Házkutatás

Az ember nem dicsekszik, ha történetesen enyveskezű bejárónővel hozta össze a sors. Ha teheti, el sem meséli a sztorit. Neki magának is blamázs a történet, hiszen rászedték, palira vették, elhitették vele, hogy becsületes embert engedett a házába, amikor megállapodtak… Erre tessék, meglopják. Épp őt, aki munkát adott a munkát keresőnek. Elkeserítő felismerés. Magára talán jobban haragszik, mint a nőre. Mekkora balek volt, milyen rossz emberismerő! Vajon mennyi ideje lopta már őt a tolvaj? Mióta röhög rajta a háta mögött?

Keserű élmény az ilyen, ezt első kézből mondom. Én vagyok az a balek.

A maglódi rendőrőrsre is tipródva megyek. Feljelenteni sem szeret az ember. „Tisztelt őrmester úr, szerencsétlen flótás áll ön előtt. Meghallgat? stb.” Civil ruhás nyomozóhoz kerülök, Csóri Csaba harmincas, szőke fiatalember, zászlós. Fiam lehetne. Míg az irataimat nézegeti, azon merengek, hogyan is vagyunk most a rendőrséggel. Szeretjük őket? Nem szeretjük? Szamárság, csak a viperás Gergényi sünjeivel volt bajunk, a mostaniakkal nincs gond. Fölbátorodva adom elő esetemet az eltűnt ékszerekről, a tolvaj asszonyról. A nyomozó rögtön kijavít: nem tolvaj, csak gyanúsított. Tolvajnak, tettesnek csak akkor nevezhetem, ha rábizonyítják, hogy ő volt az elkövető, vagy maga ismeri be. Mindjárt hozzáteszi: nincs sok esélyem az ügyben. Sőt, alig van.

Nem dramatizálom a folytatást, Csóri zászlós rövid úton tettessé minősítette a gyanúsított bejárónőt. Ugyanis a sikertelen házkutatás után, egy hirtelen ötlettel átkísérte a közeli zálogházba, ahol a tulajdonos-becsüs – nocsak! – régi, „aranyos” kuncsaftként üdvözölte a belépő hölgyet. Puff!

A rendőrbravúr nálam egy megkönnyebbült sóhaj formájában jelentkezett. Meg ez a kis írás keletkezett belőle egy elcsépelt végszóval: mértékkel mérd a bizalmat!

 

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 24.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »