„Hogy áradjon az irgalom” – Két izgalmas óra a párbeszéd kultúrája jegyében

„Hogy áradjon az irgalom” – Két izgalmas óra a párbeszéd kultúrája jegyében

Őrsy László teológus, egyházjogász, a washingtoni Georgetown Egyetemen tanító, kilencvenötödik születésnapját a napokban ünneplő tudós jezsuita július 28-án előadást tartott a Párbeszéd Házában Budapesten.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Előadásmódja és szemlélete egyaránt eredeti, és az benne a legmegnyerőbb, hogy együttgondolkodásra hív, nem pedig csupán állításokat tesz. Mintha azt szeretné, hogy ott, az előadóteremben, és együtt, közös erőfeszítéseink nyomán találjunk rá ugyanazokra a felismerésekre. Fontos gondolata az is, hogy az állítások bevett, természetesnek tartott kultúrájától a kérdések és a másik fél türelmes meghallgatásának kultúrája felé kellene elmozdulnunk. Hogy ne a vitapartner legyőzésének vágya legyen a reflexünk, hanem a hídépítésé, amely a párbeszédünk, egymás véleménye iránti őszinte érdeklődésünk által valósulhat meg.

Az előadás első részében a lelkiismeretről szóló töprengésre hív – Aquinói Szent Tamás módszerével, amely a 13. században általános volt: a kutató kérdésekével, egymásnak ellentmondó állítások mérlegelésével. A mienkével ellentétes állítások alapos átgondolásával is.

Kérdésünk az, hogy létezik-e lelkiismeret. Van olyan álláspont, hogy létezésének feltételezése szükségtelen, hiszen az akarat, az értelem és a képzelet mint szellemi képességek már önmagukban is képesek megmagyarázni minden emberi tevékenységet. Mások szerint lelkiismeret nem is létezhet, mert ha az parancsolna nekünk, akkor nem lennénk szabadok, értelmesek, önmagunkról dönteni képesek. Egy harmadik nézet pedig a közösséget félti a lelkiismeret(ek)től, hiszen nyilvánvaló, hogy ahány ember, annyiféle lelkiismeret, így aztán mindenki menne a maga feje után, a közös cselekvés pedig lehetetlenné válna.

Ám a lelkiismeret létezéséről való meggyőződés is nagyon erős, hiszen mindenütt a világon tudnak róla, körülötte forog az irodalom, tragédiák és komédiák központi témája. A bíróságokon is mindig a „bűnös vagy nem bűnös” kérdését próbálják eldönteni, vagyis arra keresnek választ, hallgatott-e a vádlott a lelkiismeretére, vagy sem. A lelkiismeretről mindenütt és mindenkor tudtak az emberi civilizáció történetében, ám logikailag lehetetlen bizonyítani a valóságát. A gyermek lelki-szellemi fejlődése során egyszer csak rájön, hogy van jó, és van rossz, és hogy ő tud közöttük választani. Ez ugyan intuitív tudás, de megkérdőjelezhetetlenül bizonyos. A lelkiismeret az egész emberi nem tapasztalata. Olyan képességünk, amelyet jól és rosszul egyaránt használhatunk, de szabadulni nem tudunk tőle. Ez létezésünk legmélyebb magvának tartalma. Nem mi találjuk ki, hanem a világba belépve már eleve ott találjuk, és ráismerünk. De az is igaz, hogy ha felfedezzük, akkor már kötelez is. Kinyilatkoztatja magát számomra, tőlem független. El kell fogadnom, és az alkalmazkodásomat igényli. Meg kell neki adnom magamat. A gondolati kiindulópontjaink mindig intuitívak, különböző valóságok egzisztenciális felfedezései. A valóság és az igazság megismerése isteni képessége az embernek, mint a II. vatikáni zsinat utolsóként megszületett, a lelkiismeretről és a vallásszabadságról szóló dokumentuma is hangsúlyozta.

Már eleve volt lelkiismeretünk, vagy csak a bűnbeesés után kaptuk a jó és rossz közötti választás képességét? – kérdezte a hallgatóság egyik tagja. Őrsy atya egyszer egy rabbival beszélgetett a bűnbeesés kérdéséről, aki megvilágító erejű háttér-információval szolgált ez ügyben. Régen az uralkodó döntötte el, mi a jó, és mi a rossz, így amikor a kígyó azt mondja az első emberpárnak: olyanok lesztek, mint az Isten, valójában jó és rossz meghatározásának lehetőségével kecsegteti őket. A 20. század számos gonosztette éppen erről szólt, és éppen ez az eredeti bűn gyökere: hogy az ember Istenné akarja tenni magát. Nagyságának és tragédiájának ugyanaz az oka: hogy ellent tud mondani Istennek, és nem bábú.

Az előadás második része a bűnbánat – és mint az előadó hangsúlyozza: egyben az irgalom – szentsége, a gyónás formáinak történelmi változásairól, mai helyzetéről, rendeltetésének jobban megfelelő szertartásrend kialakításának lehetőségeiről szól, a II. vatikáni zsinat e rendelkezése alapján: „A bűnbánat szentségének szertartását és formuláit úgy kell felülvizsgálni, hogy a szentség természetét és hatásait világosabban hozzák ki.”

Őrsy atya egy Dél-Amerikában működő, Észak-Amerikából származó püspök előadásán járt, aki azzal szembesülve, hogy a paphiány miatt szinte lehetetlenné vált a gyóntatás, új utakat keres, és a bűnbánat szentségének közösségi befogadásának lehetőségére nyújt lehetőséget a híveknek. Karácsony és/vagy húsvét előtt egy egész napot erre szánnak minden egyházközségben. Délután kettő körül összegyűlnek, és énekelni, imádkozni kezdenek a hívek, aztán kisebb csoportokra válnak, és az irgalmasság példabeszédeit hallgatják hitoktatóiktól. Nyilvános bűnvallást senki nem tesz; erre még akkor sem kap lehetőséget, ha vágyna rá. Közös étkezést követően újra összegyűlik a közösség, és a pap Isten jóságáról, irgalmáról beszél neki, annak érdekében, hogy megtört szívűekké váljanak; bűnös, az isteni kegyelemre rászorult voltukra ráébredjenek. Aztán a hívek egyenként az oltár elé lépnek, ahol a pap és két segítője várja őket. Az egyikük kezében feszület van, a másikéban a Biblia. A bűnbánó megcsókolja a feszületet, majd Isten irgalmát kérve és bűnbánatát kifejezve feloldozást kér. A pap a fejére teszi a kezét, és feloldozza, ő pedig a Bibliához lép, és azt is megcsókolja: ezzel tesz ígéretet, hogy kerülni fogja a bűnt. A szertartás lassú, hosszú, egy-két órás, utána pedig együtt maradnak, tovább imádkoznak, énekelnek, beszélgetnek a közösség tagjai, sokszor az egész éjszakát a templomban töltik. Hajnalban mise következik, majd a templom előtt mindenki mindenkihez odamegy, bocsánatot kér, és megbocsát a másiknak. Sok faluban, közösségben, ahol egyes népcsoportok között gyakori az ellenségeskedés, különösen felszabadító erejű ez a szertartás. Konfliktusoktól szenvedő iskolákban is a béke előmozdítója lehet.

A bűnbánat szentsége ma kevésbé él és hat az egyházban, mint jó lenne – mondja Őrsy atya. – Kevesen mennek gyónni, mert gyakori a gyónástól való irtózás. Az egyház ennek hatására szegényedik, gyengül. A bűnbánat szentségének formái a történelem folyamán sokat változtak, a legtöbb változáson ez a szentség ment át. Ha korábban így volt, miért ne változhatna ma is? Főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy az irgalom nagyobb kiáradása érdekében erre lenne szükség. Hiszen minden hívő vágyik Isten irgalmára, míg a gyóntatószék „ítélőbírósága” elé sokkal kevesebben vágynak-mernek odajárulni.

A jézusi példabeszédek tanúsága szerint az Isten a megtört szívre vágyik, nem a bűnök tételes felsorolására. Amikor Jézus a bűnök megbocsátásának ajándékát adja az apostoloknak, nem rendelkezik ennek részleteiről. Az irgalom közvetítése a lényeg. A 11. századig a nyilvános bűnvallás gyakorlata az általános, olyan személyek számára, akik bűnössége ismert a közösség előtt. A magángyónás kezdetben csak az ír misszionáriusok körében létezik, tőlük „irigylik el” a bűnbocsánat bizonyosságára vágyó világi hívek. De a 9. században Nagy Károly visszaállítja a nyilvános bűnvallást, a 13. században pedig az eretnekek kiszűrését szolgálta az egyéni gyónás kötelezővé tétele. – Ne feledjük – hangsúlyozza Őrsy atya –, hogy ma is „csak” rendes körülmények között előírás a bűnök szám és név szerint megvallása: krízishelyzetben a bűnbánat megvallása is elég. Vajon nem tekinthető-e bizonyos értelemben krízishelyzetnek, hogy az irgalom szentsége mára általánosan népszerűtlen lett az egyházban? Amit Dél-Amerikában elkezdtek, megoldást kínálhat. Érdemes lehet mint lehetőséget számba venni, elgondolkodni rajta. Bevezetése nem szüntetné meg a bűnbánat szentségének eddigi gyakorlatát, de mint alternatíva sok mai ódzkodó számára kínálná az isteni irgalom megtapasztalásának közösségi alkalmát.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Új Ember

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »