Hamel atya mártíriuma

Hamel atya mártíriuma

Az európai ember mindennek az okát keresi, nem tud szabadulni az ok-okozati összefüggések kényszerétől, s rosszul tűri, ha ellentétes tartalmú élethelyzeteket kell elfogadnia. A fejlett Nyugat mindig mindent meg akar oldani a saját elképzelései szerint, közben paradox módon minden cselekvést elodáz. Ha annak idején az egri nők a forró vízzel vagy szurokkal teli vedreikkel megálltak volna a vár fokán egy emberi jogi meditációra, lenézve a törökök tar fejére arra gondolván, „ők is emberek, milyen jogon öntök én szurkot a fejükre, nekik is gyerekeik vannak otthon”, akkor ma Európának ezen a táján nekünk, magyaroknak nem kellene föltennünk a jövő iránti aggódással teli szorongó kérdéseket Európa iszlamizálódásáról. Szorgalmasan járnánk a medreszékbe, hallgatnánk a bölcs férfiakat (vagy megtanulnánk úgy tenni, mintha pusztán nemük miatt egytől egyig bölcseknek tartanánk őket), és elragadtatást mímelnénk, ha férjurunk beállítana a diszkóbár pincérnőjével, hogy mától ő az ötödik feleség.

Lapunk hétvégi magazinjában megszólalt néhány egyházi ember a franciaországi papgyilkosság kapcsán. Mint ismeretes, az Iszlám Állam két fanatikusa a 82 éves Jacques Hamel jezsuita szerzetesnek mise közben átvágta a torkát. A keresztény világ megdöbbent. Korunk terrorizmusa errefelé ilyen nyíltan még nem mutatta meg keresztényellenességét. Beer Miklós váci püspök leszögezte: nem gondolta, hogy ismét eljöhet a mártírok kora. Urbán József piarista szerzetes is a mártír szót hangsúlyozta: az idős papot egyházi emberként érte támadás. Fabiny Tamás evangélikus püspök és Forrai Tamás jezsuita tartományfőnök hasonlóan vélekedett, s a kereszténység elleni támadásról beszélt. Jézus mártíriumaként a kereszthalálról is szó esett, de a merénylettel összefüggésben más nem jött szóba. Pedig fontos lett volna.

Ehelyett vett egy polkorrekt irányt a beszélgetés, és az egyik megszólaltatott már a xenofóbiát, az idegenellenességet ostorozta. Az Iszlám Állam nem azonos a muzulmán vallással, olvashattuk sokadszor. A beszélgetésből megtudhattuk még, hogy az egyháznak akkor is nyitottnak kell lennie, ha újabb hasonló támadások következnek. Gondolom, a nyitottsághoz minden keresztény meg fogja kapni a segítséget a hazai egyházaktól. Ha többre számít, az ő baja.

Mindehhez hozzávehetjük még Ferenc pápa nyilatkozatát, ő Hamel atya bestiális megölése kapcsán letisztult gondolatok helyett az aktuális polkorrekt nyelvén kijelentette: vannak keresztény testvérgyilkosok is, van családon belüli erőszak Olaszországban is. Vagyis a katolikus világ első embere elejtette a forró krumplit. Abból nem lehet baj, ha ő most inkább egyházi diplomata.

Tulajdonképpen nem azzal van gond, amit a felsorolt egyházi emberek elmondtak, hanem azzal, amit nem mondtak el. Ismerjük el: minél kisebb tudással vagyunk roppant határozottak, annál nagyobb a lehetőségünk tévedésekre. Ezerszer hallottuk, hogy az Iszlám Állam nem azonos a vallással, s el szokott hangzani mintegy a vallások békés egymásmellettisége melletti érvként, hogy a Korán elismeri Jézus létezését, fontos prófétának tartja, Máriáról pedig különösen sok helyen tesz említést, bár csak egy jeles próféta anyjaként említtetik, mivel hogy gyermeke az iszlám szerint nem Isten fia. Sem a Magyar Nemzet-beli diskurzusban, sem máskor nem szokott szó esni arról, hogy a Korán nem ismeri el Jézus kereszthalálát. Allah magához veszi Jézust, a prófétát, és majd újból elküldi a világba, egy egészen sajátos küldetéssel: támadja meg a kereszténységet, és érveljen az iszlám mellett. Aki tehát azzal érvel a vallások problémátlan egymásmellettiségét bizonygatván, hogy lám, a Korán még Jézust is elismeri, kell-e egyéb bizonyság békés voltára, az vagy tudatlan, vagy a megtévesztés útjára lépett. Jézusnak az evangéliumokban leírt, illetve a Koránban megfogalmazott szerepéhez és lényéhez nem lehet úgy viszonyulni, mintha csak egy városi legenda két változatáról lenne szó, némi szövegmódosulással.

Michael Angold történész, az edinburgh-i egyetem Bizánccal foglalkozó professzora írta 2001-ben megjelent könyvében: „A muzulmánok a keresztet tekintették a legsértőbbnek vallásukra nézve. Egyiptom kormányzója már 689-ben elrendelte, hogy döntsenek le minden keresztet, s ez végül odavezetett, hogy egyáltalán nem lehetett nyilvánosan keresztet állítani vagy viselni.”

A kereszthalál nélküli Jézus egy keresztény embernek Krisztus totális megtagadásával ér föl. Ugyanis az egész keresztény irgalmasság (amiről Ferenc pápa úgy szeret beszélni a migránskérdés kapcsán) Krisztus szenvedése nélkül értelmezhetetlen. A keresztény vallás azért szenvedésközpontú, mert Jézus kereszthalála a kereszténység fennmaradásában a legfontosabb viszonyítási pont. De vannak, akiket ez annyira sért, hogy legszívesebben ölnének miatta. Vagy ölnek.

Erről is szót kellene ejteni egy keresztény pap meggyilkolása kapcsán.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 10.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »