Gyűlöletbeszéd

Gyűlöletbeszéd

Kevesen vannak, akik manapság meg tudják különböztetni a káromkodást, az átkozódást és a szitkozódást.

Pedig valamikor a régi időkben ezek közül kettőnek önálló büntetési tétele volt. Meglepő módon egészen más logika szerint. Míg szitkozódni nem illett ugyan, de lehetett, addig az átkozódásról úgy gondolták, legalábbis kísérlet arra, hogy rontást küldjön az átkozódó az elátkozottra, azaz varázslat, ördöngösség, boszorkányság. A káromlás meg persze isten ellen való vétek. Tiszta hülyeség, mi?

Csúnya szavak

Hasonlóan idétlennek éreztem, illetve gyermekkorom óta annak érzem a „csúnya beszéd” tilalmát. Miért nem lehet azt mondani, hogy punci, ha egyszer a puncira gondolok? Miért kell a testiséggel összefüggő majd minden kifejezést cirkalmasan körülírni, miközben röhejes módon, idővel a körülírás is „csúnyává” válik, s ismét kerülni kell. Kevesen tudják például, hogy a tikmonyból valamikor a tizennyolcadik században lett tyúktojás, mert a mony kifejezést a herére is használták. Azóta persze a tojás is átvette ezt a szemantikai tartalmat…

Értetlenkedésemen végül enyhített némiképp, amikor rájöttem, hogy a „csúnya szavak” tilalma a betegesen bigott, viktoriánus erkölcs késői visszfénye, egy olyan kor lenyomata, amelyben az intimitás – a polgári érintkezésben – gyakorlatilag üldözendő volt, s minden jó erkölcsű polgár úgy élt, vagy olyannak mutatta magát, mintha valami karót nyelt vénkisasszony volna.

De szakadjunk el a múlt bárgyú hagyományaitól és mosolyogjunk rá korunk hasonlóan ostoba szójátékaira, betiltott kifejezéseink egyre bővülő listájára, a szó-renitensek megfékezésére irányuló újabb és újabb hadjáratokra.

E a bejegyzés annak örömére íródott, hogy a minap a Twitter, a Facebook, a YouTube és a Microsoft elfogadta az Európai Unió gyűlöletbeszédre vonatkozó új szabályozást, és ezentúl – állítólag – minden olyan tartalmat és kommentet eltávolítanak, ami kimeríti a gyűlöletbeszéd fogalmát. Na, meg annak örömére, hogy pár nappal ezelőtt valami magyar-izraeli konferenciát is tartottak Budapesten, ahol olyan badarságok hangzottak el: „tudjuk, hogy a gyűlölködő szavakat tettek is követhetik, és a szavak szintjén kell megállítani a gyűlöletet.”

Feltűntek a finom csúsztatások?

Én például nem tudom, hogy a gyűlölködő szavakat miért követnék tettek. Azt meg végképp nem értem, mi köze lehet az államnak az én érzelmi életemhez. A magam részéről azt szeretek és azt gyűlölök, akit akarok. Nem is tudok másképp tenni. Az efféle érzelmeket nehéz vezérelni. Kiváltképpen nehéz parancsra szeretni, parancsra gyűlölni.

Falstaff katekizmusa

De mielőtt messzire távolodnék témámtól, kanyarodjunk vissza a PC-forradalom kétségbeesett nyelvészkedésének agresszív hiszti-rohamaihoz. A gyűlöletbeszéd elleni fellépéssel nem pusztán az a baj, hogy igazi mission impossible, fantomokkal hadakozó, képtelen küzdelem, de az is, hogy mélyebb értelme szerint is hamis és ostoba.

A hazai szabályozásban például ilyen megfogalmazások szerepelnek: aki gyűlöletre uszít, aki gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el, aki sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, aki az emberi méltóságot sérti, aki olyan kifejezést használ vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a csoport tagjainak becsületét csorbítsa, avagy emberi méltóságát megsértse… És a hazai törvénykezés még a józanabbak közül való…

Sorolom a problémákat:

  • A sértő, lealacsonyító cselekvés vagy kifejezés nem mérhető objektív mércével. Ami nekem röhejes, az másnak lehet sértő.
    Miféle bíróság lesz az, amely meghatározza, hogy egy adott kifejezés – mondjuk a századelő Borsszem Jankójában olvasható „bicskával köszörült jordány” – sértő zsidózás vagy szellemes karikatúra.
  • A sértés, lealacsonyítás fogalma sem definiálható.
    Ha te durván meg akarsz sérteni, és én kiröhöglek, vajon elkövetted-e a gyűlöletbeszéd vétségét?
    És viszont: ha megsértődök egy ártatlannak, netán egyenesen építőnek szánt kritikán, akkor bűnös leszel-e?
    S, ha netán gyűlölt haragosomat baj éri, s én – bár nem szólok semmit – kárörvendően vigyorgok, vétkes leszek-e a gyűlöletbűnben?
  • S végül mi a becsület? Mi az emberi méltóság?

    Hadd idézzem ide Shakespeare Falstaffjának szellemdús elmélkedését, melyen csatába indulván morfondírozott: „Kipótolhat a becsület egy lábat? Nem. Vagy egy kart? Nem. Tehát a becsület nem ért a sebészethez? Nem. Mi a becsület? Egy szó. Mi az a becsület-szó? Levegő. Tiszta számvetés. Ki bír azzal? A ki a múlt szerdán meghalt? Érzi ő azt? Nem. Hallja ő azt? Nem. Tehát észrevehetlen? Igen, a holtra nézve. De hát nem élhet együtt az élővel? Nem. Miért? A rágalom nem engedi. No, hát nekem egy szikra sem kell belőle: a becsület csak festett halotti címer. S ezzel vége katekizmusomnak.”

    A becsület kultúrája

    És bármilyen meglepő, a borissza Falstaffnak igaza van. A becsület – a szociálpszichológia igen megalapozottnak tűnő vélekedése szerint – azokban a roncstársadalmakban válik elsődleges tényezővé, amelyekben a jó hírnév az egyetlen vagyona az embernek. A becsület kultúráját úgy is nevezik, hogy a szegénység kultúrája, meg úgy is: szlöm-lakosság, favela, cigánytelep.

    Szögezzük le: nincs lényegi különbség a becsületgyilkosságot elkövető arab családapa, az „anyázásért” késelő börtöntöltelék és méltóságában sértett, pereskedő polgártársunk között. Mindannyian egy verbális sérelemért akarnak nagyon is tettleges elégtételt venni. Amiben persze különösen mulatságos az a tény, hogy az efféle becsületbeli helytállások mögött jobbára becsület sincs. A szegénység kultúrája ugyanis szükségszerűen jár együtt a rablások, csalások, hazugságok sokaságával, a drog- és alkoholfogyasztás nyomorúságával, és természetesen a társadalmi hálózatoktól – normáktól, intézményi keretektől, józan közösségi léttől – való elszakadással. És ez bizonyára különösen igaz a politikai korrektség megszállottjaira, még akkor is, ha némelyiküknek éppen olyan sok pénze van, mint egy frissiben vagyonhoz jutott drogkereskedőnek.

    És, hogy el ne felejtem, mindez szorosan összefügg azzal az egyszerű ténnyel, hogy a sokat emlegetett emberi méltóság ugyancsak nem létezik. A méltóság nem adottság, hanem érdem. Nincs mindenkinek. Annak van, aki derék helytállásával, másokért végzett munkájával, közösségben betöltött szerepével, tiszteletre méltó tetteivel, szavaival kivívja magának. A becsület kultúrájába szenvedőknek azonban nincs, mert, hogy legyen, az logikai képtelenség.

    Hogy posztmodern világunkban a gyűlöletbeszéd álproblémája olyan kérdés lett, amely ellen törvények, szabályok, konferenciák és etikai kódexek sorával lép föl a rendszer, nem a becsület, még kevésbé az emberi méltóság jelentőségét tükrözi, hanem azt a szomorú tényt, hogy világunk a roncstársadalommá válás felé halad, szlömösödik, szétcsúszik, kohézióját veszti, nihilizmusba zuhan. És a magam részéről abban is biztos vagyok, hogy egy józan hatalomnak nem kellene kiszolgálnia a lumpen rétegek álságos becsület-igényét, nem kellene újabb és újabb szabályozással azt a káros és beteges babonát erősítenie, amely szerint a becsületsértésért tettleges elégtételt lehet venni, nem a méltóságot kell védenie, hanem az emberi viszonyok, értékek, struktúrák maradványait kellene óvnia, újjászerveznie.

    Falstaff szavait kiegészítve, hadd írjam ide: ez a becsület csak festett halotti címer, elpusztult társadalmak fejfáját díszíti.

    www.tutiblog.com


    Forrás:flagmagazin.hu
    Tovább a cikkre »