Hány svéd kell hozzá, hogy kicseréljenek egy égőt?

Hány svéd kell hozzá, hogy kicseréljenek egy égőt?

Megszólal a zene. Ismeretlen hangok csapnak le és kegyetlen erővel préselnek a földhöz, mintha Godzilla ült volna az egyik vállunkra, a másikra meg King Kong. Torz, szörnyűséges kitörések, sikolyszerű szólamok érkeznek a semmiből, aztán jön a csend, ami még a kíméletlen zajnál is rémisztőbb. De mire erre ráébredünk, már repülünk is, szárnyainkba Pink Floyd-pólós, betépett jógik kapaszkodnak, súlyuk egy rendezett világ illúziója csupán. A zuhanást lüktető popzene kíséri, de ezt már észre sem vesszük, szétmállunk az égen, mint a csap alá tartott akvarell.

Mats Gustafsson svéd szaxofonos zenéje nem könnyed háttérzene, Fire! Orchestra nevű big bandje pedig különösen embert próbáló: pusztító és gyönyörűséges egyszerre. Akit magával ragad, könnyen úgy érezheti: a mindennapokba beleszürkült mellkasában végre kicserélték a már éppen csak pislákoló villanykörtét.

A kortárs európai dzsessz egyik legnagyobb alakja, Mats Gustafsson és triója, a Fire! tagjai (az ütőhangszeres Andreas Werliin, illetve a basszusgitáros Johan Berthling) megunták, hogy csak hárman vannak a színpadon, csináltak hát egy big bandet, ahol változó létszám – néha tizennyolcan vannak, néha huszonöten – mellett nagyjából húsz svéd muzsikus önti absztrakt formába a szaxofonos – és a big band esetében karmester – elképzeléseit. A kollektíva június 6-án, hétfőn frissen megjelenő lemezét mutatja be egy tévéfelvétellel egybekötött monumentális – vagyis az ő értelmezésükben: „epikus és pszichedelikus” – koncerten az A38 Hajón.

Törékeny nők és szörnyetegek

Bár Mats Gustafsson projektjei mind a hangszeres improvizációról szólnak, a muzsikus néha még a saját elvárásaival is szembemegy, ha kell. A Fire! Orchestrában ugyanis komoly szerep jut az énekhangnak: két énekesnő is fellép az együttesben (köztük Werliin felesége, az elbűvölő Mariam Wallentin). Az utóbbi időkben pedig szintén a big band tagja az A38 Hajón nemrég fellépett törékeny szaxofonoslány, Mette Rasmussen.

A dzsessz számomra az ellenállásról szól, az improvizációról – fogalmazott egy interjúban Mats Gustafsson, a műfaj egyik legnagyobb punkja. – A dzsessz mindig is egy olyan művészi forma, amely megkérdőjelezi a dolgokat, a dzsessz mindig kísérletez. A szabályok arra valók, hogy áthágják őket. Ehhez azonban egyéniség kell – tette hozzá a szaxofonos, anélkül ugyanis üres váz az egész.

A Fire! Orchestra az összes kritériumnak megfelel. Zenéjük megkérdőjelez minden klisét, áthág minden szabályt, ám ez éppen a korlátok közé nem szorítható egyéniség(ek) miatt sosem fullad öncélú anarchiába. Az áthágás ugyanis az esetükben újraírás is egyben. Egy új világ új szabályait alkotják meg. Mi pedig hallgatóként átvágunk a zajon, az őrületen, a pusztításon, a csöndön, megküzdünk a szörnyetegekkel, felrepülünk, lezuhanunk, felolvadunk és új formát öltve újjászületünk.

És ekkor kigyúl a fény a szegycsontunk tájékán.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 03.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »