk! Sejtettük, hogy nem tarthat a végtelenségig ez az állapot.

A kápolnában betérdeltünk a helyünkre, ők a szentélybe mentek és egyenként szólítottak minket. Akkor előre kellett mennünk az áldoztatórácshoz és aláírnunk a minisztérium végzését, amely szerint közbiztonság szempontjából veszélyesek (nem emlékszem a pontos kifejezésre) vagyunk, a minisztérium Ludányhalászi községet jelöli ki kényszertartózkodási helyül, és fellebbezésnek helye nincs. Ezt két példányban alá kellett írnunk. El is vittük emlékbe.”

A 148 nővért Ludányhalásziban a Ferences Szegénygondozó Nővérek 30 fős rendházába vitték. Itt roppant szűkös körülmények között éltek két hónapig, hiszen minden ingóságukat és pénzüket a szegedi rendházban kellett hagyniuk, mondván, azt később küldik utánuk. Ezen ingóságok nagy része soha nem került elő.

A későbbi napokban több másik házunkat is felszámolták: az eleki nővéreket Újszászra, az Isteni Megváltóról nevezett Nővérek zárdájába, a földeáki, makói és püspöklelei házak lakóit pedig Máriabesnyőre, a Salvator Nővérek rendházába vitték. Eközben Ludányból, miután a rendi elöljárók számára nyilvánvalóvá vált, hogy belátható időn belül nem lesz lehetőség Magyarországon szerzetesi életre, a jelöltek nagy része, kitelepítési irataik megsemmisítése után hazaszökött. Erre a lépésre, mivel elkezdett terjedni a hír, hogy a szerzeteseket innen a Szovjetunióba deportálják, néhány nővér is vállalkozott, ámbár iratok híján ezzel a börtönt vagy a büntetőtábort kockáztatták. Több nővérünket jelentették fel hazaérkezésük után, ők a kistarcsi internálótáborba kerültek.

Végül 18 másik női rend tagjaival együtt Zircre, a ciszterciek magyarországi anyamonostorába vitték át az iskolanővéreket is. Itt a szerzetesek, Endrédy Vendel főapát vezetésével, végtelen leleménnyel teremtették meg az élhető körülményeket a nővérek számára. Életüket a családoktól, jótét lelkektől érkező adományok segítették.

A Boldogasszony Iskolanővérek számára a kitelepítés végét az állam és a Magyar Katolikus Püspöki Kar közötti, 1950. augusztus 30-án született megállapodás jelentette: egyedüli női rendként, korlátozott létszámmal, a hajdani iskolaépületeknek csupán egy részét, az egykori felszerelésből csak töredéket vagy semmit sem visszakapva működtethettek két iskolát: a debreceni Svetits-intézetet és az Isteni Szeretet Leányai hajdani budapesti iskoláját, a Patrona Hungariae Gimnáziumot.

Forrás és fotó: Boldogasszony Iskolanővérek

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »