Gyilkos vágyak: politika és szex a Nemzeti Színházban

Gyilkos vágyak: politika és szex a Nemzeti Színházban

Bőkezű szeretők, elfogult kritikusok, titkolt terhességek: a színpadon kívül is nagy alakítások zajlanak és zajlottak a színház világában. A bulvárlapok bő száz éve ugyanolyan kéjjel csámcsogtak a Thalia szentélyében történő, nagyon is e világi botrányokon és intrikákon, mint manapság. Leszbikus-mikrokozmosz a békebeli Nemzeti Színházban, avagy véres merénylet a „szőke csoda” ellen.

Itt vad nők csapnak egymásra csattogó foggal, ott kitanult férfiak lesnek ártatlan áldozatokra, és rántják őket kíméletlen érzékiségük pókhálójába. Hármas, négyes és többszemélyes tablók a sötét színpadon, öltözőkben és igazgatósági irodákban. Itt a kellékesné tanítja az egyik művésznőt a legvelőkighatóbb borzongásokra, ott az igazgató végzi ugyanezt a pedagógiai műveletet egy másikkal. Egymást tépik, gyömöszölik, zúzzák, nyálazzák és csámcsogják ezek az emberek, s a szerelmi boldogságok pillanataiban szerepekért, előlegért, javításért és toalettpótlékokért intrikálnak – írja egy bulvárlap 1908. október 12-i száma az egy héttel korábban elkövetett merényletre, majd az azt követően a színházi körökben kitört botrányra hivatkozva. A színházi népség sosem makulátlan erkölcséről volt nevezetes a köztudatban, ugyanakkor ez az a korszak, amikor már nem csupán fülbe suttogott pletykák formájában, hanem bulvárújságok szalagcímeiben jelentek meg a budapesti művész- és félvilág viselt dolgai. Ezek a lapok sajátos eufemizmusokba csomagolva adtak hírt bőkezű szeretőkről, elfogult kritikusokról, titkolt terhességekről és megrendült házasságokról, nemritkán sajtóperekbe keveredve. Az ehhez mérten decens Budapesti Hírlap persze csak annyit írt meg, hogy 1908. október 5-én Gregus Janka, a Nemzeti Színház két évvel korábban nyugdíjazott kellékesnője saját otthonában rálőtt Márkus Emíliára, a színház művésznőjére, majd maga ellen fordította a fegyvert. Ám mind az elkövető, mind az áldozat túlélte a támadást.

Ki volt Márkus Emília, hogy érdemes volt merényletet elkövetni ellene? Talán túl sokáig élt ahhoz, hogy róla is forgalmas teret nevezzenek el, mint ismertebb pályatársnőiről, Blaha Lujzáról és Jászai Mariról, hiszen amikor 1949-ben meghalt, már nem az a vezérkar irányította a színházi életet, amelyik tanúja volt az ő legnagyobb sikereinek, vagy egyáltalán szívesen emlékezett volna a szalondarabok világára. A maga korában azonban ő volt „a szőke csoda”. A maihoz képest kevésbé nyílt erotikus kódokat használó korszakban, midőn a test alakját kirajzoló nadrágban színpadra lépő színésznő is őrületbe tudta kergetni a nézőket, Emília meglepetésszerűen kibomló, derekát verdeső mézszőke hajzuhataga közönsége jelentős része számára hihetetlenül izgató látványt nyújtott, így nyugodtan kimondhatjuk, hogy Márkus Emília a XIX. század utolsó húsz évében szexszimbólumként regnált. Kellő távolságból, megfelelő jelmezben és színpadi sminkben még 1908-ban, 48 évesen is képes volt megdobogtatni a szíveket, emellett nagy színpadi alakítások is fűződtek a nevéhez Ibsen, Madách vagy Shakespeare drámáiban.

Ugyanakkor szinte minden forrás megemlíti manipulációra való hajlamát és abban mutatott határozott képességeit. Nem hátrány ez a már vázolt viszonyok közt helytállni kénytelen színésznőnél, noha a sértett, kolléganőjét szenvedélyesen utáló Jászai Mari nyíltan hangoztatta, hogy Márkus Emília szeszélyei sokak szakmai életét tönkretették. A szépségével, hírnevével, mézesmázos szavaival és nem utolsósorban kitartó erőszakosságával operáló „Emmuci” – nemcsak mások becézték így, néha harmadik személyben magáról is így beszélt – állítólag mindent elért, amit csak kívánt: nemegyszer felsőbb (császári!) utasításra rendezték adósságait, szerep- és gázsikövetelései révén pedig a színház arculatát is meghatározta, hiszen az került a repertoárba, amelyben számára hálás feladat kínálkozott.

 

Fotó: Wikipedia

A botrányok túlélésében pedig különösen nagy gyakorlatot szerzett élete során. Magánéletének jelentős diadala – hogy őt, a szombathelyi dzsentrilányt a neves Pulszky család egyik tagja vette feleségül – végül egy számára szégyenletes tragédiába fordult. Pulszky Károly a szabadságharc bukása után Kossuth Lajossal együtt emigráló Pulszky Ferenc fiaként 1853-ban született Londonban. Lipcsében művészettörténetből doktorált, majd 1882-ben Magyarországra hazatérve viharos gyorsasággal habarodott bele a szőke színésznőbe, akivel hamar házasságot is kötöttek, és idővel két gyermekük született: Tessza és Romola (utóbbi 1913-ban a világhírű balett-táncosnak, Nyizsinszkijnek a felesége lesz). Kívülről mesésnek mutatkozó életük akkor omlott be, amikor a férjet, az Országos Képtár igazgatóját, aki a Magyar Államkincstár megbízásából vásárolt műkincseket, hűtlen kezeléssel vádolták meg. Vizsgálati fogságba került, és jelentős kártérítést állapítottak meg, amelynek kifizetésére a színésznő vagyontárgyainak zöme is ráment. A hercehurca által felőrölt Pulszky „Charlie” végül 1899-ben Brisbane-ben öngyilkos lett.

Márkus Emília 1908-ban már második férjével, Andor (később Párdány) Oszkárral élt, és talán az sem mellékes körülmény, hogy a színésznő bátyja, Márkus József 1897 és 1906 között Budapest főpolgármesteri tisztét töltötte be. A színésznővel egyidős, őt évtizedek óta ismerő Gregus Janka Márkus Emíliáról állította, hogy „beteg szerelmi viszonyt” tartott fenn vele, sőt a kellékesnő másokat is magával rántott a sárba: A Nap szerkesztőségéhez október 8-án eljuttatott levelében a Nemzeti Színházat valóságos leszbikus-mikrokozmoszként festette le.

A XIX. század még alig tudott mit kezdeni a nők közötti szerelem gondolatával. Egy, a téma történetét kutató amerikai tudós által feltárt angol periratban, amelyben az 1800-as évek elején két tanárnőt vádoltak meg szerelmi viszonnyal, maguk az ítélkező bírák is elbizonytalanodtak: mit kezdhetnek egyáltalán egymással a nők? Évtizedekkel később már valamivel kisebb a tanácstalanság, de a hajlamot még Krafft-Ebing, a szexológia egyik úttörője is a patológiás állapotok közé sorolta. Ő egyébként éppen egy magyar esetet, a Vay Saroltának született, de férfiruhában járó, férfiként élő Vay Sándor író, hírlapíró történetét jegyezte fel Psychopathia sexualis (1886) című műve „Veleszületett rendellenes nemi érzés a nőnél” fejezetében.

A magyarul majdnem a Gregus-botránnyal egy időben, 1909-ben megjelent Korunk nemi élete című kötet szerzője, Ivan Bloch berlini orvos pedig úgy vélekedett, hogy „a férfiak valódi originaer homosexualitása mellett ugyanennek nőknél sokkal csekélyebb jelentősége van, mert kétségkívül sokkal ritkább, mint amaz”. A kiváló doktorban szemlátomást fel sem merült, hogy akkoriban a nők életmódja lehetővé sem tette volna, hogy úgy éljék meg a szexualitásukat, mint a nagyobb függetlenséggel, szabadabb mozgástérrel rendelkező férfiak. Ez nem jelentette, hogy nem sóhajtoztak titokban otthon, vagy nem élték meg egy bentlakásos lányiskola falai között – gondoljunk csak Kaffka Margit Hangyaboly című regényére – a lángoló érzelmeket.

Amikor az egyik bulvárlap munkatársai próbaképpen „Sapho” jeligével adtak fel hirdetést a Pesti Hírlapban, szép számban kaptak válaszokat „kezdőktől” és „haladóktól” egyaránt. Vagyis ha nem is alkottak a homoszexuális férfiakéhoz hasonló önálló szubkultúrát, igenis léteztek leszbikus nők Budapesten, és próbálták keresni egymás társaságát. Sőt egy, a nők egymás iránti szerelmét bemutató pornográf regény is forgott a piacon Bűnös szerelmek – Egy úrileány vallomásai címmel bizonyos Nagy Irma tollából, noha nyilván nem kizárólag nők olvasmánya volt.

A vázolt körülmények között igen szennyesnek számító leszbikusvádtól eltekintve az ellenzéki és bulvárlapok újságírói az eset kapcsán főképpen azon méltatlankodtak, hogy a Nemzeti Színház olyan helyként lepleződött le, ahol korántsem a tehetség és a szorgalom, hanem a szex szolgál az előrejutás valutájaként. Vagyis a korabeli közvélemény összegzésében: valóságos fertő. „Minden privát ügyek közül a legprivátabb az, hogy kinek ki tetszik, ki kit hol, mikor és hogyan ajándékoz meg a szerelmével” – ismeri el a magánélethez való jogot az egyik bulvárlap, a Pesti Futár, de aztán a sajtó jogait is érvényesnek látja: „Ámde itt arról a színházról van szó, amelyet az állam a polgárok pénzéből tart el, és továbbá arról van szó, hogy ezek a szerelmi ügyek magát a közpénzekből fenntartott művészetet is érintik.”

Az adóforintokból finanszírozott művészet nem lehet erkölcstelen? Művelői csupán feddhetetlen emberek lehetnek? Igen – gondolták azok a sajtómunkások, akiket időről időre egy önmagát erkölcsösnek láttatni igyekvő hatalom tanított móresre. Mindenesetre a kiszivárgó információk felett kontrollt gyakorló kormánylapok szűkszavú tudósításain túl a kíváncsi olvasó mindig számíthatott a korabeli ellenzékre, ha le kellett leplezni az intézményes kedvenceket. A Polgár című lap cikkét így idézi 1909. március 20-án a Népszava: „[Márkus Emília] a merénylet óta attól félt, hogy Gregus Janka meg fogja ismételni az ellene elkövetett merényletet, de kétségtelenül megállapítható az is, hogy Márkus félt a főtárgyalástól, mert attól tartott, hogy Gregus Janka vallomása kompromittáló híresztelésekre adhat alkalmat. Ez volt az oka annak, hogy a tárgyalást mindenáron meg akarták akadályozni, és ennek érdekében járt közbe Márkus Emília Apponyi és Günther minisztereknél, sőt még Széll Kálmánt is megkérte, hogy hozza rendbe ezt a dolgot, és szabadítsa meg őt a meghurcoltatástól.”

A helyzet rendezésében végül a rendkívül kiegyenlítetlen erőviszonyok érvényesültek. Az egyik oldalon ott állt Márkus Emília, a befolyásos politikusok ismeretségét élvező közönségkedvenc, évtizedek óta fennálló, mégis örökifjú legenda és nemzeti kincs, a gyönyörű és bűbájos művésznő, a másik oldalon Gregus Janka, egy csúf és perverz öregasszonynak mondott (noha Márkussal egyidős), összevissza lövöldöző és handabandázó kellékes. A féléves huzavona során az orvos szakértők által beszámíthatónak mondott nőt annak ellenére nem vitték bíróság elé, hogy fegyveres merényletet követett el. Persze akár kegyes megbocsátásnak is volt tekinthető, hogy a művésznő nagyvonalúan közbenjárt azért, aki az életére tört, majd a botránytól irtózva futni hagyta.

Ezzel azonban nem ért véget a történet. Az ügyről nyilvánosan fellelhető utolsó dokumentum egy 1909. április 26-ára keltezett leltár a korábban beszámíthatónak mondott, szabadon engedése után azonban kisvártatva mégis elmebetegnek nyilvánított, így gondnokság alá vett Gregus Janka ingóságairól.

Akármi is volt az igazság a színésznő viselt dolgait illetően, a keze messzire elért.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »