Hidegbéke

Egy letűnt korszakot idéz mindaz, ami a napokban a Balti-tengeren és felette zajlik. A történet kezdődött azzal, hogy az Egyesült Államok elhatározta, kiszorítja a magára találó, a szemében azonban megbízhatatlan és kalandor Oroszországot. Ennek jegyében született az iráni fenyegetésre hivatkozva felvetett európai rakétavédelmi rendszer ötlete. Teheránnal közben – a Kreml hatékony közbenjárására – megszületett az atomalku, mintegy mentőövként a Nyugatnak odadobva, azonban az ukrajnai fejleményekre válaszul Moszkva elcsatolta a Krímet. Ettől fogva már nem volt szükség semmilyen fedőkommunikációra, nyíltan erősödhetett az elszigetelést célzó politikai, gazdasági és katonai nyomásgyakorlás. Ennek részei az Oroszországgal szemben bevezetett szankciók éppúgy, mint az amerikai katonai jelenlét megerősítése Közép- és Kelet-Európában. Persze, szó sincs csapatok állandó állomásoztatásáról, „csupán” a hibrid hadviselés jegyében folyamatos hadgyakorlatokról. Természetesen a Kreml sem nézi mindezt tétlenül, s immár nem akarja mindenáron megőrizni a jó viszonyt a Nyugattal. Mint a Krímben is megmutatta, akár konfrontációk árán is megvédi az érdekeit. A Nyugat katonai, gazdasági fölényét figyelembe véve aszimmetrikus válaszokkal operál, s az ezzel párhuzamosan csúcsra járatott diplomáciával együtt nemcsak azt érte el, hogy az ukrán válságot lassan elfelejti a világ, de a szíriai ajtón át visszatért a globális porondra is.

Ennek az alapvetően geopolitikai, az új világrendben elfoglalt pozíciókért folyó vetélkedésnek látványos, ám valójában apró epizódja, hogy a múlt hét elején Szu–24-es orosz harci gépek többször is közel repültek a Balti-tengeren állomásozó Donald Cook rombolóhoz, majd az egyik RC–135U kémrepülőgépet befogta és azonosító körülrepüléssel idegesítette egy Szu–27-es. Az amerikai hadihajókat és általában a határai közelében megjelenő katonai infrastruktúrát Oroszország joggal érzi fenyegetésnek, míg az erre adott, aszimmetrikus jellegéből fakadóan mindenekelőtt váratlanságával elbizonytalanító választ a Baltikumban és Közép-Európában élik meg sokan aggodalommal. Attól tartva, hogy a mostanihoz hasonló, a hidegháborút idéző erődemonstrációk, a szemben álló felek hadigépezetének egyre közelebb kerülése nyílt összeütközéshez vezethet.

A jövő, de nagyrészt már a jelen szembenállásainak a természete a bizonytalanság növekedése ellenére sem efelé mutat. A vetélkedés ugyanis valójában már nem területekért, hanem az emberek tudatának átformálásáért folyik. Így a jelenlegi konfliktus lényege is az információs térben zajlik. Az itt dúló nyilatkozatháború éppúgy a küzdelem része, mint a kölcsönös katonai erődemonstráció. Washington az esettel Oroszország agresszivitását próbálja demonstrálni, míg Moszkva az amerikai katonai jelenlét fenyegető közeledésére igyekszik ráirányítani a figyelmet. S ha a fősodor médiát nézzük, akkor azt látjuk, hogy „az orosz propaganda ijesztő európai terjedéséről” szóló megfontolt riogatások ellenére e téren is jól érzékelhető az amerikai fölény. Hiszen mint Alekszej Puskov, a duma külügyi bizottságának elnöke „aszimmetrikus” szarkazmussal megjegyezte, miközben az amerikai felderítő repülőgép lágyan és agresszivitástól mentesen kémkedett a Baltikum felett, mellette egy orosz Szu–27-es „veszélyes műveleteket” hajtott végre. Nem véletlen, hogy a hidegbékét erősítve mindkét fél ezen a fronton fokozza tevékenységét. S a nyugati módszereket hatékonyan alkalmazó RT vagy a Sputnik megjelenésére válaszul a Pentagon jelentősen megemelte az európai kommunikációs hadszíntéren az agymosásra szánt költségvetését.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 18.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »