„Ha a szívemmel látok, áldás lesz a munkámon”

„Ha a szívemmel látok, áldás lesz a munkámon”

Hogyan lesz egy falusi kislányból háromkötetes szerző? Miért azonosítják sokan regényei főszereplőjével, Antóniával? Zsuffa Tünde íróval a Híd közepén c. legújabb történelmi regényének megjelenése kapcsán beszélgettünk.

Mire utal a könyvcím, melyik hídról van szó?

A bécsi Schwedenbrückéről. Ez egy jelentéktelen híd a Duna-csatorna felett, de számomra sokat jelent. A regény elsősorban Bécsben játszódik, és amikor nem volt ihletem, bejártam azokat a városrészeket, ahol a szereplőim is járkálhattak volna. Éppen az említett hídon sétáltam át, amikor elérkezett az a pillanat, amire vártam: pörögtem előttem az események, amelyeket leírtam. Majd többször visszasétáltam, és amikor kész lett a regény, már nekem is nehezemre esett szétválasztani a valóságot és a fikciót. Ez egy furcsa állapot! Gyerekkorom óta cipelem magammal a bennem lévő világot,és próbálom leszakítani a valóságtól.

– Honnan indult a képzeletbeli séta?

Kislánykorom óta a betűk bűvöletében éltem. Mindig szerettem írni és olvasni, de a legkedveltebb szórakozásom az volt, hogy a bennem lévő fantáziavilágot életre keltettem. A testvéreimnek is kitalált történeteket meséltem, persze ezt nem mertem bevallani nekik. Sokáig azt hittem, nem vagyok „normális”, hogy képeket látok magam előtt, embereket hallok beszélni, és cselekmények elevenednek meg előttem, amelyek arra várnak, hogy elmeséljem, leírjam őket. Szégyelltem erről beszélni, féltem, hogy kigúnyolnak. Az iskolában a fogalmazásaimat kinevették, amikor felolvastam őket. Kudarcként éltem meg ezeket a helyzeteket. Egyedül apámnak vallottam be, hogy író szeretnék lenni. Jól emlékszem a napra, amikor a hentes műhelyében közöltem vele a terveimet. Nyolcéves lehettem, a fehér húsosládák tetején üldögéltem, néztem, ahogy a karajt csontozta, és folyamatosan beszéltem hozzá. Elmeséltem, miről fogok írni, és milyen jó lesz, ha majd mások fogják az én meséimet felolvasni, és lesznek saját könyveim.

– Hogy reagált minderre az édesapja?

– Komolyan vett, hiszen komolyan gondoltam. Azt mondta, ha író akarok lenni, az is leszek. Tisztában volt vele, hogy képes vagyok feszegetni a korlátaimat, és olyan messzire szárnyalhatok, amilyen messzire csak szeretnék. A lényeg csupán az volt számára, hogy soha ne felejtsem el, honnan indultam, hol vannak a gyökereim, ne felejtsem el a hangokat, akik kedvesen szóltak valaha hozzám, ne felejtsem el az illatokat, az ízeket és ne felejtsem el a dolgos kezeket, amelyek a környezetemet szépítették, építették. Ezt fontos volt elmondania, mert tudta, hogy nemcsak gondolatban fogok messzire jutni, hanem fizikailag is. Elvágyódtam Pusztaszabolcsról. (Most meg folyton vissza!) Világot akartam látni, és semmi szín alatt nem akartam olyan sokat dolgozni, mint a szüleim, én nem akartam korán kelni. Apám keményen fogott ugyan bennünket, viszont soha nem szégyenített meg a munkakerülésem miatt. Ma már nem vagyok erre büszke, de attól a tény az tény marad: amíg a testvéreim a kukoricát kapálták, az állatokat etették, és besegítettek a boltunkban árut csomagolni, én olvastam és füzeteket firkáltam valahol megbújva. Egy nap aztán kaptam egy naplót, és apám arra buzdított, hogy ne csak azt írjam le, ami történik velem, hanem, amit érzek, ahogy látom a világot. Ez a legnehezebb egyébként, hiszen, amit papírra vetek, az már nemcsak az én titkom, az már nemcsak az én belső világomban létezik.

– Az édesapja nem érhette meg, hogy író lett.

– Nem, de ő engedett az utamra. A halálos ágyán ígértette meg velem, hogy kiállok a nyilvánosság elé, és írni fogok. Önmagamat adva, és úgy, ahogy a szívemmel látok, érzek. Azt mondta, ha így teszek, áldás lesz a munkámon. Ez a jelenet annyiszor eszembe jut. Apám megcsókolta a kezeimet, és sokszor, amikor jegyzeteket készítek egy könyvemhez, vagy a szöveget gépelem, érzem őt. Így készült el az első kötetem, a Paprika rummal. Apám vezette a kezemet, én meg írtam. Pontosan úgy, ahogy kérte: nyíltan, őszintén, nem köntörfalazva, falakat döngetve. Próbálok arra törekedni, hogy azokat a történelmi igazságokat is kimondjam, amin mások megrökönyödnek, felszisszennek.

– Úgy hírlik, hogy édesanyja a legszigorúbb kritikusa, és miatta nem jelenhetett meg úgy a Paprika rummal, ahogy eredetileg megírta.

– Ez valóban így történt (nevet). Most már csak mosolygok a kettőnk között lezajló vitán, de akkor nem tartottam viccesnek.

Miről vitáztak valójában? Mit nem írhatott meg az édesapjáról, hiszen a könyv a kalandos életéről és a küzdelmeiről szól?

– A vita tárgya a szüleimet körülvevő világ megítélése és a családunk életét megkeserítő emberek neveinek nyilvánosságra hozatala volt. Nem kíméltem volna őket… Fel akartam hívni a figyelmet arra, hogy sokan vannak még az olyanok, akik a múlt rendszert kiszolgálták, veszélyt jelentettek a társadalomra, és ahelyett, hogy csendben lennének, meghúznák magukat, most is közöttünk járnak-kelnek, és most is ugyanolyan veszélyesek.  Édesanyám egy nagyon óvatos, megfontolt bölcs asszony, meg nem bántana senkit. Én viszont komolyan vettem apám kérését, tudatni akartam országgal-világgal, hogy mi történt Magyarországon az elmúlt évtizedekben, és a sok tragédia milyen hatással van még most is ránk. Úgy voltam vele, hogy ha túl sokat tudok, miért kellene hallgatnom?

– Miért is…? Elvégre kihúzta azokat a részeket, amelyeket az édesanyja kért.

– Megfutamodásnak tartottam akkor. Most már tudom, hogy helyesen cselekedtem. Nem jó, ha az érzelmek elviszik az embert egy olyan irányba, és olyan messze, ahonnan már nem térhet vissza, nem korrigálhat. Még túl frissek a sebeink, folyton visszafertőződünk, visszafertőznek. Még ilyen világot élünk, de nem lesz ez mindig így.  Belátom, édesanyámnak igaza volt, várni kell még, hiszen mindennek megvan a maga ideje. Ahogy a Prédikátor könyvében is áll: „Mindennek megvan a maga órája… Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek, ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak, ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.”

– Most minek van itt éppen az ideje? Az írásnak?

– Mindenképpen.

Látszik. Egy éven belül a második regénye jelent meg. Tavaly ősszel az Angyal a földi pokolban, és már itt is a folytatás, a Híd közepén.

– Nem véletlen… Nagyon foglalkoztat a huszadik század. Azok a történéseket helyezem a középpontba, amelyek mindig is érdekeltek, amelyekről csak halkan, vagy egyáltalán nem lehetett beszélni. Amikor tavaly megjelent az Angyal a földi pokolban c. regényem, olyan sok pozitív visszajelzést kaptam, hogy nem volt kétséges, folytatom a történetet. A szereplőimet azonban át kellett helyeznem Magyarországról Ausztriába, illetve a világ különböző pontjaira. Nem is lehet ezen csodálkozni. 1956 után sok magyarra várt ez a sors: Otthont találni valahol, távol a hazától. Az ő életüket, lelkivilágukat mutatom be, és azt a próbálkozást, ahogy a múlttal megküzdenek. Nem volt könnyű… A magyarországi élet felelevenítése, a honvágy nem hoz nyugalmat számukra. Olyan, mintha állandó fenyegetettségben élnének és háborúkat vívnának.

– A főszereplő Balázsovich Antóniának, Horthy Miklós testőrparancsnokának a lánya ugyanolyan szókimondó, mint Ön.

– Hát persze! Elvégre én alkottam meg a karaktert a fejemben, és az ő gondolatai az enyémek, ugyanúgy, mint a belső vívódásai. Antónia azonban a második részben más, mint korábban. Ő is változott, velem együtt. Nemcsak azért, mert idősebb, hanem mert anya lett. Személyiségének a változása azzal is magyarázható, hogy jobban figyel magára, az érzéseire, rájön, hogy a sorscsapások nem őt pusztítják el, nem ő semmisült meg, nem ő égett el, hanem a világ, amiben elrejtőzött. Ebben a részben már elfogadja, hogy összetörik a szíve, hogy elbukik, engedi magát szeretni, és figyel a belső hangjára. Belátja, hogy a fájdalmat, az árulást, a szenvedést nem megtagadni kell, hanem szembenézni vele. Antónia is olyan, mint Santiago, Hemingway öreg halásza, ő is felkiálthatna: „De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” Magányos hősök mindketten, emberi méltóságukat mindvégig megtartják.

– A karakterei nagyon élethűek. Valós történelmi eseményekről ír, több helyen valós történelmi személyekkel, valós helyszíneken. Mennyire takarnak valós személyeket az Ön által formált szereplők?

– A regényeimben nagyon ragaszkodtam a történelmi hűséghez, elvégre az a célom, hogy betekintést adjak a múltba, főleg az utánam jövő generációnak. A szereplőim mögött azonban ne keressünk arcokat! Mivel mindig hangsúlyozom, hogy a történelmi háttér valós, attól a történet fikció! A karakterek a képzeletem szülöttei, de nyilvánvaló, hogy az életből merítettem a típusokat. Tapasztalat vagy elmondások alapján. Nem tudom egyébként, mi a könnyebb és mi a nehezebb. Olyan témáról írni, olyan korszakot feldogozni, ahol nincs szemtanú, és amiről csak a kutatásaim során alakíthatok ki egy képet, vagy belenyúlni egy olyan témába, amelyről mondjuk három ember három különböző módon beszél. Itt van az én felelősségem, még ha csak regényíró is vagyok.

– A regényei pillérje a küzdelem, találkozás a veszéllyel és a bátor helytállás.

– Ezt jól látja! A harc, a küzdelem nem hiányozhat egy olyan karakter életéből, mint Antónia. A gyávaság számomra elfogadhatatlan. A főhőseimre mindig annyi erőt ruházok, hogy a harcokat képesek legyenek megvívni. Még akkor is, ha kudarc éri őket.

–  Hogy fér össze a kudarc a megvívott harccal?

– Mert nem az elért eredmény a fontos, hanem maga a tett, amit egy nemes cél érdekében követünk el.  Gondoljunk az 1956-os forradalom hőseire, helytálltak, és az idő őket igazolta. Nem a kudarcokat emlegetjük, hanem, amit véghezvittek. Tisztelettel beszélünk róluk az örökségért, amit ránk hagytak.

– A Híd közepén regénye 1956-tól mutatja be a világ változásait 1980-ig. Lesz folytatás?

– Igen. Elvégre Antónia sorsa még „lóg a levegőben”. Az első rész végén elhagyta a hazáját, a másodikban a honvággyal küzd meg, valamikor haza is kell mennie. Akkor lesz kerek az élete. A vasfüggöny leomlása, és a magyar föld megérintése azért elég maradandó emlék sok tízezer menekült magyarnak. Éppen ezt nem örökíteném meg? Már alig várom, hiszen annyira beleélem magam a történetbe! Végigéltem a szereplőimmel a háborút, a kitelepítést, a kommunizmus elleni harcot, a menekülést, a sok szenvedést. Ha ők sírnak, én is sírok! Ha örülnek, velük örülök. Együtt fogjuk kimondani: „Istenem, ismét itthon vagyunk!” Ki nem hagynám ezt az élményt!

S. Balogh László


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »