Hallotta is, látta is a csöndet

Hallotta is, látta is a csöndet

Babits Mihály, az egykori egyetemi kolléga, majd mindvégig költő- és alkotótárs írta Tóth Árpádról (Arad, 1886. április 14. – Budapest, 1928. november 7.), a halála utáni Nyugat-emlékszámban: „Mit lehet sokat beszélni ilyen egységes, zárt és gáncstalan költőről, hacsak nem a filológia szólhatna róla sokat, föltárva művészetének részlettitkait, de hát ki törődne ma egy elvont művész titkaival? Ő érezte a csöndet maga körül, s küzdelem nélkül mondott le a dicsőségről, mint annyi minden másról. Verseskönyvei ritkásan jelentek meg: halk és gyengéd hangja szinte elveszni látszott az erőt és termékenységet harsonázó újabb hangok között. Ki törődött a tökéletességgel? Életében talán én voltam az első és egyetlen, aki egyszer a nyilvánosság előtt, kinyomtatott cikkben, nagy költőnek neveztem őt. Szomorú szerénységgel reagált erre: úgy érezte, nem fontos már nagy költőnek lenni. Amit csinált, magának csinálta, s kissé gúnyos önvigasztalással a távoli szellemibb századoknak.”

totharpad5_bEz a mi mostani világunk, ha nem is távoli, de egy századdal mindenképpen Tóth Árpád utáni idő. Szellemibbek ugyan nem lettünk, csak dolgaink kuszálódtak zűrzavarosabbá, és egyre inkább igazat adunk a költőnek, aki az első világégés poklában nem újabb borzalmakat vizionált, csak a rá jellemző egyszerűséggel, halkan azt mondta ki az Elégia egy rekettyebokorhoz verszárlatában, hogy béke csak akkor lesz, amikor ember már nem.

„Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon / Csak miriád virág szelíd sajkája leng: / Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon, / Egy néma ünnepély, ember-utáni csend, / Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva / A fájó ősanyag: immár a kínnak vége! / S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka, / S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú Béke.”

Talán egy kissé bizarrul hangzik, de ahogy a hétköznapi életben, úgy az irodalomban is vannak sorsszerű találkozások. Például némi romantikus túlzással megrajzolt háttér előtt könnyű elképzelni, ahogy Petőfi és a nemzeti öntudatra ébredés felfűtötte népies divatirányzat épp rohan egymás karjába, Tóth Árpád viszont valahol a városi tájban, hajnali körúti séta közben találkozik össze az impresszionizmussal. Kötődésük azonnali lesz és örök életre szóló.

Egymás tökéletes megértése, maradéktalan feloldódás egymásban, hisz tagadhatatlanul Tóth Árpád volt a legalkalmasabb, hogy látva hallja meg az impresszionizmus Charles Baudelaire által körülírt lényegét: „Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak / valami titkos és mély egység tengerén, / mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, / egymásba csendül a szín és a hang s az illat” (Kapcsolatok – Szabó Lőrinc fordítása). Ebből a csodálatos harmóniából szövődik költészete, a sok „rímes, furcsa játék”, ahogy azt hasonló című versében is mondja.

„Szeszélyes, bús ajándék / E rímes, furcsa játék, / Ó, zokog, bár negédes – / Fogadd szívedbe, édes! // Mert csupa szívbe vert seb / Vérszínezi e verset, / Mint halvány őszi rózsa / Szirmát az őszi rozsda. // De lásd, egyebem nincsen, / Se birtokom, se kincsem, / Nem adhatok tenéked, / Csak ily borús zenéket. (…) De hallgasd most e verset, / E torz kedvvel kevertet, / Zsongítson furcsa hangja, / Mint füstös képű banda: // Itt flóta, okarína / S hegedűk soka rí ma, / Száz hangszer, minden rím más, / S vén bánatom a prímás. // Izzék a dal duhajjá, / Csattanjon vad csuhajjá, / Majd haljon el sóhajtón, / Fejem öledbe hajtom. // Csönd. Ajkaim lezárvák. / Ringass: árva az árvát, / Így, sírj csak, rámhajolva, / Meghalni volna jó ma…”

Hangulatilag Tóth Árpád verseinek zöméhez a szomorúság, a rezignált bánat hangja társul, nem véletlen, hogy kedvenc műfaja az elégia. Ám ha ritkán is, de előfordul, hogy a bajokon felülkerekedik a fiatal játékosság. Április 14-ei születésnapját, mint szoros családi köteléket fűzi a bolondosnak tartott hónaphoz Április című versében.

„Április, ó, Április! / Míg tánccal suhansz, / Látogass meg engem is, / Víg örök suhanc, / Hisz egy régi kikelet / Furcsa reggelén / Együtt érkeztem veled / Földi útra én: / Szólt arany szimfónia / Napfény-húrokon, / S bölcsőmnél te, fény fia, / Álltál, víg rokon! (…) Április, ó, Április! / Simogass, vezess! / Hadd legyek ma újra kis / Jó öcséd, kezes, / Hadd feküdjem tarka fák / Alján inni fényt, / Míg arcomba szöcske vág, / Zöld parittyaként, / Míg szememre patyolat / Szirom lengve jön, / S kis selyem-sátra alatt / Megbúvik a könny…// Ó, tán akkor, míg a méz / Színű nap lehull, / Bordám közül a nehéz / Szív is elgurul, Imbolyog még, menni fél, / Majd gyáván, sután, / Bíbor labda, útra kél / Tűnő nap után, / Táncol, ugrik, fellebeg, / Enyhén száll tova, / Felfog-ják a fellegek, / S nem fáj már soha…”

A halála, 1928. november 7-e óta eltelt több mint nyolcvanhét esztendő, az aggastyánkorba lépő időkritikus ékesszólóan igazolta Tóth Árpád költői nagyságát. Kezdve a már idézett Babits-értékeléstől egészen addig, hogy manapság is a szavalóversenyek kedvelt darabjai az Esti sugárkoszorú vagy a Lélektől lélekig versek, tanárok hadai pedig még mindig a Körúti hajnal „lila dalra kelt” nyakkendőjével példázzák a szinesztéziát.

Kiállta hát a nagy próbát, értéke karctalanul ragyog. Mindehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy műfordítóként is jeleskedett: az eredetivel szembeni teljes alázat, illetve a teljes alázat hiányának két véglete közt megtalálta a keskeny ösvényt, az arany középutat: önmagából annyit adott, hogy nem halványította, hanem patinásabbá, dúsabbá tette az eredetit. Műfordításai közül egy kevéssé emlegetett, de az impresszionizmus egészére nagyon jellemző verset idéznék, Arthur Rimbaud A magánhangzók szonettjét.

„Szurok Á! hó É! Zöld U! Kék O! – csak egyszer / Lehessek titkotok mind elbeszélni bátor! / Á!: – bolyhos öv, mely a setét legyek faráról / Csillog, ha szörnyű bűzt belepnek lomha testtel! // Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor, / Halk hóvirág, királyi hermelin, jégtűs gleccser! / I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel / Vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor! // U!: – az isteni tenger nyugodt, gyűrűző tánca, / Nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca / A békés homlokon, mit alkímia tép föl -, // O!: – szörnyű harsonák, mik ítéletre zengnek, / És Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek, / Omega! – viola sugár az Ő szeméből!”


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »