Halott kannibál, jó kannibál

Halott kannibál, jó kannibál

Talán az Oscar-gálák legbotrányosabb és legtisztább pillanata volt, amikor egy apacsdíszben megjelent lány az 1973-as díjátadón felolvasta Marlon Brando levelét. Ebben a színészóriás Hollywoodnak az őslakosokkal kapcsolatos hazug bánásmódjával indokolta A Keresztapáért neki ítélt Oscar-díj visszautasítását. A kollektív bűntudat filmipari részről két évtizeddel később, a Farkasokkal táncolóban mutatkozott meg a leglátványosabban. Kevin Costner pátoszba csomagolt gesztusát természetesen díjesővel jutalmazták.

Úgy látszik, az amerikai őslakosok kihalófélben lévő, misztikus világa és a felvilágosult betonozók közti összeférhetetlenség továbbra is incselkedő, ám érezhetően kényes téma a filmeseknek. S. Craig Zahler író-rendező nem is győzi vadnyugati hősei szájába adni, hogy ellenfeleik afféle barlanglakó, korcs kannibálok, akiknek semmi közük a földrészt benépesítő „indiánokhoz”. Erre persze tényleg nincs sok esély, de a logikátlanságoktól hemzsegő Csontok és skalpokon mégsem szerencsés számonkérni a racionalitást. A film ugyanis az első bravúros kísérlet western és horror összeházasítására.

A történet szerint gyilkos haramiák verik fel az ősök csendjét a brutális nem indiánok földjén. A szent hely meggyalázásának egyedüli túlélője a közeli kisvárosba menekül, ahol gyanús viselkedése miatt a helyi seriff lábon lövi, majd rács mögé dugja, és a sípcsonttörésből lábadozó doki szépséges feleségét kéri fel a bandita ápolására. Másnap rábukkannak az istállófiú megcsonkított holttestére, valamint a seriffhelyettes, az asszony és a haramia hűlt helyére, egy művelt őslakostól pedig megtudják, hol keressék az elraboltakat. Négyen indulnak útnak – a seriff és idős adjutánsa, egy világlátott pisztolyhős, valamint a kripli férj –, hogy mentsék, aki menthető.

Zahler lomhán hömpölygő westernje végig precízen tapossa a klasszikusok nyomvonalát, és csak az utolsó fél órában vált műfajt. A seriffet alakító Kurt Russell és a lepcsesszájú segítője bőrébe bújó Richard Jenkins kultfilmekhez méltó, emlékezetes karaktert teremt.

A merész fordulat, amelyben ez a kalandos, lassú „úti film” gyomorforgató horrorba csap át, furcsa módon nem tesz kárt az építményben. Talán mert nem az egymástól parszeknyire eső műfajok egybefolyatásával (legutóbb a Cowboyok és űrlényekben a sci-fi és a western házasítása vallott csúfos kudarcot), inkább összepattintásával kísérletezik, felhasználva e filmes területek eszköztárát és tiszteletben tartva hagyományait.

A Csontok és skalpok persze nálunk sem lesz közönségsiker. Hiszen aki kedveli a komótos, klasszikus westernt, nem biztos, hogy bírja gyomorral az erőszak lehető legnaturálisabb ábrázolását. Adjunk mégis esélyt a horrornak, ahol az emberélet kevesebbet ér, mint egy maréknyi dollár.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 07.

Értékelés:


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »