Hazánk a világ húsz legnagyobb vesztesének egyike

Hazánk a világ húsz legnagyobb vesztesének egyike

Kíméletlen ítéletet mond a magyar gazdaságpolitika társadalmi vetületeiről Pogátsa Zoltán közgazdász. Az ismert szakember szerint a hazai intézmények, mindenekelőtt a rossz iskolák nem csökkentik, sokkal inkább növelik az egyébként is meglévő különbségeket. Szerinte bőven lenne keret a bérek növelésére is, ha a cégek javítanának termelékenységükön, és nem ömlene ki a pénz az országból.

– Azt állította nemrég, hogy ha nem lennének adóparadicsomok, az elmúlt huszonöt évben semmilyen megszorításra nem lett volna szükség Magyarországon. Ezt honnan tudja?
– Egy igen elismert nemzetközi civil szervezet, a Tax Justice Network eredményeiből következtethetünk erre, ennek a társaságnak az alapítói maguk is offshore-ozással foglalkoztak, tudják, miről beszélnek. Módszertanuk nyilvános, az adatok is azok, amelyeket felhasználnak. Ők állítják, hogy Magyarország a világ húsz legnagyobb vesztesének egyike, ahonnan két és félszer annyi adóalap ment ki, mint amennyi a magyar államadósság összege. A kormány helyében meghívnám őket. Ha kiderülne, hogy tényleg igazuk van, az azt jelentené, hogy teljesen feleslegesen vonták ki eddig a pénzt a humán területekről, rontva ezzel az életszínvonalat.

– Itthon mégis azért került be ez a jelenség a köztudatba, mert kiderült, hogy politikusok is érintettek. Kik igazából ezeknek az ügyleteknek a főszereplői?
– Az egyik ilyen kört az úgynevezett transznacionális cégek alkotják, azok a vállalatok, amelyek szakkifejezéssel élve transzferárazást alkalmaznak. Hogy mindez mit jelent a gyakorlatban? A világkereskedelem mintegy ötven-hetvenöt százaléka cégcsoportokon belül valósul meg, vagyis nem két független cég üzletel, hanem ugyanannak a holdingnak a szereplői. Az anyacég pedig beleszól az árazásba. Ha például egy bútorcég logója akárhányszor megjelenik Magyarországon, akkor az itteni leányvállalat a holding Luxemburgban bejegyzett másik leányvállalatának minden egyes megjelenés után fizet. Ezzel csökkenti a magyarországi adóalapját, Luxemburgban pedig nagyon kedvező feltételek mellett kiveszi a pénzt. Léteznek számítások arra, mennyi pénz áramolhat így ki az adott országokból, ezek elképesztően nagy összegek.

Pogátsa Zoltán szerint a zéró tolerancia a korrupció esetében nem működik Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

– Mégis alig tudunk ezekről valamit, ezek az ügyletek alig érik el a figyelem ingerküszöbét, bármekkora is a tét…
– Pedig nem összeesküvés elméletről van szó. A Transparency International egy nemrégiben közétett publikációja szerint a világ százhúsz legnagyobb multija még azt sem árulja el, hol van telephelye, hol tevékenykedik. Egyáltalán nem átlátható a működésük. Magyarország nagyon erősen épített ezekre a transznacionális cégekre, ebből következően nagyon sokat veszített. Az offshore világ másik nagy szereplő körét a nemzetközi irodalomban magas értékűnek nevezett személyek alkotják, gyakorlatilag a gazdasági elit. Van olyan becslés, miszerint a magyar GDP két-három százaléka megy ki a két nevezett kör pénzkihelyezéseivel az országból. A sajtóban jó néhány név megjelent már. Én közgazdászként egyes személyekkel nem tudok és nem is akarok foglalkozni, az adóhatóságnak meglenne erre a lehetősége.

– A magyar tulajdonú nagy cégek, mondjuk üzletláncok vezetői nem viszik ki szintén a pénzt az országból? Ebből a szempontból is előnyösebb az ő pozícióikat erősíteni?
– Egy magyar cégnek a tulajdonosi szerkezetében ugyanúgy megjelenhet az offshore, tudunk is ilyenekről. Ez bevett gyakorlat magyar cégeknél is.

– Akkor mégsem áll meg az az érv a nagy magyar vállalatokkal kapcsolatban, hogy ők legalább itthon adóznak?
–Sajnos ez nem ilyen egyértelmű. Egy hazainak tűnő céget is bejegyezhettek külföldön, lehet külföldön bejegyzett cég a tulajdonosa, azaz önmagában az, hogy a lánc végén magyar állampolgár a tulajdonos, még semmire sem garancia.

– Maga az offshore nem illegális, ez az érv rendszeresen elhangzik. Ön szerint visszaszorítható lesz mégis valahogy?
– A szakirodalom megkülönböztet legális és illegális korrupciót. Önmagában bejegyeztetni egy céget valamelyik adóparadicsomban nem illegális. Pénzt eldugni a hazai adóhatóság elől viszont illegális. A Tax Justice Network azt mondja, pontosan lehet tudni, mely nagy nemzetközi pénzügyi holdingok segítik elő az offshore-t, a baseli bankok bankjánál meg vannak adatok is arról, mennyi jövedelmük származik ily módon. Szerintük ezeket a bevételeket kellene nagyon megadóztatni. A francia Gabriel Zucman, aki az offshore-ral kapcsolatos akadémiai irodalom első számú alakja azt mondta, mivel minden országnak van cégjegyzéke, regisztere, mindig lehet tudni, melyik vállalkozásnak mi az anyacége. A sor végén pedig minden esetben megjelenik egy természetes személy. Egyszerűen annyit kellene tenni, hogy az országok összehangolják a regisztereket, s onnantól tudható, melyik kihez tartozik. A harmadik javaslat az Európai Bizottságé…

– Ami bőven kapott bírálatokat…
– Kapott, ez igaz, de azért nézzük meg, ha más nem megy, azt kell csinálni, amit javasoltak. Első körben a cégek tegyék nyilvánossá, hol és miként működnek. Ha erre nem hajlandók, akkor egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban megnézzük, hol van a tőke, hol a bevétel és hol a munkaerő, s ezeket egyharmadosan megadóztatjuk.

– De a bírálatok egyik alapja az volt, hogy ez a javaslat nem veszi elejét annak, hogy a pénzt kivigyék Európából, sőt, arra ösztökél.
– Erre meg Zucman mondja azt, hogy maga az offshore úgyis európai szereplőhöz kötődik. Amikor például a svájciak elvállalták, hogy transzparensek lesznek, az ott bejegyzett cégeket szépen átpakolták Szingapúrba, majd azt mondták, persze, megmondom ki a tulajdonos: z, y meg x cég Szingapúrban. Svájc elvben teljesítette a kötelezettségét, mégsem jutottunk vele semmire. Zucman szerint aki nem hajlandó összehangolni az adatokat, azokat gazdasági bojkottal kell megfenyegetni.

– A magyar állam maga is offshore-ozik, a letelepedési kötvény-üzlet közel százmilliárdot fialt a közvetítőknek.
– Több ország is árul letelepedési kötvényeket, ami nyilván nem jó. A Panama papers-ügy két dolgot tett világossá: a politikusok nyakig benne vannak az ügyletekben, illetve a Nyugat ösztönzi a keleti országokat offshore-ozásra. A számlák ugyanis a brit, svájci, luxemburgi érdekszférához tartoztak. Mondhatjuk, milyen csúnya dolog, hogy Putyin, vagy Aszad offshore-ozik, de ki teszi ezt lehetővé? A nyugati országok. Néhány éve még ha az offshore szót hallottuk azt gondoltuk, hogy ez a nagyon szűk elit valamiféle játéktere, aminek nincs igazi gazdasági jelentősége. Ma már tudjuk, hogy ez nincs így. Valójában már a sarki fűszeresnek is megéri pár milliós forgalom mellett offshore-céget alapítani.

– Talán a magyar érintettség miatt is keveset beszélünk arról, hogy az adóelkerülés igazi vesztesei a nagyon szegény, fejlődő országok.
– Nyomjuk a pénzt a harmadik világbeli országokba, mégsem fejlődnek. Csakhogy a valóságban több pénz áramlott vissza ezekből a térségekből a fejlett világba, mint amennyit bevittek oda. Ez az elsődleges oka annak, hogy ezek az országok nem jutnak előbbre.

– A pénz tehát folyik ki tőlük is, tőlünk is. Ön is rendszeresen felhívja a figyelmet a dolgozói szegénység problémájára, az aránytalanul alacsony bérekre. A pénzek visszacsatornázásával elérhető lenne, hogy az itthon maradó összegek végre a bérekhez adódjanak? Vagy ehhez teljes szemléletváltásra lenne szükség a munkaadók részéről?

– Mindig azt mondják, hogy a termelékenység határozza meg a béreket. Ám ha a megtermelt érték jelentős részét elvisszük máshova, akkor bizony a hivatalos GDP is csökken. A valós magyar össztermék minden bizonnyal jóval magasabb annál, mint amennyit végső soron mérünk. Ebből adódóan a termelékenység is magasabb – hiszen az a GDP leosztva munkaórákra –, így a bérek is lehetnének azok. Ha a pénzt itthon tartottuk volna, s mondjuk befektetünk plusz két százalékot az oktatásba, annak mára látnánk az eredményét. Mindenki egyel magasabb szinten tudna dolgozni, ott tarthatnánk, mint Szlovénia. A társadalomnak érzékelnie kell, mekkora a tét ahhoz, hogy a politikát lépésre kényszerítse.

– Mintha itthon, és Közép-Európában elfogadottabb lenne a korrupció létezése, mint Nyugat-Európában. Léteznek is ilyen felmérések, míg térségünkben csak a megkérdezettek mondjuk hetven százaléka tartja nagy problémának a korrupciót, akad olyan nyugati állam, ahol ez az arány száz százalék. Így nehéz lesz…
– Nem tudhatjuk, hogy a következő választásokon mennyien fogják azt gondolni, bizony nem adják a voksukat egy olyan pártnak, melynek képviselői érintettek az offshore-botrányban. A korrupció esetében szoktuk használni a rohadt alma hasonlatot, vagyis alapul veszünk egy kosár termést, amiben akad néhány rohadt darab is. Azt hisszük, ha kivesszük ezeket az egészséges gyümölcsök közül, akkor minden rendben lesz. A zéró tolerancia azonban a korrupció esetében nem működik. A korrupció ugyanis a hétköznapokban a jó minőségű társadalmi szolgáltatásokhoz való egyenlőtlen hozzáférésnek a kompenzációja. Ha egyenlőtlen az iskolai, kórházi rendszer, akkor a társadalom jelentős része arra kényszerül, hogy valakit lefizessen a megfelelő szolgáltatás eléréséhez. Ha a társadalom azt érzékeli, le kell fizetnie az ügyintézőt, az orvost, akkor egészen más a tolerancia szintje a politikusokkal szemben is. Vagyis a megoldás az egyenlő hozzáférés biztosítása a társadalmi szolgáltatásokhoz. A könyvemben ismertetett északi modell erre épül (Magyarország politikai gazdaságtana – Az északi modell esélyei. Osiris Kiadó, Budapest, 2016). Az oktatási eredmények 72 százalékát itthon az határozza meg, hogy az ország melyik részén, milyen iskolába jár a gyerek. Finnországban ez az arány nyolc százalék. Szinte mindegy, hogy Helsinkiben laksz vagy a sarkkörön túl, szinte ugyanolyan jó minőségű szolgáltatást kapsz.

– Ugyanakkor április közepén napvilágot látott egy Unicef-jelentés, amiből kiderült, hogy Magyarország és a válság sújtotta mediterrán térség mellett épp Finnországban nőttek leginkább a társadalomban és a tanulmányi teljesítményben mutatkozó különbségek. Ez hogy lehet?
– A skandináv modell a nyolcvanas években elérte a csúcspontját. Aztán jobboldali-neoliberális kormányzás következett, ami mindenhol rontott a helyzeten. Ezek a politikusok bontani kezdték a jóléti rendszert, emelkedett a nehéz helyzetben lévők aránya. De azért lássuk, északon egyelőre arról beszélhetünk, hogy két százalékról mondjuk hatra nőtt a gyermekszegénység aránya, míg Magyarországon harmincról harmincötre.

– Van, amiben a neoliberalizmus jól teljesít?
– Ezeknek a neoliberális irányzatoknak a ténykedésében semmi pozitívat nem látok. A felső középosztály kevesebb adót fizet, mert nem kell szolidaritást vállalnia az alul lévőkkel. Az eredmény az, amit itthon is látunk: létrejön egy brutálisan széles szegény réteg, ami egyre nagyobb terhet jelent az egész országnak.

– Az északi modell lényege, hogy az alsó rétegek felemelésével próbálnak igazságosabb társadalmat építeni?
– Az a lényege, John Rawls amerikai filozófus nyomán, hogy ha igazságos társadalmat akarunk építeni, akkor egészségi állapottól, nemtől, származástól, anyagi helyzettől függetlenül lehetőséget biztosítunk mindenki számára, hogy a társadalmi működésben, mobilitásban egyenlő eséllyel vegyen részt. Állami beavatkozás nélkül ez nem megy, ha mindent a piacra bízunk, akkor a különbségek csak nőni fognak. Ez történik ma Magyarországon.

– Idehaza azonban egészen más a társadalom szerkezete, nagyobbak a gazdasági és kulturális távolságok. Mégis alkalmazható nálunk az északi modell?
– A modell nem a pozitív diszkriminációról szól, mondjuk arról, hogy egy romát, csak azért mert roma beteszünk valakinek a helyére az egyetemre. Arról szól inkább, hogy ha megnézzük, hol laknak a romák, akkor azt látjuk, nyolcvan százalékuk azokban a kistérségekben, ahol pocsék az iskolarendszer. Márpedig nagyrészt ez az oka annak, hogy nem tudnak kiemelkedni. A magyar oktatásban vagy az egészségügyben látható egyenlőtlenségeket a rendszer nem kiegyenlíti, hanem ráerősít azokra. Ha a gyereked a második kerületbe jár egy nagyon jó iskolába, akkor az egyébként is meglévő előnyei tovább erősödnek, míg például a Nyírség egyik szegény kistelepülésén egy gyenge iskolába kerülő diák még jobban leszakad, vagyis az iskola csak rontja az esélyeit. 

– Ha a Nyírségbe bevisszük a nagyon jó iskolát, mire mennek vele? Lesz munka is?
– A romák iskolai végzettsége katasztrofálisan rossz, de ne is szűkítsük rájuk a problémát. A hátrányos helyzetben élő embereknek etnikai háttértől függetlenül arra van szükségük, hogy az állam az újraelosztás révén megfelelő szolgáltatásokat biztosítson, a jó oktatás mellett elérhető egészségügyet, jó közlekedési lehetőségeket, hogy be tudjanak járni a munkahelyükre. Tíz év különbség van a várható élettartamban a fővárosiak és a kelet-magyarországiak között! Ennek egy része persze az életmódban keresendő, de nem csak, hanem a szolgáltatások minősége miatt is így alakul.

– De visszatérve az előző kérdéshez, hogyan lesz munkája ezeknek a fiataloknak? Sokan bírálják az összeszerelő üzemeket, pedig arrafelé még annak is örülnének.
– Annyi előnyt kapnak már így is a nagy külföldi gyárak, hogy többet nem kell adjunk: alacsony adók, alacsony bérek, olcsó energia és így tovább. Nem a tőkeháttérrel, hanem a humán oldallal van a probléma! Bármelyik gyár, vállalkozás vezetőjével beszélsz azt mondja, hogy nem talál megfelelően képzett embert. A jó iskola nem csak igazságossági kérdés, hanem az alapja annak is, hogy legyen kit alkalmazni. Ha jelentős összegeket tennénk az alapképzésbe, az egészségügybe, az hosszú távon sokszorosan megtérülne. Magyarországon a termelékenység hatvan százaléka az uniós átlagnak, Szlovéniában nyolcvan, kétszer ekkora bérekkel. Ha ennyi pénzből kellene beszedni a járulékokat, azzal semmilyen adóreform nem tudna versenyezni. Sopronban dolgozom, látom, hogy ott működnek a vállalkozások, aztán amikor elmegyek Kelet-Magyarországra, mindig megdöbbenek, hogy már a százforintos boltok sem élnek meg. Nincs kereslet.

“A jó iskola nem csak igazságossági kérdés, hanem az alapja annak is, hogy legyen kit alkalmazni.” Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

– Vagyis lenne pénz a magasabb bérekre?
– A hozzáadott érték elosztása a tulajdonos és a foglalkoztatott között nyers érdekegyeztetés eredménye. Ahol a szakszervezetek erősek – Nyugat-Európában nyolcvan százalék feletti a lefedettségük, Keleten harminc –, ott csak az ő erejükből adódóan tíz százalék különbség mutatkozik abban, mekkora részt hasít ki a megtermelt hozzáadott értékből a bér. Az a kapitalizmus, amit mi csinálunk, nem az, mint a nyugati. Nyugaton két erős érdekképviselet, a munkaadói és a munkavállalói áll szemben, a kormány gyakran bele sem avatkozik, milyen bérekben állapodnak meg. Iparági bérminimumok léteznek, a termelékenységi növekményből eldöntik, mennyit tesznek a bérekbe. Tudják, az emeléssel magasabb termelékenységi szintre lehet jutni. Itthon azt mondják, ne emeljük meg a béreket, mert nem bírják a cégek. Ezzel 25 év alatt elértük, hogy brutálisan széles szektor kevesebb bért fizet, mint a létminimum. Ezt azért tehetik, mert nincs olyan piaci mechanizmus, ami rákényszerítené ezeket a vállalkozásokat, hogy ne kizsákmányoljanak, hanem a technológiát javítsák. Több munkaadó mesélte, hogy ők technológiát váltottak, növelték termelékenységüket, így indultak tendereken, de egyszerűen, ahogy mondták, rendre leversenyzik őket azok a cégek, amelyek inkább kizsákmányolják az alkalmazottaikat. Pedig nem az a jó szociálisan, ha bent tartasz embereket létminimumnál alacsonyabb jövedelmezésű helyeken, hanem az, ha ezeket az embereket átképzed, s olyan terültre irányítod, ahol szükség van rájuk. Merthogy, hangsúlyozom, munkaerőhiány jelentkezik számos területen.

– Létezik itthon apparátus, ami ekkora embertömeget át tud képezni és ezután a piac valóban felszívja őket?
– Persze, ezt a cégek mondják. A munkaügyi központ normálisan úgy működik, hogy a munkaadók lejelentik az igényeiket, azt, hogy milyen területen mennyi szakemberekre van szükségük. Erre a központ a máshonnan kiszorult embereket az igények szerint képzi, majd állást biztosít. Ha 2018-ig felemelnénk a nettó minimálbért legalább a létminimum szintjére, akkor ezt a cégek egy része rögvest ki tudná fizetni, legföljebb a tulajdonos egyel kevesebbszer menne el abban az évben Kenyába vadászni. A többi cégnek lenne ideje változtatni azon, amin kell, mert ha a versenytársaihoz képest még mindig alacsonyabb beszerzési árak, adók mellett sem tud kigazdálkodni megélhetést biztosító béreket, akkor rosszul csinál valamit. Ha így sem megy, inkább szűnjön meg a vállalkozás, mintsem a rossz működési struktúrával bebetonozza a szegénységet és a lemaradást. Az általam javasolt modell nem csak Észak-Európában működik, hanem Belgiumban, Ausztriában, Hollandiában, Németországban is. Ezekben az országokban magas a foglalkoztatás, és mindenki nyer. Magyarországon 2010-ben bedobták az egykulcsos adót azzal, hogy az majd foglalkoztatottságot hoz. Nem hozott. 2012-ben Demján Sándor felvetette, miért csinál a kormány ilyen drága közmunkás programokat, ami csak viszi a pénzt, de semmit sem hoz. Erre a miniszterelnök azt felelte, ha ti, a magángazdaság nem teremtetek munkát, akkor nekem kell. Ez azt jelenti, két év alatt a kormány belátta, hogy az egykulcsos adó nem hozott eredményt. Felvitték tehát kétszázezerre a közmunka keretét, közben tudjuk, hogy aki közmunkán van, nem képezi magát, nem tud állást keresni és a költségvetésből kell eltartani ahelyett, hogy adófizető lenne.
.
– Erre mondja a másik oldal azt, hogy a közmunka a segély helyett van, esélyt ad arra, hogy az érintettek legalább valami értelmeset csináljanak…
– De akkor sem ezt kellene csinálniuk. Mindenkinek az lenne az érdeke, hogy ezekből az emberekből fizetett alkalmazottak legyenek. Kapjanak esélyt, hogy adófizetővé váljanak. Ameddig betöltetlen állások vannak, addig ne olyan területre tereljünk embereket, amelyekben nincs jövő. Felnőtt képzésekre kellene pénzt fordítani a többi humán terület mellett. Az egészségügy is olyan nálunk mint egy szerviz, ahová akkor mész be, amikor megbetegszel. Miközben azok az egészségügyi modellek működnek jól a világban, ahol nem csak gyógyítanak, hanem próbálják megelőzni a betegségek kialakulását. Japánban minden generációra ugyanannyit költenek, ők sokkal hosszabban és egészségebben élnek. Nyugat-Európában is efelé mennek, az életminőséget akarják javítani. Ők tudják, hogy ez jó befektetés.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »