Hogy mire kell emlékeznünk június 4-én?

Hogy mire kell emlékeznünk június 4-én?

Június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja. 1920-ban ezen a napon írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, amely révén Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát.

Csíksomlyói búcsú – 2016

Hazánk háromszázhúszezer négyzetkilométer területű, húszmilliós középhatalomból kilencvenezer négyzetkilométeres, hétmillió lakost számláló kisállammá vált. Románia megszerezte a Partiumot és Erdélyt, a délszláv állam a Délvidéket, Csehszlovákia pedig a Felvidéket és Kárpátalját. A béke minden más szempontból is gúzsba kötötte az országot, miután a háború egyik felelőseként tetemes jóvátételt szabott ki Magyarországra, hadseregét harmincötezer főben határozta meg, és számos egyéb gazdasági és katonai kérdés kapcsán sértette a vesztes állam szuverenitását. Magyarul a halálos ítéletünket íratták alá velünk.

Egy összetartozó nép darabjaira szaggattatott, idegen fennhatóság alá került. Szlovákiában a mai napig érvényes Beneš-dekrétumok értelmében a magyarok másodlagos állampolgároknak számítanak. A román hatalom kisajátítja királyainkat és történelmünket, mindkét nép az ajándékba kapott magyar földet jogos jussának tekinti, sőt el sem ismeri, hogy valaha a miénk volt. Ebben a szellemben tanítják gyermekeiket az iskolákban, s hirdetik a hajdani magyar várakra tűzött idegen zászlók és a valósággal köszönőviszonyban sem lévő leírások a hamis történelmet.

Nemrég a Nyitra-vidéken jártam, ahol a magyar párt egykori képviselője elmondta, hogy hiába halljuk a médiában, hogy soha nem volt ilyen közel egymáshoz a két nemzet a migráns-ügybeli egyetértés kapcsán, ez a közemberek szintjén aligha észrevehető. A mai Szlovákia területén élő magyaroknak nap mint nap meg kell élniük, hogy rájuk üvöltenek, ha magyar zenét hallgatnak, a boltban nem szolgálják ki őket, ha anyanyelvükön szólalnak meg.

A gyerekeknek a szlovák iskolában – és most kapaszkodjanak meg – olyan égbekiáltó hazugságokat tanítanak, hogy a Szlovák Állam létrejötte előtt egy Ugorska (nem biztos, hogy helyesen írom, de a legkevésbé sem érdekel) elnevezésű össznemzet létezett, ahol szlovákok, csehek, lengyelek, stb. éltek együtt, mielőtt kirajzolódtak volna a mai országhatárok. Szt. István, Szt. László pedig nem magyar királyok voltak, hanem minden nép közös uralkodói. A szlovák történelemkönyvek a magyarokat még Ugorskába sem sorolják be, mi csak valamiféle vándorló nomádok voltunk még a ’90-es évek előtt is, amíg létre nem jött a mai Kis-Magyarország.

A helyzet Romániában – főleg a szórványmagyarság lakta területeken – sem jobb. Egyre inkább jellemzőek a vegyes házasságok, és az ezekből születendő gyermekek értelemszerűen a „befogadó” nemzetéi lesznek. Az asszimiláció az utóbbi évtizedekben jelentősen felgyorsult. Sokan már nem látják értelmét küzdeni magyarságukért. Hagyományaikat elhagyják, utódaikat román iskolába íratják, hogy ne érje őket hátrányos megkülönböztetés, egy-két generáció felcseperedtével teljesen elrománosodnak és már csak a nagyszülők emlékezetében él a hovatartozás pislákoló mécsese.

Délvidéken már annyira kevesen vagyunk, hogy ott már nem félnek tőlünk, így hagyják azt a maroknyi nemzettársunkat, a magyarság déli bástyájaként nyugodtan élni, ápolni hagyományaikat. Mert Felvidéken és Romániában félnek a magyartól, ez tény. Féltik a lopott területet, félnek, mert ott még viszonylag nagy létszámban jelen vagyunk, rettegnek a – Nyugaton jól működő – autonómiától. Hiszen ha önrendelkezést kapunk, még a végén öntudatra ébredünk. Tudják jól, hogy ha elveszik egy nemzet kultúráját, történelmét, gyökereit, annak egy hamar vége lesz.

Miért választottuk tehát pont ezt a napot nemzetünk összetartozásának jelképes dátumául? Mert minden elnyomás, igazságtalanság ellenére még mindig itt vagyunk. Lehet már közhelyként hat, de igaz. Hiszen gondoljunk csak bele, váteszeink több tíz, száz éve számtalanszor megjósolták már nemzetünk pusztulását. Szétszaggattattunk, megfosztottak túlélésünk zálogaitól és mégis itt vagyunk. Ilyen szívós nemzet ez a magyar. S, ha valaki járt már Erdélyországban, Székelyföldön megtapasztalhatta, hogy a nemzeti öntudat ezerszer olyan erős, mint idehaza a csonka országban. És amíg az utolsó szívós, konok székely is létezik, létezik nemzeti összetartozás is.

Szétszóratva ugyan, de még mindig itt vagyunk őseink szállásterületén, a Kárpát-medence minden pontján… Erre emlékezzünk június 4-én!

 

Zana Diána

The post Hogy mire kell emlékeznünk június 4-én? appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »