Hatósági némaság

Hatósági némaság

Bűnügyekről tudósítani nehéz műfaj. Egy-egy feltett kérdésre a rendőrség gyakran válaszolja azt, hogy a szóban forgó ügyben nem adhat tájékoztatást. Nem teheti, mert azzal veszélyeztetné a nyomozást. Máskor a személyes adatok védelmére hivatkozva utasítják el a kérdések megválaszolását, s érveikkel ritkán lehet vitatkozni, hiszen ki akarná gátolni az igazságszolgáltatást vagy megsérteni mások jogait?

Vannak azonban esetek, amikor felfoghatatlan, miért hallgat a hatóság. Ilyen például annak a magyar férfinak az ügye, akit néhány hónapja az Egyesült Királyságban több mint hét év szabadságvesztésre ítéltek, miután bevallotta, hogy szexuálisan bántalmazott egy 13 éven aluli gyermeket. A vádlott, aki vallomást tett, és más fiatalokról is tárolt gyomorforgató felvételeket a mobiltelefonján, a híradások alapján a Budapesti Rendőr-főkapitányságon (BRFK) dolgozott, mielőtt négy éve Angliába költözött volna. A bíró a tárgyaláson egyébként úgy fogalmazott, a harminc­éves férfi elképesztő perverzitásról tett tanúbizonyságot, s annak ellenére, hogy vállalta, szakemberhez fordul, a jövőben is veszélyt jelentene a társadalomra.

Az ügy kipattanása után rögtön megkerestük a BRFK-t, hogy tájékoztatást kérjünk arról, valóban dolgozott-e a férfi a hatóság kötelékében, s ha igen, milyen státusban, illetve mi vezetett végül a távozásához. Mindhárom kérdés roppant fontos. A válasz azonban mindössze annyi volt, hogy a kért adatok az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló törvény hatálya alá tartoznak, így nem áll módjukban tájékoztatást adni. Fontos hangsúlyozni: az interneten bárki által megtalálható brit tudósításokban a férfi arccal és névvel szerepelt, s az ottani bíróság már jogerősen elítélte. A kérdések megválaszolása azért lett volna közérdekű, mert egyáltalán nem mindegy, hogy egy ilyen hajlamú ember a BRFK-n belül például gyermek- és ifjúsági ügyekkel foglalkozott-e, vagy épp a forgalomirányításban vett részt. Hogy volt-e alkalma, lehetősége visszaélni azon hétköznapi állampolgárok bizalmával, akik mit sem sejtve természetéről, a hatósági személyt tisztelték benne. Vagy hogy miképpen vizsgálja a rendőrség, pszichésen alkalmas-e valaki arra, hogy a kötelékében szolgáljon, és mit tesz, ha bebizonyosodik: az illető alkalmatlan.

Hasonlóan érthetetlen a rendőrség B. Viktorral kapcsolatos kommunikációja is. A miami bíróság előtt álló vádlott éveken át csábított külföldre magyar férfiakat, majd ott prostitúcióra kényszerítette őket. Az áldozatok a tárgyaláson arról számoltak be, hogy a vádlott azt állította, korábban a magyar rendőrség tagja volt. Egész pontosan azzal fenyegette őket, ne merjenek segítséget kérni magyarországi családjuktól, mert hatósági kapcsolatai révén bosszút áll a szeretteiken.

B. Viktor feltehetően blöffölt, ezt azonban csak a magyar rendőrség tudná megerősíteni. Ők azonban ebben az esetben is azzal reagáltak a megkeresésre, hogy az információs önrendelkezési jogról szóló törvényre hivatkoztak. A kérdőjelek így megmaradnak, s akár van alapja annak, amit a vádlott mondott, akár nincs, kijelenthető, hogy a magyar hatóság nem sokat tett azért, hogy tisztára mossa saját hírnevét – vagy hogy megnyugtassa azokat, akik esetleg a mai napig rettegnek B. Viktortól.

A demokratikus rendszerek egyik alappillére a hatóságba vetett bizalom. Számos példa mutatja, milyen súlyos társadalmi feszültséget okoz, ha ez a bizalom sérül, s milyen nehéz helyreállítani. Leegyszerűsítve a fő kérdés az, elhisszük-e, hogy a nyilvánosság kizárólag akkor ellensége a rendőrségnek, ha valóban gátolja őket a munkájukban. Ezek után vajon elhihetjük-e?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »