„Ha a munkásnép embertelenül elnyomatik, ez kizárólag a zsidó sajtó műve”

„Ha a munkásnép embertelenül elnyomatik, ez kizárólag a zsidó sajtó műve”

Gyakorta mondom, hogy sohasem tanulság nélküli a mégoly megsárgult, bizonyára sokak szerint „salabakterszámba” menő régi sajtóorgánumokból való szemezgetés. Ezekből kiderül, hogy száz, százhúsz éve éppoly áldatlan közállapotok uralkodtak kontinensünkön, mint amilyenek hosszú évtizedek óta. Vajon miért?

Magyar Menedék - Sitchin

Most – ennek bizonyságául – elég egyetlen sajtóorgánumot elővennem. Ez pedig a Lepsényi Miklós József (1860-1924) ferences atya, országgyűlési képviselő által 1889-től megjelent Katholikus Hitvédelmi Folyóirat1892-es évfolyama. (Csak szemléltetéséül, hogy micsoda értékét vesztett korban élünk: két éve egy egyházi könyvtár szó szerint szabad prédává tette könyvállománya jelentős hányadát, abból boldog-boldogtalan bármit elvihetett ingyen. Nekem például akkor ezen orgánumból hat teljes évfolyamhoz sikerült így hozzájutnom.)

Itt van belőle mindjárt egy cikk arról, hogy Franciaország a tizenkilencedik századvégen mennyire nem a dicsőség, a gloire fényében úszott. A szabadkőművesség a katolikus Anyaszentegyház leányaként számon tartott országban gyakorlatilag korlátlan úr lehetett. A Harmadik Köztársaság alatt különösen is érzékelhetővé vált a páholyok és főleg szellemiségük uralma. Egy kiváló korabeli egyháztörténetben olvassuk:

„Ferry kormánya alatt elvették a katolikus egyetemektől a diploma-adás jogát; felhatalmazták a minisztert, hogy a „be nem fogadott” kongregációk ellen eljárhasson. Ennek következtében a jezsuitákat és több más rendbelieket egyszerű miniszteri rendelettel kiutasított. Ez a jogászkörökben általános megbotránkozást keltett, kétszáznál több államügyész lemondott. Az elűzött szerzetesek és apácák pedig mint világiak állították vissza iskoláikat, melyekben a növendékek száma folyton szaporodott. Tehát az egyház elnyomására más eszközöket kerestek. A kongregációkat súlyos adókkal sújtották, a tábori lelkészségeket megszüntették, a vasár- és ünnepnapi munkatilalmat eltörölték, a körmenetek megtartását rendőri engedélytől tették függővé. Az 1882. évi Bert-féle törvény eltörölte a községi iskolákban a hitoktatást és megtiltotta a vallási jelvények (keresztek, zászlók) használatát. Azután elközösítették a temetőket és megengedték a polgári temetéseket. 1886-ban már elrendelték, hogy az oktatást minden vonalon kizárólag világi tanítók és tanítónők végezhetik; hanem ezt a rengeteg hitvallásos iskola miatt csak 15 év múlva tudták végrehajtani, a Waldeck-Rousseau kormány alatt (1901).”

(Chobot Ferenc rákospalotai plébános: Jézus Krisztus Egyházának története. Budapest-Rákospalota, 1907. Szerző kiadása. III. köt. 363-364. old.)

No de térjünk vissza Lepsényi folyóiratára, amelynek jelzett évfolyamában (91. old.) ezt olvassuk:

Az istentagadó iskolák „áldásaiban” kezd leledzni a francia társadalom, melynek jó része kárörömmel nézi, hogy mint szorítják ki a radikálisok a valláserkölcsös szellemet az iskolákból. Most már láthatja ez a társadalom, hogy hová, mire vezet a valláserkölcs kiszorítása az iskolából s önmagára vessen, ha oly elrémítő esetekről vesz tudomást, mint a következő is: A párizsi „École centrale” összes növendékei nagy zajjal hagyták oda az intézetet, mert az elöljáróság eltiltotta ennek az aranyifjúságnak, hogy pornografikus árnyék-előadást rendezhessen, feslett nőszemélyekkel rendezendő nyilvános felvonulás kíséretében. Ez a gyöngy-ifjúság annyira felbőszült e méltatlan elbánás felett, hogy összezúzott minden taneszközt, ablakot s ami csak keze ügyébe akadt. Az okozott kárt 10 000 frankra becsülik. A kormány, mely még nagyobb kihágástól fél, a főiskola bezárását rendelte el. Nos, azt kérdezzük, hogy elképzelhetik-e a radikális urak, hogy hasonló botrány történhetik Franciaország bármely szabad katholikus egyetemében?! Hej pedig de nagyon verik nálunk is a felekezeti iskolák mellett a vasat. Legújabban is „egységes középiskolák” ügyében gyűlésezik néhány „okos” ember. De nem az egyesülés itt a cél, hanem hogy a szerzetes tanárok kezéből kivétessék az ifjúság nevelése. Ám „videant consules…”

Igen, nehogy „azok a csuhások” bármennyire is beleszólhassanak az ifjúság nevelésébe! Ám folytassuk a szemlézést (144. old.)!

Botrány a templomban. Franciaország a végletek országa. Ez régi dolog. A legbensőbb vallásosság virágzása mellett ott burjánzik a legnagyobb istentelenség; a katholicizmusnak megragadó nyilvánulása mellett a minden pozitív vallást gyűlölő atheizmus botrányos kinövéseit találjuk ott. A különböző elnevezések alatt működő s dühöngő atheisták már annyira is mentek, hogy az Isten házát is megszentségtelenítik. Ezt tették e napokban is a párisi Saint-Merry templomban. A verekedésre, mely ott ad maiorem atheismi gloriam lefolyt, az adott okot, hogy a papok egy idő óta a szocializmust is tárgyalták szentbeszédeik keretében s ezen alkalmakkor a francia nagy forradalmat éppen nem glorifikálták. A napokban egy délutánon egy Lemvigne nevű jézustársasági atya kezdett prédikálni a szocializmusról, de alig hogy hozzáfogott, óriási zaj támadt a templomban. A templomban összegyűlt szocialisták éktelenül kiabáltak és fütyöltek. Lemvigne atya erre gyorsan elhagyta a szószéket, nagy szerencséjére, mert alig hogy eltűnt, egy csomó imazsámolyt hajigáltak a szószék felé. Csak most következett az igazi botrány. Egy fiatal szocialista elfoglalta a szószéket s onnan intézett lázító beszédet a néphez. Ez meg a hívőknek nem tetszett, nyugtalankodtak, félbeszakították a suhanc szónoklatát, mire a szocialisták terrorizálni akarván őket, hajba kaptak velök. Erre az egyházfi eloltotta a gázlángot, egy pap meg elkezdett orgonálni, hogy ellensúlyozza a szocialisták által énekelt Marseillaise istentelen hangjait. A verekedők erre kivonultak a templomból s szétoszlottak. A legérdekesebb s egyszersmind a legbotrányosabb a dologban az, hogy míg benn a templomban folyt a verekedés, addig a templom előtt egy csapat rendőr állott s a liberális, állítólag az egyházat is respektáló kormány rendőrei nem avatkoztak bele a verekedésbe, nem gátolták meg a szocialistákat hősieskedésökben.”

Mintha a későbbi kommunizmus vandálságairól olvasnánk. Pedig mindezek még csak a tizenkilencedik századvégen történtek. S ne feledkezzünk meg a legfőbb hatalomról, ami lehetővé tette bekövetkezésüket. Ez pedig a sajtó. Erről is szól a folyóirat (89. old.)

A zsidó kezekbe jutott sajtó. Abbé Garniér mult szombaton 1500 hallgató előtt zajos tetszéssel fogadott felolvasást tartott Párizsban, melyben azt bizonyította, hogy a sajtó zsidó kezekbe jutott. A felolvasó azon kérdésből indult ki, hogyan lehetséges, miszerint Franciaországban, hol 38 000 000 katholikussal szemben alig 100 000 zsidó lakik, a közélet és közigazgatás legelőkelőbb terein a zsidók játszák a hangadó szerepet? E kérdésre csak azt a felelet adhatja, hogy ezt az aránytalan befolyást a sajtónak köszönhetik. „Minden attól függ – mondá egyszer Crémieux hitsorosaihoz fordulva –, hogy mint sikerül hatalmunkba ejteni a sajtót; ha ezt hatalmunkba ejthetjük: akkor csakhamar kezünkbe jut minden.” ez a zsidó – mondá Garniér abbé – tudta, hogy mit beszél; tudta, hogy a nép úgy gondolkozik, amint a kezeibe jutó ujság ír. Az ő tanácsára aztán feladatul tűzte maga elé a zsidó sajtó, hogy meghiusítsa s megrontsa a nép hangulatát s hogy urrá lehessen a nép hangulata felett; ez a sajtó honosította meg a nép között a zsidó intézményeket, a szabadkőművességet, a szabadgondolkozást, a forradalmi szocializmust és a könyörtelen elvilágiasítást. Ha a munkásnép leirhatatlanul sokat szenved és embertelenül elnyomatik, ez kizárólag a zsidó sajtó műve, mely 1-2 sousért ad kezébe oly néplapok, melyek szofizmáik által kiölik a munkásnép legnagyobb lelki kincsét, a vallás-erkölcsöt, mely nélkül pedig a társadalomnak okvetlenül el kell pusztulni. Mit tegyenek a kereszténység hű harcosai? Talán erőszakoskodásra ragadtassák magukat a zsidók ellen? Nem, csak egyetlen célhoz vezető eszköz van s ez az, hogy hassanak a népre, miszerint ne olvassa továbbra is ezen lelket megölő sajtó termékeit s legyenek rajta, hogy minél előbb megbízható hírlapokat juttassanak a köznép kezébe.”

Ám az önmagát amolyan zsidó érdekvédelmi fórummá kinövő szabadkőművesség hatalma nem volt kisebb az akkori Olaszországban sem. Ismét Chobot egyháztörténetét idézem:

„Rómában szabadkőműves és szabadgondolkozó kongresszusokat engedtek tartani. A kormány ismételten kísérletet tett a házassági elválás behozatalára; de a képviselőházban volt még akkorra erkölcsi érzék, hogy ezt megakadályozta. XIII. Leó az olasz püspöki karhoz intézett enciklikájában 1790. október 15.) ezekben foglalja össze a törvényhozás bántalmait: „A vallási oktatás kiküszöbölése az iskolákból; olyan iskolák alapítása, melyekben még a nőnemű ifjúság is ki legyen vonva a „klerikális” befolyás alól. Szigorú betartása mindazon törvényeknek, melyek a vallásos testületeket elnyomják. Minden egyházi vagyonról való szabad rendelkezés. Kizárása minden katholikus vagy papi elemnek az összes közintézetek igazgatásából, a kegyes alapítványokból, kórházakból, iskolákból, tanácsokból, melyekben a haza sorsát döntik el; kizárása mindenben, mindenünnen, örökre! Ellenben a szabadkőmíves befolyásnak minden körülmények közt érvényt kell szerezni! Ily módon egyengetik a pápaság eltörlésének útját. Róma, mely a múltban a theokrácia középpontja volt, a jövőben középpontja lesz a laikus hatalomnak és uralomnak, ahonnan az egész világnak ki fogják hirdetni az emberi szabadság „Magna Chartáját”.

Természetes, hogy ily körülmények közt nagyra növekedett a szocializmus és az anarchizmus. Az „olasz egység” csak a papíroson maradt; a nép még mindig csak lombardinak, toszkánainak, nápolyinak vallja magát. A nép elszegényedett, a kis parasztbirtok ritka, az adókulcs legnagyobb egész Európában. Lamartine „a halottak földjének” nevezte el Olaszországot. „a jó olasz fájdalommal látja a kivándorlás ijesztő növekedését, az öngyilkosságok és őrülések gyakori eseteit, az egyéni és együttes vétségeket. Ott van a Camorra és a még rettentőbb Maffia, ez az általános összeesküvés, mely a palotától a börtönig minden rendű emberek közt van elterjedve, gúnyt űz a hatalomból, tőrrel és titoktartással védekezik, az ököljogot gyakorolja” – úgymond Cantu. – S az uralkodók nem akarták megérteni a bölcs XIII. Leó békére hívó intő-szózatát; az eredmény pedig, hogy Bresci anarchista 1899. július 31-én Umberto királyt Monzában lelőtte.”

(Chobot Ferenc rákospalotai plébános: Jézus Krisztus Egyházának története. Budapest-Rákospalota, 1907. Szerző kiadása. III. köt. 358. old.)

Lepsényi sem számol be más tapasztalatokról (89. old.):

A „malterosok” a jezsuiták ellen. Az olaszországi Nagy-Óriens a napokban tartott gyűlésében bemutatták ama röpiratot, amelyet a jezsuita-rend generálisának halála alkalmából írt egy malteros vitéz. A röpirat arra buzdítja Róma szabadgondolkozású polgárait, hogy kérvényileg forduljanak a törvényhozáshoz, a melyben a Jézus-társasági atyáknak Olaszországbóli kiűzetését kérvényezzék. A röpirat többi ostoba állításai s képtelenségei közt azt mondja, hogy Németország „boldogsága” a jezsuiták kiüldözése napjától datálódik. Nos, ha a „boldogság” alatt a socialdemokrácia fellendülését és dúlását értik, akkor igazuk van, mert nincs több ország annyira „boldog”. Annyira boldog, hogy erősen foglalkoznak ama javaslattal, hogy a jezsuita rendet visszatelepítsék. Bizony sok ember manapság az orráig sem lát.”

De Ausztriában sem uralkodtak jobb állapotok. (93. old.):

Felmentett izgatók a vallásoktatás ellen. Egy bécsi távirat jelenti: Az államügyészség az esküdtszék előtt vádat emelt Haufe Ewald meráni író s Ellermann Frigyes Vilmos tanító s az „Allgemeine Österreichische Lehrerzeitung” szerkesztője ellen, a miért Haufe e lap múlt évi november 22-i számában „Nevelésünk az igazságra” cím alatt egy cikket közölt, melyben az államban törvényesen befogadott vallások, nevezetesen a katholikus vallás tanait s intézményeit ócsárolta, mi által az osztrák btk. 303. §-a szerint közcsend elleni vétséget követett el. A cikkben az van tudniillik mondva, hogy a vallásoktatás a gyermekeket hazugságra s képmutatásra neveli, hogy a gyermekeket az ó testamentommal, dogmákkal, legendákkal, katekizmusokkal megdolgozzák s tőlük ily módon babonát s a tekintélyben való hitet követelik. Haufe az efféle oktatást kereskedővel hasonlítja össze, ki vevőit megcsalja. A cikk tehát a gyermekek vallásos oktatását s az egyház tanításait ócsárolja, gyalázza s ha mindenekelőtt a katholikus vallás ellen is, tulajdonképpen minden positiv vallás oktatása ellen irányul. A bécsi esküdtszék, egy olyan ország esküdtszéke, mely országban a katholikusok száma 82 %-nál több, a vallástalan cikkírót s a még vallástalanabb tanítót a vád alól felmentette, s a vallás, a katholikus egyház védelmére csak annyit tett, hogy az államügyész indítványára az inkriminált cikk terjesztésének tilalmát fenntartotta.”

Végül, de nem utolsósorban lássuk, hogy hazánkban mi volt a helyzet ilyetén 1892-ben! Lepsényi szókimondása itt sem ismert határt (141. old.)

A hazafiatlan Jézustársasági atyák. Csáky István gróf, a kultuszminiszter képviselő fiának öngyilkossága alkalmából minden kegyeletet mellőzve a leghitetlenebb dolgokat írják a liberális lapok. Persze ismét a jezsuitákat támadják meg. Az „Egyetértés” Csáky István életéről írván, a Jézustársasági atyákat a legkvalifikálhatatlanabb módon támadja meg. A nevezett lap ugyanis ezeket írja: „Egyideig a kalocsai jezsuitáknál tanult. Mikor innen visszakerült a szülői házhoz, édesapja elővette s ekzaminálni kezdte a magyar históriából. A közoktatásügyi miniszter meglepetéssel hallgatta fia határozott, világos, rendkívül nagy szorgalomra s kitűnő memóriára valló feleleteit, de egyszersmind szomorúan győződött meg arról, hogy a kalocsai jezsuitáknál hamisan tanítják a magyarok történelmét. Az a tanár, aki Csáky István grófnak Árpádról és Rákócziról prelegált, nem taníthatott ugyan többé magyar históriát a jezsuitáknál, de azért a miniszter fia sokáig sínylette professzora bölcsességét.” Az „Egyetértés” tudósítója itt nagyon blamálta magát, mert fényes tanújelé adta annak, hogy a magyarországi „jezsuiták” működéséről, oktatásuk szelleméről semmiféle fogalma nincsen. A „jezsuiták” Kalocsán csak miniszterileg engedélyezett tankönyvek után tanítják a magyar történelmet s ha ők a Bocskayak, Bethlenek, Rákóczyak viselt dolgait a maguk valóságában tanítják, akkor igenis hamisan tanítják a történelmet, de csak az Egyetértésnek elfogult történelmét. Akik a magyar történelmet meghamisítják és hamisan tanítják, azok nem a „jezsuiták”, hanem a protestáns történettudósok és tanárok, midőn a katholicizmust, a katholikus papságot és a „jezsuitákat” hazafiatlanoknak rágalmazzák. De hát „calumniare audacter!”, ez a jelszó.”
A vezető szabadkőműves köröknek azonban voltak más machinációi is (140. old.):
A szabadkőmivesek hazánk fővárosában Budapesten. Ingyen telket kértek a városi tanácstól, hogy ott házat építsenek. Aki tudja vagy legalább hallott már valamit a szabadkőmívesek alávaló és istentagadó céljairól: az megértik, hogy mily káros lehetett volna, ha a tanács hazánk szívében ezen vakondmunkát végző társulatnak teret nyit. De a fővárosi tanács megtagadta a szabadkőmívesek által kért telek ingyenes átadását, de hozzájárult ahhoz, hogy azt kedvezményes áron engedhesse át a főváros. Eme határozatát is azonban oly bölcs és alapos föltételhez köté, mely teljesen megérdemli elismerésünket. Kimondotta ugyanis, hogy az átengedés föltételeit csak akkor fogja megállapítani, mikor a tervezett házban berendezendő népkönyvtárra és népkonyhára nézve a szabadkőmívesek bővebb tájékozással szolgálnak. Bizony ideje már, hogy mi katholikusok minden kitelhető módon gátot emeljünk az istentelen s káros intézmények túlkapásai ellen.”
Félelmetes citátumok – s mindössze egyetlen évfolyamból! Fehéren-feketén megmutatják ugyanis, hogy a rombolás természete történelmi koroktól és földrészektől függetlenül mindig ugyanaz. Ha Bokrost, Gyurcsányt és mutánsait halljuk, gondoljunk valahányszor erre.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »